Második nap
Nagy
büdös sötét van még kint, mikor Huba
körbejár ébreszteni. Hajnali hét körül
járhat, hamarosan befutunk Fogarasba. Kinézek az ablakon,
hátha látszik már a hegy. Látszik bizony! A
messzeségben egy vékony, hófödte hegyvonulatot
lehet kivenni. Ez volna az úticélunk! Szóval nem
túloztak azok az elõrejelzések, miszerint a magas hegyekben
már hó van. De ez csak még vonzóbbá teszi
a dolgot. Nem hiába hoztuk a síbotokat!
Leszálltunk. A fogarasi vasútállomáson felejthetõ másfél órát várunk a visszafelé menõ vonatra, amellyel kb. 10 km gyaloglást lehet kiváltani. Egyéb tennivaló hijján jobbra-balra alszunk a padokon vagy az ablakpárkányon, az éberebbek fotózzák az egyre jobban kivehetõ hegyeket.
Visszafelé menõ vonatunkon csak fél órát töltünk, de ez alatt is van szerencsénk megismerni egy - feltehetõen jövedelmezõ - helyi üzletágat. A vonaton egy alak kukacot árul. Nekünk is adna, de nem igen látjuk hasznát. Néhány tucat, az Olt-ra horgászni induló helyi koma viszont igen, vesznek is tõle. Van még két furcsa szerzet, akik csõvázas hátizsákkal és gumicsizmában(!) mennek valahova. Céljuk ismeretlen, mi legalább is el sem tudjuk képzelni.
Leszállunk Voilá-ban. Innen 13 km gyalog, betonúton Breáza, a hegy alatti utolsó falu. Onnan már csak 4½ óra fel a hegyre. Huba elõre riogatott ezzel a nappal, meg is békéltünk vele, azzal vigasztalva magunkat, hogy a többi nap érdekesebb lesz és nem ilyen kemény. Mekkorát csalódtunk! Érdekesebb volt, abban nem volt hiba, de a pihenés, az elmaradt.
Szerencsére szép idõ ígérkezik, süt a nap, ami igen kívánatossá teszi a fotózást és elõrevetít egy nagy leégést. Most kezdem megbánni azt az elhamarkodott mozdulatot, amivel a gleccser-szemüvegemet visszatettem a fiókba. Menetirányban a Fogaras hosszan elnyúló, havas gerince, körülöttünk zöld rétek, csordogáló vízfolyások, néha almafák esetleg tehenek és örzõik. Így még betonon gyalogolni sem rossz.
Két falu és négy óra múlva már Breáza végéhez közeledünk. Szembe jön a falu népe: most jöttek ki a templomból, minden öregasszony feketében, egymásba karolva, kezükben gyertya és egy-egy szelet kenyér. Ez bizonyára valamilyen vallási rítus része, hiszen vasárnap van. Alaposan szétszakadt a társaság legalább fél órát kell várni a többiekre. Csak Imola szalad elõre, úgy látszik, már nagyon unhatja a gyaloglást. Mivel utolérni nem sikerül, csak abban bízunk, hogy megáll majd valahol és megvár. Amíg ismét összegyűlik a társaság meglátogatom a falu kocsmájának árnyékszékét. A látottakat hagyjuk, fõ, hogy volt hova… Kinga ér be elõször, kezében néhány paprika. A helyiektõl kapta ajándékba, ráadásul meghívták pálinkára is. Hiába, õ lány és tud románul. A falu népe egyébként hitetlenkedve veszi tudomásul, hogy fel akarunk menni a hegyre, hiszen "ott hó van, nem látják?" Mikor mindenki megkerül, továbbmegyünk, egészen a falu végéig, ahol Imola üldögél és vár minket. Melléülünk mi is, hogy kipihenjük az utolsó megállás óta megtett 200 méter fáradalmait, majd odébbmegyünk 500 méterrel, ahol ismét letelepszünk, ezúttal ebédelni. Hiszen ráérünk, ezzel nincs is baj, csak elobb-utóbb fel kéne érni a turistaházba.
Végre elhagyjuk a betont és földúton megyünk tovább. Közvetlenül felettünk a hegyek, körülöttünk tarka, õszi erdõ. Meseszép, hiába… Hanem a gyaloglás kezd elég lenni, egyre több káromkodással esünk neki a kisebb emelkedõknek. Az út itt már ösvénnyé keskenyedett, csendben megjelenik körülöttünk a hó és a nap alászálltával hűl a levegõ. Egyre inkább túrázás lesz a sétálásból. A völgy egyre szűkebb, néhol sziklafalak tövében, máskor rozoga kis hidakon vezet az út. Már ahol egyáltalán van, ugyanis az avar jótékonyan betakar mindent, a jelzés pedig vagy van, vagy nincs. Az útvonal azonban könnyen követhetõ: végig a völgyben, amíg az út hirtelen neki nem fordul a hegynek, onnan fel a szerpentiten.
A
Kinga-Froy-Levi-én különítmény halad elöl.
Hamarosan elérjük azt a pontot ahol a hegyre elindulunk
felfelé. Itt azért meg kéne várni a többieket,
úgyhogy leülünk a zsákokra. Eltelik öt perc,
semmi. Tíz perc, semmi. Negyed óra, még mindig nem
jönnek. Ennyire azért nem maradhattak le, úgyhogy
elkezdünk visszafelé "pijjegni". És válaszolnak
is! De nem ám a völgybõl, hanem a fejünk felõl
a hegyoldalból! Már rég kielõztek, tehát
várhattunk volna rájuk ítéletnapig.
Valószínű, hogy egy helyen kettévált a
jelzés, mi megtaláltuk a hosszabb verziót, õk
a rövidebbet. Ha ez a gerincen is így lesz, az kellemetlen
lenne… Igazi embertpróbáló, kb. 1 km-es szerpentin
vezet fel a házhoz, legalább is így, a nap végén
már több is a soknál. Különösen
Ádám szenved, mivel már a völgy közepe óta
a beszarással küszködik, de eltökélte, hogy
felhozza 1500 méterre, ha beledöglik is.
Kárpótlásul az erdõ átalakul magashegyibe:
megjelennek a fenyõk, a mohák, egyre több a hó
és irdatlan meredek a lejtõ. Aztán az egyik kanyar
végén végre felbukkan a ház, a Cabana Urlea.
De nem lehet ám csak úgy bemenni! Hubának külön haditerve van a bevonulásra, ugyanis azt a látszatot kell kelteni, hogy román állampolgárok vagyunk, különben többszörösébe kerülhet a szállás. Így hát összevárjuk egymást, amíg mindenki megjön, Ádám boldogan elviharzik a borkok felé. A belépõnk a következõképpen néz ki: elöl Huba, aztán Kinga, Józsi és Kamilla (õk tudnak románul), majd a többiek, akiknek csak 'salut'-tal köszönni szabad, aztán csöndbe kell maradni, amíg Huba megbeszéli a szállást. Utána, mint romániai magyarok elkezdhetünk megszólalni. A csel bejön, kiutalnak nekünk egy egyenlõre jéghideg, de fűthetõ szobát a turistaház melletti barakkban. Közben lemegy a nap, az est hátralévo részét fõzéssel, vacsorázással és a hálószobánk felfűtésével töltjük, ami nem megy könnyen, mivel a magunk vágta fa nedves, alig akar begyulladni. Szerencse, hogy én benzinfõzõvel élek, így a tartalék benzin megoldja a problémát. Még egy kis intermezzó történik a házvezetõnõvel, aki nehezményezi - teljes joggal - hogy magára hagytuk a kályhát. A nyáron ugyanis két turistaház leégett a Fogarasban, így mostanra az ilyesmi a háztulajdonosok érzékeny pontjává vált.
Fürdésre csak Ádám vállalkozik, õ egy tiszta lény. A többiek inkább mocskosak maradnak, mintsem kiálljanak a fagyos estébe és hozzáérjenek a jéghideg vízhez. Talán, ha tudtuk volna, hogy Budapestig ez lesz a legkomfortosabb fürdési lehetőség, talán máshogy döntünk, de végül is egy nappal több kosz már úgysem számított volna. Végül mire mindent megettünk és a szoba hõmérséklete is elérte a 9 C°-ot, már semmi nem marad hátra, mint az alvás. Álmunkban könnyű sétát teszünk a felettünk elterülõ gyönyörű hegyek között…