Negyedik nap

A körülményekhez képest egész jól aludtam az éjszaka, igaz, a tegnapi nap után nem lehetett rosszul aludni. Egyszer ébredtem csak fel, akkor percekig nem tudtam mire vélni, hogy egy nagy, havas hegyoldalat látok.

Reggel naplementekor keltem fel, a többiek még alszanak, nyugodtan lehet õket fotózni. Illetve csak lehetne, ugyanis a hideg megviselte a fényképezõgép elemét, egyszer volt hajlandó elsütni a gépet, aztán öt percig kellett melengetni, mielõtt megint használható lett volna. Mostantól a zsebemben lakik, remélem ezt a tekercset még végigviszi.

Feljön a nap és mindenki felébred. Megállapíthatjuk, hogy teljes létszámban túléltük az éjszakát. Most, abban a szilárd meggyõzõdésben, hogy, bár fogalmunk sincs hol vagyunk pontosan, de a ház nem lehet egy óránál messzebb, ráérünk lustálkodni. A csapat nagy része most pótolja a tegnap elmaradt meleg étkezést, lehetõleg ki sem bújva a hálózsákból. Külön mûsorszám, hogy az ember otthoni megszokása, miszerint ébredés után elsõ útja a WC-re vezet, itt nem olyan egyszerûen kivitelezhetõ. Nemhogy WC nincs, de még egy bokor, egy szikla sem, ami mögé el lehetne rejtõzni. A lányok egyenlõre tûrnek, Levi az elsõ, aki tettre ragadtatja el magát. Abban a reményben, hogy a felettünk levõ kis domb túloldalán leguggolhat felmászik rá, majd rájön az elmélet hibájára; a dombhajlat mögött közvetlenül ott a szakadék. Most már nincs más lehetõség, mint a kiváló kilátást és részünkrõl még jobb rálátást biztosító dombtetõ. Levi azonban hamar túlteszi magát azon a kispolgári berögzõdésen, miszerint ez magánügy, és elvégzi ott fenn, 13 szempár kíséretében. A példát látván mások is levetkõzik hétköznapi rutinjaikat, végül a kis domb legalább 6-7 ember látogatásának nyomát viseli magán. Onnan fenntõl látszik csak igazán, micsoda helyen aludtunk. Két méterre a szakadék szélétõl, gyakorlatilag kinnt a párkányon. Felettünk emelkedik a tegnapi utolsónak - feleslegesen - megmászott hegyoldal, amely most, napsütésben már sokkal szelídebbenek tûnik, ráadásul a jelzokarók is világosan kivehetõk, jóval a nyomaink alatt egészen a gerinchajlatig vezetnek.

A nap ismét teljes erõvel süt, élvezzük is a meleget, annyira, hogy a sütkérezést csak déltájban tudjuk feladni, akkor indulunk a tegnap elmaradt mindössze egyórányi útnak. A gerinchajlat után ismét szembesülünk a tegnapi nagy völggyel, ami visszafordított minket. Mi tagadás, most sem tûnik sokkal kisebbnek, egy kicsit ódzkodunk is leereszkedni az oldalába, de másfelé nincs út. Mint az Urleánál, most is megtévesztõek az arányok, szerencsére minden gyorsabban jön, mint elsõ pillantásra tunik. Viszont a tegnapi szelíd lejtõknek vége, egyre ijesztõbb a táj, egyre meredekebbek a hegyoldalak. Néha eszünkbe jut, milyen lenne itt kicsúszni, de a hó szerencsére elég mély és jól tart, csak Froy mutat be egy hátrabukfencet, persze lejtõnek lefele, de néhány méter után megáll, még mielõtt akár csak meg is ijedne.

Újabb problémánk akad azonban: nincs vizünk. Tegnap a háznál volt utoljára, azóta legfeljebb olvaszthattunk volna, de nem tettük. Többen próbálkoznak a palackokba havat tenni, hogy majd az a napsütéstol felolvad, de ez igen kevéssé hatékony módszernek bizonyul. A dolognak az lesz a vége, hogy Huba és Józsi elindulnak csomag nélkül a völgy alja felé, hogy az ott hallhatóan csobogó vízbol merítsenek, mi pedig tovább megyünk és 50 méter múlva találunk vizet! Igaz, csak egy szikla tövében összegyûlt pocsolya az egész, de bögrével lehet belõle meríteni és ez bõven elég, így mire Hubáék felérnek a vízzel, már mindenki teleitta magát. A nehezen felcipelt vizespalack ráadásul egy fél óra múlva leveti magát a hátizsákról és Froy kesztyûjéhez hasonlóan eltûnik a mélyben.

A ház végül is meglett, úgy örülünk neki, mint, amikor a hajótöröttet felveszi az arra járó hajó. Igaz, az éjszakai szálláshelyünktõl mintegy négy (!) órányi járásra. Ha tegnap nem állunk meg, kb. hajnalban értünk volna ide, ráadásul közben sehol nem volt alvásra alkalmas hely.

Elmúlt másfél napunk vágya a következõképpen néz ki: akkora, mint kb. egy nagyobb kukatároló, egyszerû vakolatlan téglaépület, kátrány-tetõvel, két pici ablakkal és egy rosszul záró vasajtóval. Belül két szintnyi ágy van kb. 10-12 személyre, pad, asztal, egy kályhacsõ a plafonban, amelyhez sajnos kályha nem tartozik, viszont bejön rajta a hideg. Szerencsére van gyertya, kevésbé szerencsére becsöpög a tetõrõl olvadékvíz az ágyakra. Ez azonban az éjszakai lehûléssel elmúlik. Közvetlenül elõttünk a Moldoveanu, amely Románia legmagasabb hegye (2544 m) és ikercsúcsa, a Nagy-Vistea, amely pedig Erdélyben a legnagyobb hegy (2527 m). Nézegetjük a holnapi utunkat; vad, meredek, sziklás hegyoldal vezet a Visteára, onnan lehet a gerincen átmenni a fõcsúcsra. Nem tûnik bizalomgerjesztõnek, de szerencsére a háztól ismét van nyom. Viszont a holnapi terv ismét 6 órás túrát jósol, ami úgy tûnik, legalább tizenkettõt jelent a gyakorlatban. Még egy éjszakát nem akarunk a szabadban tölteni, az biztos.

Délután öttõl este tízig tart a vacsoraidõ, amelynek fõ oka az asztal, amit legfeljebb négyen közelíthetnek meg egyszerre. Aki evett, lefekszik aludni. Mire mindenki ágyba kerül, kiderül, hogy igencsak szûk a hely 14 embernek, forgolódásról nem nagyon lehet szó. Igyekszem elhelyezkedni azon a 15 cm-en, amit a Levi és a fal között találok, majd sikerül elaludni.

ötödik nap