Amilyen nehezen indult, olyan gyorsan ment végül. Bár a tervezett délután 3 órás indulás helyett négykor még a cégnél a tárgyalóban voltam, hatkor már tényleg elhagytuk Budapestet és hajnali 3-ra Suldenben voltunk. Második próbálkozásra sikerült "szállást" szerezni. Az első kísérletünk a falu alatt a "Bíbor folyó" melletti ösvény volt (sötét volt és kísérteties), majd szerencsére gyorsan megtaláltuk az egyik felvonó melletti nagy parkolót, ahol már néhány cseh, magyar és német autó mellett húzták a lóbőrt a spórolósabb turisták. Hajnali 6-ra befutott a másik autónk is, mintha egyeztettünk volna, őket is ebben a parkolóban vezette az út. Sok alvást nem engedtünk meg magunknak, egyrészt, mert így a túra elején még lelkes az ember, másrészt meg 8 felé kezdett éledezni a falu és egyre kínosabb volt a parkoló szélén aludni.

Sulden tulajdonképpen félreeső, kis falu benyomását keltette, alig volt benne élet, legalább is egy-egy korábbi utunk alkalmával pl. Zermattban vagy Grindelwald-ban ennél jóval nagyobb nyüzsgéshez szoktunk. Ez egyébként kifejezetten szimpatikus, ráadásul ingyenes a parkolás. Ez egy jó hely! Reggeli és egy gyors pakolás után célba vettük a felvonót, amely 400 méter szintet spórolt meg, így 2200-ról kezdhettük el a mászást.

Mikor elindultunk sötét felhők gyülekeztek, mire felértünk, esett. Ez azonban ilyen korai fázisban még semmit nem vesz el a lelkesedésből, így el is indultunk az első menedékház felé: a Tabarettahütté-t másfél órára jelölte egy tábla. Ebből úgy fél órát tettünk meg, amikor az idő úgy döntött, komolyra fordul és konkrétan elkezdett zuhogni. Kisebb szünetekkel ezt a stílust követte, így végül rendesen átázva értünk fel a Tabarettáig. Az ajtón belépve egy szigorú tekintetű nőszemély mindjárt a Garderobe-ba terelt minket, majd onnan rögtön a Stube-ba. Ott aztán megkérdezte, hogy mit kérünk, amikor pedig bevallottuk, hogy semmit, csak száradnánk egy kicsit, akkor közölte, hogy ez esetben mehetünk tovább! Kicsit felháborodva szedtük a cuccunkat és mentünk ki újra az esőbe. Felvetődött az ötlet, hogy jelezvén véleményünket az eljárásról nem kéne-e a ház sarkánál megjelölni territóriumunkat, ezt azonban feladtuk, mert odakint egy fószer bagózott és őelőtte azért mégse...

Kicsit kevesebb kedvvel mentünk tovább, amikor az időjárás még egy fokozattal feljebb kapcsolt: elkezdett villámlani. Mivel egy kietlen moréna-oldalban haladtunk, nem tűnt kizártnak a villámcsapás veszélye. Különösebben menekülni előle nem lehetett, legfeljebb vissza a házba, de onnan el voltunk tanácsolva, meg aztán büszkeség is van a világon, száradjon a büdös banya lelkén, ha valamelyikünk itt pusztul! Szerencsére a vihar hamar odébbállt, sőt az eső is alábbhagyott. Újabb másfél óra múlva fent voltunk a Payerhütté-nél 3000 méter magasságban. Eredetileg tovább akartunk menni a 3300-on levő bivakig, de az elszántság már lent sem volt teljes, most pedig a cuccok revíziójakor egyértelmű volt a szomorú diagnózis: mindenünk átázott, beleértve a hálózsákokat és az eredetileg száraznak szánt ruhákat, így bejelentkeztünk éjszakára.

A délutánból még sok volt hátra, ezt részben evéssel (Kaiserschmaren rulez!), részben az előző éjszaka elmaradt alvás pótlásával töltöttük, amikor az eső engedte, ki-ki jártunk a ház elé megnézni mi van alattunk, illetve felettünk. Alattunk látszott az egész utunk, a falu, a felvonó és az átkozott Tabarettahütte. Ez utóbbi pont a mi házunk szennyvízkifolyója alatt helyezkedett el, találgattuk, hogy vajon pont odafolyik-e az anyag. Reméltük, hogy igen. Felettünk leginkább csak felhő volt, egyszer látszott a bivakház, nagyon messze. Az Ortlernek nyoma se volt, vastag felhő takarta. Másnapra szép - legalább is szebb - időt ígértek, így megegyeztünk egy négy órás kelésben és korán elmentünk aludni.