Éjszaka esett. Mivel tetőtérben aludtunk, ezt nem lehetett nem észrevenni. Valahogy az a megnyugtató érzésem volt, hogy nem fogunk tudni mászni másnap. Az óra mindenesetre csörgött négykor, de amikor tesztképpen kinéztünk az ablakon, már valami gyanús volt: nem látszott semmi. Az ajtóban rögtön kiderült, mi az oka, akkora köd volt kint, hogy az egy méterre levő korlátot sem lehetett látni. Pillanatok alatt döntöttünk úgy, hogy inkább tovább alszunk, rajtunk kívül sem indult el senki. Reggel nyolc körül kezdtünk el éledezni, akkorra ismét esett.

Órákon át tanakodtunk, hogy most mi legyen, mikor végre úgy tűnt, beállt a kedvező fordulat, az eső elállt, a köd is felszállt egy kicsit. Addigra a legtöbb társaság elindult már lefelé, az utolsó két német is összepakolt már, de még a ház előtt tanakodtak. Mi mindenesetre úgy döntöttünk, hogy "megnézzük az utat". Mi kell, ehhez? Semmi, bakancs, esőkabát. Biztos, ami biztos, kötél. Akkor már beülő is. Meg a karabínerek. A jégcsavarok, persze, azok olyan jól mutatnak a beülőn! Ja, a beülő... Fényképezőgépek, kaja, valami innivaló, mindehhez zsákok stb. Ha már ennyi mindent felpakoltunk, akkor akár a csúcsig is felmehetnénk, sőt nem sok minden hiányzik a teljes cucchoz. Ezt utóbbit azért nem vállaltuk fel, akkor inkább a vészbivak. Lelkesedésünket látva a két német is visszajött a házhoz, úgy döntöttek, hogy "doch" megpróbálják. A csúcsra ők sem készültek, hozzánk hasonlóan csak "sétálni" indultak.

Az út egy meredek, de szerencsére jól kijárt hólejtőn indult. Egy-egy jégcsákány erősítette a pszichénket ezen a szakaszon. Innen szintben ment tovább egy ösvény, majd meglepetésünkre le kellett mászni egy kuloárban. Föl egy eléggé kitett sziklás gerincen, majd ott találtuk magunkat egy nyeregben, ahonnan semmilyen tovább vezető út nem látszott. Előttünk egy kompakt fal, oldalra szakadék. A legjobb megoldásnak még az tűnt, hogy jobbra lemegyünk a gleccserre, de ezzel vesztenénk vagy 200 méter szintet... Némi töprengés után Marci talált egy láncot a falban, innen tehát a Dolomitokból ismerős klettersteigen mehettünk tovább. Klettersteigre egyébként nem készültünk, csak hevederből és karabínerből hirtelen összedobott kantárral tudtuk biztosítani magunkat, ami biztonságérzetet ugyan ad, de beleesni ebbe sem jó. A várhatóan 2 és 10 közötti eséstényező rémképe azonban kevéssé nyomasztott, a láncon biztonsággal felértünk a gerincre. Ennek oldalában el a gleccserig, ahol látszott valami nyom. Közelről a nyom már sokkal kevésbé volt vonzó, nagy, meredek, jeges lejtőn vezetett fel, igaz, nem hosszan. Miután két első emberünk (Marci és Andris) némi kétségbeesett szítkozódás után alig tudtak a törmelékes gleccser-oldalról visszajönni szilárdabb talajra, ezt a verziót el kellett vetnünk. Ekkor ért utol minket a két német. Tanulva a mi hibánkból bele se futottak a zsákutcába, hanem rögtön jó felé mentek: tovább fel a gerincen. Igazolta őket egy pár szög, amit a falban találtak: úgy látszik, jegesebb napokra itt is vezet egy út. Az út egy-egy mozdulata kifejezetten rémisztő volt, kisebb áthajlások nagy mélység felett, így az első ember után beszereltünk. Ennek köszönhetően került vagy egy órába, mire hat ember megtette a 20 méteres távot. Mire felértünk az út markáns pontját kijelölő és szaga miatt eltéveszthetetlen Kula bácsihoz (hommage a South Park), a németeknek már hűlt helyük sem volt. Innentől az út havon ment, így Kula bácsival dacolva rá kellett szánni néhány percet a hágóvasak felvételére.

A havas szakasz könnyű volt, ráadásul szintben indult, csak később váltott felfelébe. Kilátás semmi, csak nagy köd. Úgy negyed óra járásra egy furcsa surrogó hangra lettünk figyelmesek. Kisebb lavinának véltük, ráadásul közel, de olyan sokáig hallatszott, hogy úgy tűnt, sosem akarja abbahagyni. Ahhoz mindenesetre elég volt, hogy ne akarjuk sokáig ott maradni. Felmerült a lefele menekülés lehetősége, de mivel egy pillanatra egész közel felderengett előttünk a bivak, inkább arra folytattuk az utat. Maga a bivakház az Alpokban szokásos fémbódé volt, 5-7 hellyel és relatív komforttal. Mi azonban csak talán fél órát töltöttünk benne, ez alatt elhatározva, hogy tovább nem megyünk, lévén két és fél óra volt az út idáig, innen még vagy hármat saccoltunk és még haza is kéne jutni, ez pedig erős ellentmondásban volt a délután 2-vel. Elindultunk hát visszafelé. Kicsit aggódva közelítettük meg a lavinagyanús helyet. Tényleg volt ott valami hófolyás, de olyan miniatűr, hogy legfeljebb a lábunkat mosta volna, ha benne vagyunk. Hamar leértünk Kula bácsihoz, onnan pedig egy újabb órás kötéltechnikai rémálom kellett a sziklán való lejutáshoz. A bivakba éppen felfelé igyekvő két mászó ezt szép türelmesen kivárta. A klettersteigen és a házig vezető sziklás részen már ismerősként "rohantunk át", így délután 4 tájban, kb. öt órai sétálással a hátunk mögött érkeztünk vissza a házhoz. Hamarosan befutott a német parti is, ők sem mentek fel a csúcsra és ez - bármilyen kicsinyes érzés is - egy kicsit megnyugtatott.

Abban mind egyet értettünk, hogy ez a csúcs szinte a zsebünkben van, ha holnap nem lesz rossz idő, simán megcsináljuk. Mivel a meteorológia nem is mondott rosszakat, így bejelentkeztünk még egy napra és a délutánt jobbára ismét folyamatos evéssel töltöttük, ezúttal felélve a saját főzhetőket, néhány páncélos vitézt és Smack-et. A másnapi felkelésen annyit finomítottunk, hogy elég lesz a fél öt is, hiszen reggelit csak 4:40-től adnak.