Szinte megváltás volt a három órás ébresztés. Félálomban tántorogtunk le a reggelihez, abba sem volt sok köszönet, bár itt nem csak lekvárt adtak, hanem pl. sajtot is. Az összepakolás itt sem ment gyorsabban, csak azért nem indultunk el utolsónak, mert itt többen vannak, erős mezőnyben könnyebb volt még lassabbat találni.

Marci kezdte vezetni a társaságot, elindultunk az ösvényen a távolról visszavillogó lámpák után. Az ösvény eleje még barátságos volt, majd hirtelen begorombult, elkezdett felfelé szerpentinezni egy gusztustalan, törmelékes, csúszós morénán. Iszonyú fáradtnak éreztem magamat és inkább nem is gondoltam arra, hogy milyen lesz a komolyabb helyeken mászni, épp elég volt arra koncentrálni, hogy ezek a sitthalmon állva maradjak. Az ösvény jó ideig emelkedett felfelé, majd nagy sokára indult el szintben, illetve még egy kicsit le is húzott a gleccser oldalához.

Itt távolról látszott a sok lámpa, a legtöbben még szereltek, néhányan már a gleccser felsőbb szakaszán jártak, de volt olyan, ki már a sziklákon járt, mintegy másfél órával előttünk! Hogy csinálta?! A gleccser első meglepetése az volt, hogy puha volt a hó. Éjszaka nem fagyott! Ez sem jó hír, jobb lett volna kemény havon haladni. Rövid egyeztetés után összeállítottuk a partikat, nekem Boncz jutott, Andrisnak Marci, Zolinak Szabolcs (illetve fordítva). Mi Bonczcal hamar kész lettünk és mielőtt elaludtunk volna inkább elindultunk felfelé. A puha hó szerencsére nem volt mély, de egyre kritikusabbbnak éreztem a fáradtságot. Nagyon lassúnak tûnt a mozgásunk. Közvetlenül előttünk magasodott a nyereg, a Fuorcla Prievlusa, ahonnan a tényleges mászás kezdődik majd. Addig egy nagyon meredek hólejtőn visz az út, erre a szakaszra nemrég kiépítettek egy kerülő klettersteiget a sziklán, de az előttünk menők közül csak egy parti vette arra az irányt, az összes többi a havon ment direktben. Ijesztő volt ez a lejtő, látszólag nagyon meredek. A közelébe érve kellemesen csalódtunk benne, egy igazi bergschrund átmászása után tényleg meredek lejtő következett ugyan, de jó lépések vezettek rajta fel, így gyakorlatilag könnyedén haladtunk a közepéig, ahol viszont eltűnt a hó és glatt jégen kellett egy 10-20 métert megtenni. Szerencsére itt egy belógó sziklaperem lehetővé tette, hogy kilépjünk a jégről, vagy legalább a sziklába kapaszkodhassunk. A hágóvasak is megtették a magukét, szépen kapaszkodtak a jégbe. Feljebb ismét visszatért a puha hó. Felértünk a nyeregbe. Megállapítottam, hogy elmúlt a fáradtságom. Úgy látszik, az adrenalin megtette hatását. Viszont csúnya felhők gyűltek össze, esett is egy kicsit. Az egész további út nem volt bizalomgerjesztő, könnyű, de kitett sziklamászásnak tűnt, elég hosszan.

Egy parti előttünk épp visszafordulni készült, és ez eszünkbe juttatta az a régóta napirenden lévő lehetőséget, hogy talán nekünk se kellene tovább menni... Andris és Marci ugyan nem sokkal utánunk felértek a nyeregbe, de Szabolcsék nem is látszottak, valószínűleg a hólejtőn voltak még. Előhoztam a témát, Boncz és Marci hamar beleegyeztek, Andris volt csak lelkes, de háromszor már neki sem kellett mondani. Végül is azt mondtam induláskor, hogy csak szép időben megyünk a Biancogratra és ez nem volt az. A lelkesedés is hiányzott, mindenki eltelt az Ortlerrel, az éjszaka is pocsék volt. Így utólag visszagondolva, féltem a hátralévő szakasztól, tudtam, hogy nehéz, ráadásul az idő is bizonytalan volt. Nem volt bátorságom - talán általánosíthatok - nem volt bátorságunk megtenni ezt a minőségi váltást, az eddigi könnyű hegymászásaink után egy nagyobb fába belevágni a fejszét. Ezt a döntést itt kellett meghozni, mert később már biztos nem tudtunk volna visszafordulni. Így is le kellett jönni a jeges lejtőn, ami nem ígért semmi jót. Az irányt mindenesetre eldöntöttük, elindultunk lefelé.

A lejtő tényleg nem volt jó, ami felfelé biztos lépésnek tűnt, az lefelé mind csúszott, a puha hónak nem sok tartása volt, erről főleg akkor bizonyosodtam meg, amikor sikerült elvesztenem az uralmat egy lépés felett és kicsúsztam. A jégcsákány vidáman szántotta a havat, nem fékezett semmit. Szabi kapta el a kötelünket és állított meg, szerencsére még jóval a sziklaperem előtt. Amúgy sem vagyok túl bátor a lefelékben, de ettől a maradék önbizalmam is leszállt. Szerettem volna már lent lenni a lapos részen. A jeges kanyarnál szerencsére találtunk a sziklában egy nittet, ebbe beszerelve leeresztettem magam a jég alá, Boncz pedig lemászott. Innen ő ment elől, nyilvánvalóan kevésbé félt, mint én, sokat kellett várnia rám. Itt még túl meredek volt a lejtő ahhoz, hogy szembeforduljunk vele, attól tartottam, hogy a hágóvas hátsó fogai kicsúsznának, így háttal, az első fogakra támaszkodva lépegettem le. Mikor végre lejjebb kicsit szelídült a lejtés, megfordultunk és immár emberhez méltó pózban gyalogolhattunk le. Egy az eddigiekhez képest szinte sík hómezőn vártuk meg a többieket. Andrisék hamar megjöttek, Szabiék azonban úgy tűnt, inkább végigereszkednek a sziklán és csak a legvégén lépnek ki a hólejtőre. Ez viszont nagyon sok időbe telt. Andrisék meg is unták a várakozást, mi pedig csak egy ideig tudtuk magunkat azzal szórakoztatni, hogy a videofilmünkhöz vágóképeket készítettünk (jégcsavar becsavarása, lépések a hóban stb.). Amikor ismét el kezdett esni az eső, elindultunk lefelé: vissza a gleccser aljába, végig a morénán, le a házig. Közben néha kisütött a nap, ilyenkor felpillantottunk a cserben hagyott Biancogratra, amelyen éppen az utolsó partik gyalogoltak felfelé. Néha az volt az érzésem, hogy kár volt otthagyni, de ha józan ésszel belegondoltam, jól határoztunk: ezzel a tempóval, ezzel a technikai tudással, ebben az időben ez az út határesetnek számított és így túl nagy kockázatot jelentett volna felmenni rá.

A házban alig volt valaki, mi sem sokat időztünk előtte, hamar elindultunk lefelé. Ami felfelé könnyű emelkedőnek tűnt, az most agresszív lejtőként mutatkozott, de amint elértünk a hotelhez, már csak az ismert "lovas-úton" kellett végigrohanni az autókig. Ez a szó szoros értelmében rohanás volt, ami felfelé másfél óra volt, azt közel 40 perc alatt tettük meg. A parkolóban még egy ideig molyoltunk azon, hogy most mi legyen, lévén szerda dél volt csak, de aztán az egyre erősödő eső eldöntötte a kérdést, elindultunk hazafelé. Pontresinától Mosonmagyaróvárig folyamatosan esett.

Epilóg

Eddig még sohasem bántam meg, ha nem mentem fel egy hegyre. Ez most az első kivétel. Az első eset, hogy biztos vagyok benne, hamarosan vissza kell ide jönni, pihentebben, lehetőleg pszichében és kötéltechnikában megerősödve újra nekifutni és ha az időjárás is mellettünk áll, akkor sikerülni fog. Addig is levittem a mászócuccokat a pincébe. Egy ideig nem lesz rájuk szükség.

Marosffy Dani