Ma nem volt kíbúvó, csillagos ég fogadott hajnali fél ötkor. "Ha menni kell, hát menni kell" mondta az egyszeri gyomorbeteg is. A könnyű "continental breakfeast" után már látni sem bírtuk az édeset (lekvár volt nutellával és mézzel...), viszont enyhe cukormérgezésben szenvedő csapatunk kicsit lassan szedelődzködött, egyetlen partit sikerült csak megelőznünk; a leginkább a Muppet-show két öreg intrikusára emlékeztető hegymászó még nálunk is lassabban készült el. Hamar kötünk egy ismeretséget: mikor a földön heverő 50-es félkötelünkre mutatva meg kérdeztem, hogy "ezt hozza valaki?", egy 50-60 körüli szakállas tag rám nézett és megkérdezte: "José?". Ő velünk együtt indult el és kihasználva az elkezdett beszélgetést rögtön tovább is szőtte a szálat: honnan jöttünk, kik vagyunk, merre jártunk tavaly?

Úgy 20-30 ember indulhatott el előttünk, ennek nagy részét 200 méteren belül megelőztük. Nagy műgonddal ereszkedtek le az első nagyon kemény másfél méteres falon. Utána szabad volt a pálya, mehettünk a saját tempónkban. Még a klettersteigen sem volt gond, sőt felette a sziklán is ráértünk beszerelni a kötelünket. A tegnapi molyolásból okulva ma más taktikával másztunk: Andris elölmászta a cikis részt, majd, rögzítette a "fixkötelet". Ezen mindenki felment pruszikkal vagy - a szerencsésebbek - Tibloc-kal, majd az egész rendszert felhúztuk és már szereltük is fel a hágóvasakat Kula bácsinál. Öreg José is feljött a kötelünkön, hadd használja, ha már egyedül mászik. Mert egyedül mászott, ami pláne az ő korában egyértelműen tiszteletet érdemel. A havon gyorsan felértünk a bivakig, innen pedig bevetettük magunkat az ismeretlenbe.

Barátságos, közepesen meredek hómező vitt fel az első hasadékokig. Nem voltak ijesztőek, még kicsit sem, de amikor az előttünk menő parti utolsó embere combig eltűnt az egyikben, jobbnak láttuk kötélre rakni magunkat. Itt a terep ellaposodott, viszont mintha az irány eltartott volna a csúcstól. Az Ortler időnként előtűnő csúcsa lassan a hátunk mögé került, mi meg csak mentünk a friss hóba taposott nyomon előre. Azért eljött az igazság pillanata, vettünk egy balos és meglepően közel feltűnt előttünk a csúcs. Igaz, csak egy pillanatra, mert közben jókora köd szállt ránk, ráadásul erős szél is kerekedett. Az utolsó méreteken ismét megjelent néhány szikla, majd 9 előtt néhány perccel már lent is voltunk a csúcskeresztnél, lévén, az nem a csúcson, hanem néhány méterrel alatta a híres Hintergrat irányában volt. Nem volt temérdek hely, rajtunk kívül csak egy parti kerülgette óvatosan a keresztet, de így is állandóan útban volt valaki valakinek. Amíg a másik felünk megjött, beírtuk magunkat a csúcskönyvbe, lenéztünk a Hintergraton közeledőkre és elkezdtünk fázni. A szél nem csökkent, de még a hó is elkezdett szállingózni. Néhány perc múlva befutott a maradék, gyorsan örültünk egymásnak, körbeálltuk e keresztet, José felajánlotta, hogy lefotóz. Elfogadtuk, cserébe csináltunk róla is egy képet a saját gépével. Ennyi elég is volt a zord körülményekből, gyorsan elindultunk lefelé.

Ami fölfelé másfél óráig tartott (és tegnap háromnak becsültük), az lefelé mintegy fél óra alatt megvolt. Nagyon hamar leértünk a bivakhoz. Itt leszedtük magunkról a kötelet, sőt a lényegesen jobb időjárásnak megfelelően én a kabátot is. Épp indultunk volna, amikor tompa dördülés hallatszott. A hang irányába pillantva még láttuk, amint egy hatalmas jégtömb levált a mellettünk levő szerakról és célba vette az előttünk menő partit. Azoknak megijedni sem nagyon volt idejük, a jégtömb, immár több darabban elhúzott közvetlen mellettük. Látszott, hogy pillanatnyi merevség után futásnak eredtek, gyorsan elfutottak a szerak alól, majd megálltak tanakodni, hogy akkor most mi legyen?! Úgy döntöttek, hogy gyorsan túljutnak a veszélyzónán, így újra futásnak eredtek, de mikor a nyomon visszaértek a szerak alá, újra megindult egy jégtömb. Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy baj van, de szerencsére addigra befutottak egy hasadék alá és a gonosz jégtömb abban eltűnt. Átmenetileg konszolidálódni látszott a helyzet, a veszélyeztetett parti sikeresen eliszkolt, a jégomlás megállt. Túl nyugodtak azért nem voltunk, mert mi még előtte voltunk a veszélyes szakasznak. Az egyetlen értelmes megoldás a gyors futás volt, kb. egy perc alatt ki lehetett jutni a szerak alól, addig bízni kellett benne, hogy nem omlik tovább. Én mindenesetre visszavettem a kabátot, ha mégis a hó alatt vagy egy hasadékban kéne eltöltenem hosszabb időt, akkor ez lényegesen emeli a túlélési esélyeimet. A jégfal azonban aznap már nem omlott tovább. Hamarosan mindenki sértetlenül ott állt a hólejtő alján, Kula bácsi megnyugtató társaságában.

A sziklás szakaszra várni kellett, mert egy nálunk is lámerebb társaság kötéltechnikázott rajta lefelé. Közben ránk futott néhány parti, ezek közül egy profinak kinézőt magunk elé engedtünk, ne kelljen nekik 7 embert végigvárni. Alig jutott le néhány emberünk, amikor egy igazi fasiszta mentalitással megáldott hegyivezető elkezdte ráküldeni a csoportját a kötelünkre! Ha vártak volna 10 perccet, tisztán mászhattak volna, de így mi is jóval később tudtunk leszerelni, mivel ők azért elég sokat bénáztak lefelé. Azt a sanszot azért nem akartuk nekik megadni, hogy a klettersteigen is előttünk menjenek, így aki közülünk már lejött, az elindult a lánc felé, hátrahagyva Letot és Andrist, akik fent ragadtak a nácik miatt a sziklán. A lánc aljában vártuk őket és örömmel láttuk, hogy mindketten átmásznak a nácikon. Andris lent mesélte, hogy a vezető még vágta is a pofákat, hogy milyen dolog belemászni a másik partiba. Hát igen, mi is mástól lestük el ezt a stílust! Az utolsó érdemleges szakaszon még egy angol páros hátráltatott kicsit, de ezt nyugodtan kivártuk, csak egy ellenséges parti volt a hegyen, ők azonban még a láncon lógtak. Az elképzeléseinknél jóval hamarabb, déltájban értünk a házhoz. Kifejezetten elégedett volt mindenki. Szép út volt, változatos, nem rövid, nem is túl könnyű, tele érdekes fordulatokkal.

Tovább fokozta jókedvünket, hogy José meghívott minket egy-egy sörre. Egy kicsit szabódtunk a látszat kedvéért, de hamar megadtuk magunkat. Címet is cseréltünk vele, már csak azért is, hogy a csúcsfotónkat elküldhesse. Kiderült, hogy az igazi neve Dr. Wolfram Friedhoff. Nehezen hittem el, hogy ilyen neve lehet valakinek, pláne egy orvosnak. Bizonyára bizalommal fordulnék egy "Dr. Temető"-höz... Miután megebédeltünk és rendeztük sorainkat, elindultunk lefelé. Dr. Friedhoff is velünk jött. Lefelé végig beszélt, mindenféléről, ami eszébe jutott, a hegyekről, az evezésről, a svájci tehenekről, a fondue-ről és a térd ortopéd elváltozásairól. A Tabarettánál aztán elbúcsúzott, egy sebességgel feljebb kapcsolt és elporzott a felvonó irányába. Mi kényelmesre vettük a tempót, nem volt okunk sietni. Változóan felhős, de alapvetően szép idő volt, most legalább megnézhettük a tájat, ha már idefelé nem láttunk belőle semmit a köd miatt. Nagyrészt az Ortler Nordwand alatt haladtunk, egy sziklán néhány tábla állított emléket egy-egy sikertelen mászójának. Felnézve a falra nekem az volt az érzésem, hogy nem normális dolog ezen elindulni. Töredezett dolomitfal az egész, folyamatosan omlik, semmi nem kötődik rajta semmihez. Alatta kilométeres törmeléklejtő...

A felvonóról nézegettem a falut, hogy van-e benne kemping, de nyoma se volt. Odalent az információnál is csak ezt a tényt tudták megerősíteni, a legközelebbi kemping Trafoi-ban volt. Mivel ez a holnapra tervezett utunkba esett, így nem is volt kérdés, hogy odamegyünk-e. Sulden-ről egyébként még kiderült, hogy Reinchold Messner szülőfaluja, itt van a nevével fémjelzett alpesi múzeum valamint egy pár jak, amiket a Himalájából hozott. Ez utóbbiak, sajnos az egyik felvonó "Mittelstazion"-jánál, úgyhogy oda már nem mentünk fel. Trafoi-t fél óra alatt elértük, a kempingben is találtak nekünk egy talpalatnyi helyet, így ez az éjszakánk rendeződni látszott. Sátrunk felett közvetlenül mai napi diadalunk színhelye, az Ortler magasodott.