Hetekig kerültem azt a kérdést, hogy milyen is volt a VB. Annyira ellentmondásos ugyanis, hogy nehéz egyértelműen véleményezni.
Nézzük először a körülményeket. A fenti kimondhatatlan névvel illették a szállásunkként szolgáló csúnya, piros épületet. Első impresszióim a 'cella' és a 'kollégium' szavakat hozták elő, végül a nyugdíjasotthon bizonyult a legjobb tippnek, a fürdőszobában található nővérhívó és a számtalan széthagyott gyógyászati segédeszköz alapján. Csak azt tudnám, hogy jut fel az emeletes vaságyra, aki amúgy járókerettel közlekedik... Ha fényűző komfortnak híján is voltunk, azért a helyre nem lehetett különösebb panasz, volt nagy, közös konyha, vaxolásra külön pincehelység, tolószékkel megközelíthető zuhany és nem utolsósorban jó társaság. Itt kötött ki rajtunk kívül a német, a bulgár, a román(iai), a dán, az amerikai és az ír válogatott, valamint a teljes rendezői stáb. További előny, hogy a helyi sístadion mintegy 200 méterre volt a bejárattól, szépséghiba, hogy pont ezt a területet nem használhattuk gondtalan síelésre, lévén, itt volt az összes verseny.
Az ember azt várná, hogy a sportág legnagyobb eseménye a sportág őshazájában valami olyan kombináció, amit aztán már tényleg nem lehet felülmúlni. Sajnos, a rendezőség - bár kétségtelenül jó szándékú és szorgalmas - de kicsit amatőr társaságnak bizonyult. Még pár ilyen próbálkozás és biztos magas szintű versenyeket hoznának össze, de ez a VB inkább a bősz kísérletezés jegyében telt. A célterülettel és a nézőkkel pl. nem tudtak mit kezdeni, minden nap, sőt verseny közben is módosították elképzeléseiket, de csak belecsúsztak olyan nyilvánvaló hibába, hogy a női mezőny tömegrajtján bizony nem szerencsés átvezetni a férfi befutókat. Ezen kívül olvashatatlannak bizonyult a sprint térképe, a hosszútáv eredménye sokáig csak az interneten jelent meg, ami némi gondot jelentett a mobillal és laptoppal nem rendelkező csapatoknak. Sok apró bosszúság, egyik sem végzetes, csak éppen egy világversenyen nem elegáns. Állítólag 300 önkéntesből állt a stáb. Az eszméletlen mennyiségű nyom fektetésén kívül nehéz elképzelni, hogy pontosan mit is csinált ennyi ember...
Azt hiszem, nem csak az angolok, de a sítájfutók is képesek napokig a meteorológia fényében lebegni. Mi tagadás, az időjárás igazán kitett magáért. Amikor megérkeztünk, -6 fok volt és napsütés, a rendezők fel is hívták rá a figyelmet: 'nice weather', mondották, de rögtön le is törték a lelkesedésünket, mondván, a két nap múlva esedékes hosszútávra +5 fok várható. A maga nemében, azt hiszem, világrekord 30 fokot mellélőni, ilyet még Szilárd is csak ritkán szokott. A hosszútáv napján ugyanis -26 fokra ébredtünk. Mivel a sítájfutás nem elsősorban az önkínzásról szól, a rendezők el is halasztották a rajtot és buzgón lehelték a hőmérőt, hogy elérje a bűvös -20-at. Ez végül csak az utolsó lehetséges időpontban, délben következett be. Másnapra aztán jött egy masszív melegfront és gyorsan átfordult az idő tavaszba. A középtávot már +8 fokban nyomtuk, ami ugyan kétségtelenül jobban esett, mint az előzőleg kis híján elszenvedett fagyhalál, de az amúgy sem sok (talán 30 cm) hónak nem tett jót. Ez ugyanis vagy dacból glatt jéggé fagyott éjjel, vagy egyszerűen eltűnt, főleg, ahol sokan használták, mint pl. az átfutó környékén. A meleg kitartónak bizonyult, a legnagyobb banzájnak szánt városi parkversenyt el is kellett hozni Östersund-ből Åsarna-ba, mert ott aztán végképp csak egy vékony jégpáncél maradt. Úgy tűnik, már a messzi északban sem bízhat az ember...
Felkészülésünk viszonylag korrektül sikerült, a versenyt megelőző 3 hónapban fejenként több mint 1300 km-t edzettünk, ebből 600 felett volt a sífutás, ami nem hihetetlenül sok, de az idei gyalázatos télen többre lehetőség nem volt. Sajnos, sítájfutó versenyre csak nagyon érintőlegesen futotta, a két balszerencsés magyar bajnokságon kívül nem volt semmi elérhető. Ezzel szemben a mezőnynek nem éppen a csúcsát képviselő ír delegált nagyjából 20 norvég versenyen vett részt csak idén... Anyagiak tekintetében is hendikepesnek bizonyultunk, rajtunk kívül szinte nem volt csapat, amely önerőből készült volna, még a szögutolsó amerikai válogatott is szövetségi pénzből utazott, pedig náluk amatőrebbet nehéz elképzelni. Sajnos, azt kell mondjam, hogy súlyosan alultámogatott szakágunk minden igyekezet ellenére össze fog roppanni, ha nem veszik illetékes helyen komolyabban... Az MTFSZ-től kapott támogatás majdnem fedezte a közvetlen költségek kb. egyhatodát, amiért mindenképpen hálásak vagyunk, de lássuk be, hogy ez nem fenntartható gyakorlat. Korábbi szponzorunk, a BTFSZ idén nem áldozott a sítájfutásra. Mindez még inkább felértékeli kevés segítőnk nagylelkűségét: ez a verseny számunkra bizony nem jött volna létre a Vasas, illetve a KSI sífutó szakosztályok, a Crosswear, az ír, a norvég, illetve a bulgár csapat, a Sundbybergs IK, valamint a család támogatása nélkül. Ez ugyan már elég tekintélyes névsor, de az mégsem normális, hogy a magyar csapatot arról ismerjék egy VB-n, hogy ők lejmolnak a legtöbbet.
Már a terepbemutatón gyanús volt, hogy ez a verseny nem lesz könnyű. Mértani pontosságú, de eléggé szűk nyomok, elvétve egy-egy széles ratraknyom, az is csak azért, hogy legyen mit keresztezni.
A hosszútávra ezek után már mindenre elszánva mentünk ki, mondván, hogy ha beledöglünk is, végigmegyünk. Hát, kis híján sikerült az előbbi, de azért megmutattuk, hogy hozzánk képest a vídia csak puha habszivacs, és életünk egyik leghosszabb síelését végül is sikerrel abszolváltuk. A beharangozott pályaadatok közül leginkább a szint (a férfi pályán 975 m!), valamint a 80% vékony nyom sokkolta a mezőnyt, ebből a szint végül nem bizonyult komolynak, mennyiségre ugyan megvolt, de gyilkos felfelék helyett inkább állandó hullámvasutazást jelentett. A nyomok szélessége azonban csak egy óráig volt jó poén, még egy órát lehetett vicsorogva küzdeni, utána az ember óhatatlanul megtört és haladt, ahogy tudott. Én pl. egy ideig tűrtem a párosbotozást, majd kihasználva, hogy a hideg havon még a legkeményebb, kék vax sem csúszott, simán felfutottam a nyomban. Lecsatolni talán háromszor kellett olyan helyeken, ahol a hószán a nagy meredekség miatt nem tudott felmenni, ebből az utolsó kabaréba fulladt, mivel majd 3 óra mozgás után percekig nem tudtam lehajolni a kötésig anélkül, hogy ne görcsölt volna be a hasizmom. Technikailag nagyon nehéz, de eléggé sajátos verseny volt, jó taktikának az 'egyet jobbra, kettőt balra' típusú rövid itinerek memorizálása bizonyult. A térkép ebben vajmi keveset segített, akár fehér lapon is odaadhatták volna a pályarendszert. Röviden, úgy éreztük magunkat, mint aki fizika tételt húz a matek érettségin. A feladat hasonlított ugyan, de mégsem az, amire készültünk. Eredményünk ettől függetlenül darabra megegyezett a tavalyi EB-n elértekkel. Időben kicsit elúsztunk, de ez nem lepett meg, ezeken a pályákon jobban kijöttek a különbségek.
A középtáv ehhez képest mámorító volt, sokkal több széles nyommal (40%!), nem fenyegetett a kihűlés, sőt, és azért az sem rossz, hogy két órából meg lehetett oldani a versenyt. Megjegyzem, ez a pálya is, mint az összes többi, túl volt kicsit méretezve, a győztesidő az előírtnak több mint 160%-ára sikeredett, tavaly az EB-n ezt még hosszútávnak hívták... Ez a futam hozta el számunkra a nagy napot, Orsi 34. helye, nekem a 45. nem várt siker. Ez bizony nem csak személyes rekordok, de az újkori magyar sítájfutás legjobb eredményei közé tartoznak. A magam részéről nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, ha arra gondolok, hogy ebben még több perc hibám is volt. Mindenesetre telve bizalommal készültünk a sprintre, lám, van itt fejlődés, nemhogy utolsók nem lettünk, de ez már a középmezőny, ha annak a vége is.
Ami a rövidtávot illeti, Dudley Moore szavai jutottak eszembe:"Én azért nem használnám a csúfos bukás kifejezést. A katasztrofális kudarc sokkal találóbb." Legalábbis nekem. Orsi jól ment, szinte hibátlanul futott, 8 perc hátránya Ági tavalyi eredményének felel meg, csak éppen darabra végzett hátrébb. Én nagy várakozással tekintettem a verseny elé, 78 indulóból akár a mezőny fele sem lett volna irreális, de ehhez fejben is ott kellett volna lenni, ellentétben mondjuk a középtávval. Nem sikerült. Az első pontot leszámítva végigbakiztam a versenyt, ennek csúcspontja a 4-es, a melyet az utólagos rekonstrukció szerint mintegy 10 méterre megközelítettem, majd vettem egy balkanyart és inkább kalandoztam 4 percet. Innen már lélekben feladtam, megbékélve a gyászos eredménnyel.
Sajnos több esély ezen a VB-n nem volt, így azzal a rossz szájízzel kellett befejeznem, hogy egyetlen makulátlan futásom sem volt, így - bár vannak bíztató jelek - az eredményeim elmaradtak a lehetőségeimtől. Persze, az vesse rám az első követ, aki nem rontotta el első skandináv versenyét... Orsi ezzel szemben sokkal elégedettebb volt, végig megbízhatóan versenyzett, különösebb zakók nélkül, esetenként egész imponálóan.
Nem hiszem, hogy meglepő a következő névsor: oroszok, finnek, norvégok, svédek. Elsősorban az oroszok. Hrennikov idén is aratott, 3 aranyéremmel messze a legjobb lett. A svédek viszont nem bírtak az otthoni VB terhével és ez látványos buktát eredményezett. Kisebb pszichodrámájuk a váltón érte el csúcspontját, midőn a helyi sajtóban csak szerényen "Mr. Sítájfutás"-ként emlegetett Bertil Nordquist újabb rossz futása után szabályosan elmenekült, és csak két nap múlva a banketten került elő, mint a szalonzenekar szólógitárosa. Keservüket csak jó pár dobogós hely és persze Tomas Löfgren középtávon szerzett aranya enyhítette. A nőknél egy ideig a norvég Stine Hjermstad Kirkevik tűnt verhetetlennek, majd jöttek váltóban a finnek, végül a sprinten az orosz Vlasova. A mezőny másik végét számos érdekes nemzet színesítette, esetenként olyan helyekről, ahol elképzelni is nehéz, hogy jut valakinek eszébe a sítájfutás. Konkrétan felsorolni őket nem lenne illendő, mindenesetre voltak páran olyanok is, akik nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot már azzal is, hogy egyáltalán lécet vettek a lábukra. A két véglet között ott volt japán, az összes közeli szomszédunk, általában az egész közép-európai sítájfutás, és nagyon úgy tűnik, hogy most már mi is.