Kicsik és nagyok

Glockner-túra

2003. Május 2-4.

A terv

Ezt csak azért írom le, hogy meglegyen a kontraszt az elmélet és a gyakorlat között :) Két autóval mentünk, az egyikben Koppány és társai, összesen négyen. Ők szerdán indultak és északról a Pallavicini-kuloárt akarták megmászni. Mi öten (Andris, Leto, Rita, Andi meg én) csütörtök délután indultunk, a terv szerint a normál úton Kals felől egy etapban pénteken felmentünk volna az Erzherzog-Johann-Hüttébe, majd onnan másnap a csúcsra. Így egy nap tartalékunk is lett volna. Kellett is :)

A mellékelt térképeken folyamatos pirossal a hivatalos út, szaggatottal a mi verziónk látható.

A kivitelezés

Péntek

Aki szokott utazni, az ismeri azt az ambivalens érzést, hogy 'végre megyünk' de 'legyen már vége'. Ez teljesen megállta a helyét most is, bár a Budapest és Kals közötti út még 5 főnek is kibírható, mindössze 7 óra. Említésre méltó esemény - az orrunk előtt kigyulladó BMW-n kívül - csak az utolsó szakaszon volt, elslisszoltunk a bezárt Mauthaus mellett, majd kis kereséssel megtaláltuk a felső parkolóban a kelet-blokkot, akik nem átallottak ott sátrazni. Mi sem. Reggel 8 körül keltünk és ekkor megláttuk, hova is kerültünk. Felettünk messze a völgy végében a Grossglockner maga. A cél tehát adott. Körülöttünk a parkoló méretéhez képest kevés autó, még kevesebb ember. Rajtunk kívül szinte mindenki síléccel. Rövid pakolás után elindultunk felfelé.

Hamar felértünk a Lucknerhüttéig, addig csak egy-két lavinanyom szította a hangulatot. Szépen lejöttek a völgy aljára, keresztbevágva a dózerutat is. Közelebbről is szemügyre vettük egyet. Hát bizony fájhat, ha az ember belekerül, mivel méteres rögökből áll, kb. úgy néz ki, mintha odafent elszabadult volna egy csomó hóember. Most már azonban felettünk száraz volt a hegy, úgyhogy közvetlen dráma - itt - nem fenyegetett.

A Lucknerhütté-nél kezdődött a hó. Eleinte még vicces volt, hogy néha-néha besüllyed, de idővel fő foglalatossággá vált a derékig merülés, így már egymáson röhögni sem volt kedvünk. Kerestük a sziklásabb, sekélyebbnek tűnő részeket, hátha ott jobb. Néha bejött. A sítúrázók bezzeg vidáman fickándoztak a hó tetején, mi nagyon irigyeltük őket, ők pedig őszintén sajnáltak minket. Kicsit hülyének is lettünk nézve, de ezt hamar megszokja az ember.

A Stüdlhütté-be végül is kb. három óra alatt értünk fel. Alig ismertük meg a helyet, amikor beborult az ég és elkezdet esni az eső. Így hamar lemondtunk a továbbhaladásról, és - bár még csak délután kettő volt - bejelentkeztünk éjszakára. A Stüdlhütte egyébként rendkívül szép és igényes menedékháznak tűnt, még saját, beltéri, kis mászófala is volt, amit ugyan megfelelő cipő nélkül nem tudtunk maradéktalanul élvezni, de jót lehetett beszélgetni alatta. Itt találkoztunk Lajossal, aki egy 5 fős társasággal előző nap érkezett és kénytelen volt 3000-ről visszafordulni, mivel egy korábbi gázmérgezésben 75%-ra csökkent tüdőkapacitása miatt rendesen elővette a légszomj. Társai továbbmentek, ő meg aggódva figyelte az időjárás alakulását, ami, mi tagadás, nem volt bíztató. Egyre komolyabban esett. Egyéb ötlet híjján főztünk, ettünk, majd lementünk az étterembe ahol tovább ettünk és így, folymatos táplálkozással csak eltelt a nap. Közben Koppányékról hír jött. SMS-ben üzenték, hogy megmászták a Pallavicini-t, az Erzherzog-ban vannak és másnap 8-ra várnak minket is. Elvileg együtt mennénk a csúcsra. Mivel az eső csak nem akart elállni, kicsit kételkedtünk a dologban, de azért beállítottunk egy ébresztést 4-re és elmentünk aludni.

Szombat

A Stüdl tulajdonképpen tökéletes lett volna alvásra, nem volt meleg, se hideg, sőt, az alsó ágyon a csehek közül is csak egy horkolt kicsit, valahogy azonban mégsem ment az alvás. A 4 órás ébresztőt így kicsit megelőzve magunktól keltünk fel, egyszerre hárman is. Megnéztük mi a helyzet az időjárással. A jó hír az volt, hogy már nem esett az eső. A rossz, hogy helyette hó esett. Már össze is gyűlt vagy 10 cm és kitartóan havazott tovább. Viszont nem fagyott. Mivel a ház feletti mélyhavas rész valószínűleg semmit nem javult tegnaphoz képest, elhalasztottuk a döntést reggelre és visszafeküdtünk aludni.

Hétkor ébredtünk ismét. Az nyilvánvaló volt, hogy az előírt nyolc órás randit nem érjük el a felső házban. De elinduljunk-e egyáltalán? Lajos - bár neki nem is kellett jönni - ellene volt, én kicsit határozatlan voltam (vagy mégse), Andris és Andi menni akartak, Leto és Rita nem szóltak bele. Nyolc körül elállt a havazás, ekkor aztán felcuccoltunk és azzal az elhatározással indultunk neki, hogy addig megyünk, amíg tudunk. Első körben a ház látóteréből kellett kikerülni, mert azért mégiscsak ciki mások szeme láttára visszafordulni... Ez azonban egyáltalán nem ment könnyen, mert pont ezen a részen nagyon mély volt a hó, térdig, vagy akár derékig is süllyedtünk, ráadásul ahol Andi simán elment, ott mi, 10 kilóval nehezebbek frankón beszakadtunk. A helyzet akkor jutott el a mélypontra, amikor én öt percen keresztül ástam ki a jobb lábamat a hó alól. Kihúzni, ugyanis nem sikerült. Közben elkezdett ismét havazni. Én ugyan halkan megkérdeztem a többieket, hogy látják-e értelmét a továbbhaladásnak, de sajnos látták, én meg nem akartam a papírkutyát játszani, úgyhogy ezt nem hoztam szóba többet. Leto és Rita leszakadtak, amikor utoljára láttuk őket, kb. fél órányira voltak mögöttünk. Szerencsére a hó feljebb a gleccseren már rendelkezett némi tartással, ráadásul elment mellettünk vagy 20 sítúrázó és az ő nyomukban egész jól lehetett haladni. Csak azt nem tudtuk, hogy hova. A köd ugyanis annyira besűrűsödött, hogy ezzel az erővel egy doboz tejfölben is mászkálhattunk volna. A helyzet mindazonáltal nem volt félelmetes, csak nyomasztó egy kicsit. Nagynéha előugrott a ködből egy-egy síelő, akiktől, ha megkérdeztük, hogy mit tudnak a házról, a következő válaszok valamelyikét kaptuk:
- Semmit.
- Ez az út nem oda visz.
- Vissza kell menni és fel a sziklára.
Az utóbbit magunk is sejtettük, de nem volt elágazó nyom, és ebben a white-out-ban nem vállaltuk be az útkeresést. Akkor inkább a hosszabb út a gleccseren. A hó egyre meredekebb lett és egyre inkább fagyott, mikor végre kitisztult annyira, hogy megláthattuk, hol vagyunk. Fölöttünk 10 méterrel volt a gerinc, jobbra 200 méterre pedig a ház. Ennyi jó hírt nem is tudtunk hirtelen feldolgozni, úgyhogy remek kis vita alakult ki arról, hogy menjünk-e toronyiránt a gerinc alatti hónyelven vagy fel a gerincre és ott a vélhetően laposon. Kettő ellenében is én nyertem, inkább felmentünk. Az utolsó méterek vegyes, sziklás-jeges szakasza nagyon messze volt a tökéletestől, a hó vagy kevés volt vagy sok, de igazából semmi sem volt fogható vagy léphető. Megerősítést nyert, hogy jól jártunk ezzel a megoldással, a másik verzióban sokkal több vegyesmászás lett volna. A köd ugyan újra visszanőtt, de ekkor a ház már a "zsebünkben volt", meg is lett hamarosan.

Az Erzherzog-Johann-Hütte Winterraum-ja az egyik legromantikusabb és legkomlexebb azok közül, amit eddig láttam. Az ajtaja leginkább egy bányabejárathoz hasonlított, ami egy töksötét folyosóra vezetett. Kis zseblámpázással meglett a szobaajtó, néhány Twin Peaks hangulatú raktárhelység, sőt egy benti(!) WC is előkerült. A hálóhelység hatalmas, 3 szobányi, elfér vagy 50 ember, ehhez képest senki nem volt bent, csak némi hagyaték cucc. Mivel kint csak köd volt, hóesés és szél, úgy tűnt, itt maradunk másnapig. Befűtöttünk, elkezdtünk főzni. Közben partik jöttek, mentek, előkerültek Lajos társai is, illetve a négyből kettő. Fent jártak a Kleinglockner oldalában úgy 3600 körül, de semmit nem láttak és inkább visszajöttek, mivel lövésük sem volt, merre kellett volna menni. A másik kettő (Tamás és Melinda) még próbálkoznak. Hamarosan befutottak ők is, a feljutást ilyen körülmények között reménytelennek nyilvánítva. Közben SMS jött Leto-tól, visszamentek a Stüdl-be.
Két órakor drámai változás állt be az időben: eltűntek a felhők, vele a hóeses és a köd is, csak a szél maradt ugyanolyan agresszív, mint volt. Így akár meg is lehet próbálni. Rajtunk kívül még négy parti gondolta így, legelőször az osztrákok négyen, aztán két lengyel, mi hárman, Tamásék ketten plusz két cseh. Szerintem, ilyen jó időben ilyen kevesen még a Glocknerre nem mentek. A Klein oldalában a hólejtőt az egyszerűség kedvéért direktben vettük, mivel 40 cm friss hó volt rajta, nem csúszott nagyon, kis rábeszéléssel tartottak a nyomok. Ez a szakasz nagyon gyorsan megvolt, háztól fél óra, talán. Kiérve a gerincre, kezdődött a tánc. A szélnek köszönhetően itt nem volt friss hó, kemény, de nagyon meredek és kitett firnen kellett felmenni. Szerencsére megjelentek a biztosító karók. Némi bénázás után a leggyorsabb körültekerős megoldást választottuk, így viszonylag hamar (kb. egy óra alatt) felértünk a Klein tetejére, sőt, utolértük az éllovas osztrák partit.

Itt azonban mindennek vége lett. Megláttuk a Scharte feletti szakaszt és összeomlott az önbizalmunk. Alig két kötélhossznyi vegyes mászás, nyáron gyenge II-ért adják, de most, befedve friss hóval, halálos ellenségnek hatott. Maga a félelmetes hírű Scharte viszont nem tűnt komolynak, pár lépésnyi hógerinc, kitett ugyan, de mivel már jó ideje ilyenen, sőt sokkal ilyenebben jöttünk, ez nem okozott volna lelki törést egyikünknek sem. Hanem az utána jövő rész... Néztük az osztrákokat, hogyan másznak rajta fel és eldöntöttük, hogy ezt mi nem kívánjuk. Az első kötélhossz első és második köztese közötti 10 méter szabad mászást a jeges falon Andris nem vállalta, én meg akkor pláne nem. Andi szerette volna, de neki meg nem engedtük. Ő ment közülünk a legmesszebbre, lemászott a Schartéra, hogy legalább azt megnézi, mi meg közben egyezkedtünk a mögöttünk jövő lengyelekkel, hogy kerüljenek ki. A helyzetet látva azonban ők sem akartak tovább menni, nekik ráadásul kötelük sem volt, mivel egy jóakarójuk otthon azt mondta nekik, hogy ide nem kell... Jöttek Tamásék, őket elengedtük, de látszott rajtuk, hogy a mi meghátrálásunk megrendítette az ő elhatározásukat is. Fájó szívvel néztük, ahogy az osztrákok felérnek a csúcsra, majd elindultunk visszafelé. A meredek részeken a duplaköteles ereszkedés mellett döntöttünk, mivel ez tűnt a leggyorsabbnak. Hogy mégse legyen az, bevettük a partiba a lengyeleket is, nehogy a szemünk láttára haljanak meg. Így már öten voltunk egy kötélre, be is előztek az osztrákok. Ekkor látszott köztünk a technika- és bátorságbeli különbség, a vezetőjük olyan helyeken ment el biztosítás nélkül, ahova én a kötéllel együtt is csak megfontoltan léptem. Még bőven a gerincen voltunk, amikor láttuk őket lefelé síelni a gleccseren. Reggel indultak a parkolóból és oda vissza is mennek még ma. Íme az egynapos Glockner-mászás receptje...

Végre megvolt az utolsó ereszkedés is, ideje volt, mert a lassú tempó, a szél és a naplemente együtt igen hűvös hangulatot teremtett. Elbúcsúztunk a lengyelektől, majd lecsúsztunk a Klein hólejtőjén. Köszönhetően a friss hónak, ez teljesen veszélytelen vállalkozásnak tűnt, az ember elindította a maga kis lavináját, majd utazott a tetején. A bátrabbak fejjel lefele is megpróbálták, ez gyorsabb volt és nem fenyegetett az a veszély, hogy beakad a hágóvas. Csak utána több percbe került, mire az ember az arcára rakódott hótól megszabadult. Egyedül Andi lépte végig az egészet, mert, mint utólag kiderült, kiment a bokája, pont egy beakadás következtében. Mivel közben a nap elment arról az oldalról, a szél viszont felerősödött, neki igen kellemetlen fél óra volt az a szakasz, ami nekünk vicces két perc.

Este hét körül értünk vissza a házba, csonttá fagyva a széltől. Hamarosan jöttek Tamásék is, ők is csak a Schartét nézték meg jó közelről. Sajnos, két órás küzdelmünk a kályhával nem vezetett eredményre, hacsak nem tekintünk eredménynek több tonna füstöt, ami beterítette az összes helységet, annyira, hogy a végén ki kellett menekülni a szabadba, ha a füstmérgezést el akartuk kerülni. A végén lemondtunk a melegről, akkor inkább lélegzünk. Nagy nehezen sikerült kiszellőztetni a szobákat, majd gyors vacsi a maradékból, széthajtogattunk fejenként 4-5 pokrócot és lefeküdtünk aludni. Már majdnem béke volt a házban, amikor az addig szótlanul üldögélő cseh páros (akik egyébként kötél nélkül nyomták a Klein gerincén és valószínűleg megmászták a csúcsot is) elkezdett összepakolni. Kérdésünkre, hogy ugyan, mire készülnek, azt felelték, hogy mennek vissza a parkolóba. Ekkor volt este kilenc, kint jeges szél és sötét. Úgy éreztük, hogy vasárnapi kocatúristák vagyunk mellettük... Túl kicsik, egy nagy hegyhez.

Pedig nem voltunk elégedetlenek. A Gross ugyan hiányzott a skalpok közül, de az út, ami odáig vezetett kárpótolt mindenért. Változatos volt, tele kihívásokkal, küzdelemmel, de egyben gyönyörű is volt, olyan idővel és kilátással, ami igazi ajándék a hegytől. Ez pont az a fajta mászás volt, amely után az ember hétfőn a munkahelyén órákig nem jön rá, hogy mivel is foglalkozott előző héten és inkább csak ül bambán az emlékeibe temetkezve, mint aki füvet szívott.

Vasárnap

Mára nem volt más feladat, mint lemenni. Koppány ugyan küldött egy SMS-t, hogy korán keljünk és húzzunk le, mert a helyzet lavinaveszélyes lehet, de felülbíráltuk, mivel nem volt kedvünk korán kelni és egyébként is, mi nem láttuk semmi jelét lavinának. Ő valószínűleg az északi oldalon ment le, ahol a hó valóban összegyűlt, de a mi déli oldalunkon gyakorlatilag nem volt, mivel a szél átfújta mindet az északira. 7 körül azért így is útra készen álltunk.

Tamáséknak nem volt kedvük a most már jól látszó Klettersteig-hez, inkább a mi feljöveteli utunk felé indultak, mi pedig le a dróton. Hamar úgy döntöttünk, hogy ide mégis kell a hágóvas, mert drót ide vagy oda, azért alatta csak jég van. Később beigazolódott, hogy ez bölcs döntés volt, és amikor a drót hosszú méterekre elmerült a hó alatt előkerültek a csákányok is. Tamásék is visszajöttek erre az útra, azt mondták, hogy körülnéztek és még mindig ez tűnt a legbarátságosabb megoldásnak. Miközben mi ereszkedtünk, a gleccseren kb. 50-60 sítúrázó nyomta felfelé. Áldottuk az időjárást, hogy tegnap lehetőséget adott egy csúcstámadásra, mert ha ezeknek a fele oda készül, akkor a Scharte körül olyan pókhálót fonnak, hogy ha más miatt nem, amiatt biztos nem jutottunk volna ma fel.

A rövidke Klettersteig hamar véget ért, lent a Ködnitzkees-en pedig ismét elkezdhettük szokásos ámokfutásunkat a hóban, ha meredek volt csúsztunk, ha nem, akkor csak úgy mentünk toronyiránt, nem törődve mások útvonalával illetve azzal sem, hogy ez elvileg egy gleccser. Mivel hasadéknak nyomát sem láttuk, nem volt kedvünk korlátozni egymást a bekötéssel, sőt, én a hágóvasat is levettem, amilyen gyorsan csak lehetett, mivel addigra már félig úgyis leesett magától. Hiába, kölcsönvas, nem szokott össze a bakanccsal. Ez a ház feletti szakaszon megbosszulta magát, mert az odafelé beszakadós hó most kemény és csúszós volt, de egy kisebb zakót leszámítva végül is jégcsákánnyal kordában tudtam tartani a gravitációt. A házban nem volt senki, Letoék sem, hírük sem. Andi zsákja viszont megvolt, így átpakoltunk, majd irány tovább le.

Innen már szelíd volt a terep, de Andi beteg bokájának még ez is sok. Egy helyen lerakta a hátizsákját, mire az szép komótosan elkezdett gurulni 200 méter múlva megállt. Andi utolérte, belerúgott, majd újabb 200 méter múlva találkoztak. Az a forradalmi, de kíméletesnek éppen nem nevezhető módszer addig működött, amíg a völgy al nem laposodott nagyon. Onnan, sajnos, vinni kellett. A Lucknerhütté-nél véget ért a hó, lett helyette sár. Innen már csak az ismert sétaúton kellett lerohanni, hogy elérjük a parkolót, ahonnan a déli napfényben remekül látszott mindkét Glockner. A kicsi és a nagy.

Marosffy Dani