Mai napi tervünk csak odáig terjedt, hogy felmegyünk a Stielfserjoch-ba. Ez a 2700 méteres hágó az egyik leghíresebb nyári síterep, olaszul Passo del Stelvio-nak hívják. A sielőkön kívül nagy népszerűségnek örvend az autósok, motorosok és biciklisek körében is. Az oda vezető út az északi oldalról 48 hajtűkanyarral vezet fel a joch-ba, ebből mi a kempingig már megtettünk hármat. A további út folyamatos tekergés volt, szerencsére csak ritkán jött szembe egy-egy betonszállító teherautó. Az utat sok helyen éppen javították. Valószínűleg, ezt az utat állandóan éppen javítják. Fent a hágóban mini üdülőközpont volt, néhány szállodával és egy olyan turistahülyítő zsibvásárral, hogy bármelyik balatonparti falu megirigyelhette volna. Tényleg síeltek fent, egészen a parkolóig jött le egy sípálya, de mivel túl sok időnk azért nem volt, kölcsönzőt nem találtunk a felvonóárakat viszont igen, hamar lemondtunk ilyetén vágyainkról. Búcsúzóul még vetettünk egy pillantást kedvenc Ortlerünkre, majd elindultunk a túloldalon lefelé.

Néhány kanyar után kellett elágazni az Umbrais-hágó felé, amely egyben a svájci határ is. A határon - svájciaktól meglepő módon - nem volt senki, meg se kellett állni. A szerpentin egy szép zöld völgyben tekergett lefelé, időnként biciklisták jöttek szembe szánalmas arckifejezéssel, amúgy forgalom szinte nem volt. Egy-két kilométerre még az aszfalt is elfogyott, amin őszintén csodálkoztunk. Az első svájci falu, Sta. Maria után beértünk Engadinba, innen egy órára volt Pontresina, ahol a Bernina mászását el akartuk kezdeni. Ezen a szakaszon csak egyszer álltunk meg, mivel találtunk egy fürdőkádat egy legelő közepén. Annyira abszurd volt az összeállítás, hogy muszáj volt megállni fényképezkedni. Andris vállalta a fürdőző nő szerepét. A kád leszámítva egy darab tehénszart, szerencsére üres volt. Hosszasan "pancsoltunk", miközben a tőlünk 50 méterre haladó autók igen jól szórakozhattak, egy-egy harsány röhely elhallatszott hozzánk is. Pontresinában időjárásjelentést és térképet akartunk először szerezni.

Az első benyomásunk az volt, hogy ez már sokkal népszerűbb hely, mint Sulden. Rengeteg autó parkolt a sajnos fizetős parkolókban, emberek jöttek-mentek. Látszott, hogy közel van St. Moritz, a világ állítólag legdrágább üdülőhelye. Amilyen pechünk volt, déltől kettőig itt is szieszta volt, így hiába álltunk be egy fél órára ingyenes parkolóházba, semmi nem volt nyitva. Időjárásjelentést viszont találtunk, változó, de alapvetően szép időt mondott. Kifeléjövet a parkolóházból kisebb pánikot okozott, hogy Boncz nem találta a kiléptető cédulát és úgy tűnt, beszorulunk a garázsba, de szerencsére meglett a kis genyó, becsúszot a szélvédő és a műszerfal közé. Következő programpontnak az ebéd és a pakolás kínálkozott. Ezeket azoban mégsem akartuk Pontresina központjában megejteni, így találomra elindultunk kifelé a városból. Hamar találtunk egy bekötőutat, amelyre ugyan tilos volt behajtani (kivéve munkagépek), de mivel négy-öt autó már megszegte ezt a szabályt, mi is beosontunk száz métert, ahol egy hangulatos réten nekiálltunk főzni. A munkagépeket nem viccből írták ki ez az út valami bánya üzemi útja lehetett. Ez abból derült ki hamarosan, hogy átlag két percenként húzott el mellettünk egy-egy bazinagy dömper. Nyugodtan kerülgették az autóinkat, csak egyszer dudált az egyik, de akkor már a Smackfőzés közepén voltunk így nem volt gyakorlati esély rá, hogy egyhamar eltakarodjunk onnan.

A terv szerint Pontresinából megyünk fel a Tschiervahütté-ig, majd onnan Biancograt - Piz Bernina - Marco e Rosa menedékház - Diavolezza felvonó és azzal le. A baj csak az volt, hogy a Diavolezza alja és Pontresina között úgy 10 kilométer a távolság, így, ha Pontresinában hagyjuk a kocsikat, akkor sokat kell majd gyalogolni lejövetkor. Az egyetlen megoldásnak az kínálkozott, hogy az egyik kocsi a Diavolezzánál parkol, a másik pedig Pontresinában. Ebben meg is állapodtunk, először mindkettővel lementünk Pontresinába. A "Langzeit Parkplatz"-ben egyetlen szabad hely sem volt! Egy ideig mászkáltunk a sorok között, hogy most mi lesz, mikor egy autóhoz jött a tulaj, hogy ő elmegy. Remek. Úgyis csak egy hely kell. A kipakolt zsákokkal lefoglaltuk azt az egy helyet, majd mindkét autó elment a Diavolezzához, hogy után csak egy jöjjön vissza. Addig mi jobbára szunyókáltunk a zsákok mellett. Valahogy eltespedt a társaság, nem láttam magunkon azt a mászókedvet, amit az Ortler előtt. Tulajdonképpen az volt a baj, hogy az Ortler túl jól sikerült. Mindenki elégedett volt vele, nem nagyon fűlt a fogunk egy újabb - ráadásul lényegesen ijesztőbb - mászáshoz.

A dolgok azonban rendületlenül haladtak a maguk útján, az autósok visszajöttek, mi pedig kelletlenül felszedelődzködtünk és elindultunk a Rosegthal hosszú dózerútján a Tschiervahütte felé. Délután 4 óra volt már, 3-4 órának mondták ezt a szakaszt, így mág az is kérdés volt, hogy világosban felérünk-e. Az út elejét ki lehetett volna váltani lovaskocsival is, de 18 CHF túl nagy pénznek tűnt, így inkább gyalogoltunk. A Rosegtal gyönyörű. Még ilyen nyomott hangulatban is az, legelők, erdők, kis patak, napsütés: igazán nem panaszkodhattunk a környezetre. Amire viszont igen, az a sok ember, aki rajtunk kívül az úton volt. Aki gyalog volt, az még hagyján, de egy csomó biciklizett, jöttek szembe ezerrel, a legrosszabb viszont a lovaskocsik hosszú sora volt, mert ezek miatt mindig félre kellett állni. Hihetetlen mennyiségű ló lehet a környéken, legalább is itt vagy 20-30 kocsi van üzemben. Az kék metro valamivel ritkábban jár csúcsidőben, mint itt a lovaskocsik! További negatívum: Leto fél óra után visszakozott, a gyomra sincs rendben a lábát is feltörte a bakancs, inkább nem jön fel. Rövid tanakodás után engedtük, hadd menjen, mi pedig csendben mentünk tovább. Hamar elértük a lovak végállomását, egy hotelt. Ez kicsit felrázta a társaságot, jól haladtunk eddig, innentől pedig nem várható több ló, sőt emberből is jóval kevesebb. Ami viszont gyanús volt, hogy alig emelkedtünk eddig. Meglesz ennek a böjtje... Az út azonban továbbra is szelíden ment a hegyoldalban, még mindig erdő volt körülöttünk, nehéz volt elképzelni, hogy hamarosan egy 2500-on levő háznál leszünk. Pedig a ház jött, messziről látszott a gleccser oldalában. Meglepően gyorsan ott voltunk. Az utolsó kanyarokban előbukkant a Piz Bernina is, pont a Biancograt felöli oldalát mutatta nekünk. Innen nézve nem volt ijesztő.

A házban sajnos óriási zsúfoltságot találtunk, látszott, hogy ez egy népszerű hely, egy népszerű útvonal kezdeténél. Egy-egy ember a hegy felől érkezett, ezek viszont olyan állapotban, ami kicsit elgondolkodtatta az embert: kimerültek voltak, szakadtak és piszkosak. Valamit azért tudhatnak ezek a hegyek! Mivel már este 7 volt, alig maradt időnk a vacsorára, már mehettünk is aludni. Aludni? A svájci házakban megszokott hiperfranciaágyban nagyon kevés hely jutott egy embernek, meleg volt, valaki mindig horkolt és ráadásul másnap korán kellett kelni. Nem tartom nyilván a legszarabb éjszakáimat, de ez biztosan dobogós lett volna. A többiek is így lehettek vele, mindenki inkább csak forgolódott, alvásról nem nagyon volt szó.