Ötödik nap

Hegymászó egyedül megy a hegyekben, egyszer csak megcsúszik,
zuhan lefelé, majd végül sikerül megkapaszkodnia a sziklában.
Lóg a szakadék felett és kétségbeesetten kiabál:
- Segítség! Segítsen valaki!
Egyszer csak megszólal egy érces hang a mélybõl:
- Ne félj! Én vagyok az Isten! Csak engedd el a sziklát, én majd gondoskodom rólad!
Néhány másodperc csönd után a hegymászó félénken leszól:
- Nincs esetleg valaki más is odalent?

(ismeretlen szerzõ)

Ismét korán kelünk, persze megint az én órámra. Ezt elsõsorban én hallom meg, a többiek nagy része edzett kollégista, aki több vekker mellett is tud aludni. Õk inkább arra ébrednek, hogy én elkezdek motoszkálni. Kint alaposan megváltozott az idõjárás, vastag ködbe veszett a Moldoveanu, az egész úgy barátságtalan, ahogy van. A többiek érdeklõdnek, hogy mi van kinnt: "…tél van, csend, hó és halál…" - idézem a Költőt.

Szokásos reggeli tempónkban elkészülünk, így kilenc körül tudunk elindulni a nyomon, amely remélhetõleg a jelzésen akar menni. Csúszik minden, az éjjel lefagyott hó ma aligha fog felolvadni. A hegyoldal tényleg olyan, mint amilyennek távolról kinézett, meredek és sziklás, ráadásul az az aberrált, amelyik elõttünk a nyomot fektette állandóan kiment a legkitettebb helyekre -valószínüleg a kilátásban gyönyörködött a marhája - mi pedig ebben a ködben sokszor csak az utolsó lépésnél vesszük észre, hogy milyen közel vagyunk a szakadékhoz. Van olyan hely, ahol fel sem merünk egyenesedni, csak négykézláb tudunk túljutni rajta. Pedig a mélység nem is látszik, az egész úgy néz ki, mint a Végtelen Történet filmváltozatában a "semmi". Azt sem tudjuk lemérni, mennyit haladtunk, így viszont kellemes meglepetésként és, amikor egy óra mászás után elérjük a Vistea csúcsát.

Mennyire más ez itt, mint az Urlea volt! Nincs "csúcs érzés", se kilátás, csak megkönnyebbülés van, hogy lefelé lehet menni, meg végtelen köd, amiben egymást is alig látjuk. A csoki és a fényképezõgép is csak a tisztesség kedvéért kerül elõ, gyorsan lemondunk a Moldoveanu-ról és elindulunk lefelé a túloldalon. Szerencsére az nem olyan meredek, mint az innensõ volt, csak a félhülye, félelmet nem ismerõ nyomfektetõ elõdünk útvonala okoz izgalmat. Most sem hagy ki egyetlen lehetõséget sem, hogy kitett helyre menjen. Az egyirányból fújó szél és a köd együtt kis jégzászlókat növeszt mindenre, beleértve a ruhánkat, hátizsákunkat és az arcunkat is. A hó helyenként csonttá fagyott, óhatatlanul is megfordul a fejemben, hogy, ha itt kicsúszom, semmi sem állít meg. Utólag többen mondták, hogy õk is gondoltak erre.

Érdekes, hogy most sokkal jobban haladunk, gyakorlatilag tartjuk a nyári tempót. Ebben a ködben és hidegben senki nem áll le nézelõdni, egyetlen vágy hajtja elõre a társaságot, hogy minnél hamarabb a háznál legyünk. Egy gerincre felérve egy pillanatra kitisztul, megpillanthatjuk a kék eget, majd újra elborít mindent a köd. Békésen gyaloglunk tovább, mikor kicsit elõttem Kinga hirtelen kidõl a sorból és elkezd csúszni lefelé a jeges, köves hegyoldalon. Elõször nem vesszük komolyan, rutinból odakiáltunk neki: "Hasra fordulj, úgy tudsz csak fékezni!", de Kinga csak bukfencezik lefelé. Most kezd világossá válni, hogy ennek fele se tréfa. Nyilván nem tud fékezni a jégen, a hátizsák meg húzza lefelé. Dermedten figyeljük mi történik, majd, amikor néhány pillanat múlva eltűnik a ködben néma döbbenet lesz rajtunk úrrá. Ennyi? Részesei lettünk egy olyan eseménynek, amelyrol eddig csak hegymászótörténetekben olvastunk, és melyekrõl nem gondoltuk komolyan, hogy velünk is megtörténhet? A magam részérõl igazságtalannak éreztem az egészet: ez a túra annyira azért nem komoly, hogy balesetnek kelljen történni rajta. Jó, kicsit zord az idõ, de ez azért nem a Matterhorn északi fala, csak egy turistajelzés a Fogarasban! Néhány pillanatnyi csönd után ocsúdik a társaság: "Huba, hol a fenében vagy, gyere gyorsan, mert Kinga kicsúszott!". Huba persze sehol, valahol több percre le van maradva, úgyhogy szakember hijján nekünk kell feltalálni magunkat. Teszem le a zsákot, hogy induljak Kinga nyomába, mikor hang hallatszik a mélybõl: "Segítség!". Micsoda megkönnyebbülés tud ez lenni! Tehát él, ha valószínüleg nincs is jól, de él! Levi már megy is lefelé, én is elindulok a hang irányába. Kingával igyekszünk folyamatos kapcsolatot fenntartani, egyrészt, hogy ne féljen, másrészt hogy tudjuk, merre keressük. Jó messzire lecsúszott, vagy kétszáz méter múlva érem el, ül egy sziklapárkányon, belegabajodva a hátizsákjába. Hála Istennek, egyben van, bár tiszta vér az arca, az orra pedig leginkább Belmondo-éra emlékeztet. Leszedem róla a zsákot, ekkor hagyja el minden ereje, amivel eddig tartani tudta magát. Szerencsére Levi is leér, sõt közelednek a szakképzettebb elsõsegélynyújtók: Józsi, Faluhelyi Péter és Huba. Kingát megvizsgáljuk, ráadjuk a zsákjából az összes meleg ruhát, megetetjük csokival, majd elindulunk vele felfelé. Nem lehet nagy a baj, mert leginkább azon aggódik, hogy eltört az orra. Fölfele menet nézem a nyomait; száz méter hosszú vércsík. Nagyon olcsón megúszta. Fönt letöröljük az arcát, kezéről alaposan lehorzsolta a bõrt, azt be kell kötni. Kap teát, szétosztjuk a cuccát, majd elindulunk tovább. Ismét a túlélés a cél, most már sebesültünk is van, meg kell találni azt a rohadt házat, különben baj lesz. Mindenki magában szállt, semmi poénkodás, óvatosan figyelünk minden lépésünkre.

Huba szerint még két óra az út, ezért nagy a meglepõdés, amikor alig negyed óra múlva elérjük a leágazást: Cabana Podragu ½ óra. Ismét örömújjongásba törünk ki, pedig ez még elhamarkodott. Az elágazás után ugyanis nincs már nyom, a köd miatt pedig nem látni a jelzést. Bóklászunk lefelé a völgyben, közben felemlegetünk bizonyos történeteket, melyek szerint hegymászók fagytak meg húsz méterre a menedékháztól, mert azt nem vették észre… Hubának halvány elmékei vannak róla, hogy a völgy bal oldalán van a ház, de egyenlõre csak hó van meg szikla. Már éppen leadunk egy pár vészjelzést, hogy hátha a házból válaszolnak, mikor a hegy megkegyelmez: egy rövid idõre feloszlik a köd, megpillanthatjuk a házat! Jó messze van még lennt, de most már úgy érezzük, megmenekültünk.

El is érjük hamar, előtte még bevárjuk egymást, hogy a szokott hadirendben vonuljunk be. Az elõvigyázatosság felesleges, a ház ugyanis tök üres. Szerencsére nyitva van, pedig el voltunk rá szánva, hogy, ha kell feltörjük. Itt azonban gondolnak a magunkfajtára, az ágyak is meg vannak vetve, tüzelõ is van a pincében. Igaz, ez utóbbi annyira nyirkos, hogy alig bírjuk vele a hálószobát felfűteni, de ez akkor is mennyei komfort az eddigi kilátásainkhoz képest. Pillanatok alatt belakjuk a hatalmas ebédlõt, megkezdõdik az egész estén át tartó vacsoraidõ. Napok óta eloször lehetõség nyílik ruhákat szárítani és matracos ágyban aludni. Szóval, nagyon jó nekünk…

hatodik nap