Hatodik és hetedik nap

Még csak csütörtök van és elvileg még egy napot töltenénk a gerincen, de nem tart sokáig meggyõzni magunkat, hogy menjünk innen lefelé, de gyorsan. Kinga miatt ez amúgy is szükségszerű, mert bár látszólag jól van, de lent lenne a helye a civilizációban. Egyébként is, ha arra gondolok, hogy vissza kell menni a csúszós hegyoldalba… Különben is, az idõ még mindig rossz. Reggeli után tehát elindulunk lefelé.

Ismét van nyom, a gondnok hagyhatta maga után, amikor itthagyta a házat. Ezen indulunk el. Alig száz méterre a háztól találunk egy helikoptert! Pontosabban csak egy roncsot. Képzeletünkben megjelenik egy nagy hegyi katasztrófa, amelyben még a mentõhelikopter is odaveszett. A prózai realitást csak a lenti turistaházban tudjuk meg; a helikopter pisztrángot szállított a Podragu-tóba és a föld felett 2 méterrel megbillent, ezért hever ott. Senkinek nem lett semmi baja, bár a pisztrángok sorsáról nem tudunk semmit. Azóta a használható alkatrészeket már széthordták, mi is láttuk az egyik propeller-szárnyat vízterelõként alkalmazva, a maradék kettõt pedig beépítve egy kerítésbe.

Megint szivatnak a nyomokkal, ugyanis már látjuk az alsó házat, amikor a nyom elhagyja a turistajelzést, mi persze követjük, és bekanyarodik egy vízesésbe! Jeges köveken botorkálunk lefelé, átkozva azt a marhát, amelyik így rövidített. Valószínüleg ezzel a levágással vesztettünk legalább fél órát.

Az alsó házban van élet, emberek mászkálnak elõtte, meg a helyi szokások szerint néhány bazinagy, "medveölõ" kutya. Fel is fedeznek minket, a kutyák csaholva elindulnak felénk, de szerencsére túl közel nem jönnek. Mire mind összegyűlünk az emberek is, kutyáik is rászánják magukat és odajönnek hozzánk. Kellemes csalódás, hogy mindnyájan nagyon barátságosak, a kutyák nem annyira medveöléssel foglalkoznak, hanem lejmolással, röptében kapják el a kekszet és száz méterrõl meghallanak mindenféle kajászacskó-zörgést. A házban van tea, na meg menerend, amely szerint háromnegyed hétkor megy egy busz Victoria-ból a vasútállomásra. Mivel csak dél van, Huba engedélyez egy óra pihenõt. A nap is kisüt, kajánul mosolyog le a hegyek fölül: "Na, mi van? Most mentek le, amikor ilyen szép idõ van?"

Amíg mi ebédelünk, a háziak fát hordanak. Illetve hordatnak, ezt a feladatot ugyanis az a tucatnyi szamár végzi, akik munkaidõn kívül a ház mellett legelnek. Most mindegyik kap egy-egy "hátizsákot", arra rögzítve a fát hosszú sorban cammognak le az erdõ felõl.

Mi is elindulunk lassan, hiszen négy óra az út lefelé. Több lehetõség is van, Froy találomra elindul az egyik úton, de a gondnok utánaszól, hogy ne arra menjünk, mert ott a hidat elvitte a lavina. Szóval lavina volt itt, az erdõben. Szépen vagyunk! A másik úton indulunk hát el, nem is messze megtaláljuk az ominózus lavina nyomát: elindult a csupasz hegyrõl, simál letarolta az erdõ egy részét, majd megállt a völgy alján. Jópofa látvány lehetett közelrõl. Most egymás hegyén-hátán heverõ fenyők jelzik a pusztítás nyomát.

Lefele haladva lassan eltűnik a hó, egyre több a lombos fa, az emlékezetes fogarasi gerinc pedig csak néha bukkan fel az erdõ felett. Az út ugyan szivat, mert bár állítólag lefelé kéne mennünk, már kilóméterek óta szintezünk, néha pedig még emelkedik is. Ádám háborog is kellõképpen, de aztán mégiscsak eljön az igazság órája és lejteni kezd az ösvény.

Hanem az idõ kezd sürgetni. Számolgatjuk, mennyi idõnk van még és úgy tűnik, igencsak sietni kell. A nagy rohanásnak az a vége, hogy eltévesztjük az utat, feleslegesen meglátogatjuk az Árpás turistaházat. Ez kb. háromnegyed óra kitérõ, de megpróbálkozunk a lehetetlennel és elrohanunk, most már a helyes irányba. A busz indulása elõtt fél órával feltűnik Victoria, randa ipartelep az egész, mindenütt gyárkémények füstölögnek. Követve egy „helyi rutint" átvágunk egy nagy réten, majd tíz perccel a kritikus idõpõnt elõtt megérkezünk a város szélére. Egy nyomor- és egy laktanya között sikerül kijutnunk a fõútra. Megkérdezzük, messze van-e még a buszpályaudvar, és sajnos azt a választ kapjuk, hogy még két kilóméter. Hát ezt elbuktuk. Más megoldást kell keresni, egyetlen autómobil van a láthatáron, egy kisbusz. Az ilyenekért szeretem Erdélyt, ugyanis a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember a purtiban felhajtja a sofõrt, megalkuszik vele a viteldíjban és leviteti magát a vasútállomásra. Az egész 50 000 Lejbe került 14 fõre, ami nagyjából 100 Ft fejenként egy 20 km-es „taxizásért".

A vasútállomás kihalt, váróterem sincs, fáznunk kell egy órát, akkor jön a vonatunk, ami bevisz Nagyszebenbe. Ott már van fűtött váróterem. Kell is, mert itt négy óránk van, éjfél után indul a vonatunk Szolnokra, onnan pedig majd csak hazajutunk valahogy. Huba elviszi Kingát az orvoshoz, mert rázza a hideg (mármint Kingát), én pedig Imrével és Levivel elindulok a városba. A vasútállomással szemben le is ragadunk egy pizzériában, ahol végre nem SMACK-et kapunk, sõt a pizza mellé sör is van. Igaz, hogy kétféle pizzát rendeltünk, a kihozottak között pedig semmi különbség nincs, de kicsire nem adunk. A hely egyébként meglehetõsen talponálló jellegű, igaz, ülnek a vendégek. Mellettünk egy erõsen lezüllött alak gyűjti maga elé a poharakat, van egy tál étele is, de ahhoz még nem nyúlt. Viszont folyamatosan beszél. Eleinte románul, majd hozzánk kezd el szólni, és látván, hogy ez így nagyon egyoldalú lesz, nyelvet vált: "Parles vous francois? Sprichst du Deutsch? Do you speak English?" Megállapodunk az angolban, tisztázzuk, hogy egyetemisták vagyunk, majd barátunk így búcsúzik el tõlünk: "For headache take Vitamin-C. It's the best. Believe me!". Elhisszük neki.

Kinga kálváriát járt az orvosnál, leszedték a kötését, ami igen kínos lehetett neki, mert teljesen beleragadt a sebbe. Fertõtlenítõszer persze nem volt a kórházban, õk pedig elfelejtettek vinni a mienkbõl, úgyhogy csak simán újrakötötték, valamint megállapították, hogy a hidegrázás a sebláz eredménye. Szerencsére, már közel az otthon, majd csak ellátják szakszerűen is.

A vonatunk befut, kiderül, hogy a helyjegyünk egy olyan kocsiba szól, amelynek nincs áramellátása, tehát sötét van benne és hideg. Ennek azért van elõnye is, rengeteg a hely, lehet hálózsákban nyugodtan aludni. Szerencsére a feketézés simán megy, egy gondunk akad csak, a határõrök kiszúrják, hogy sokunk már illegálisan tartózkodik Romániában. Befele jövet, ugyanis, valuta-mennyiségtől elvileg függoen beírták az útlevelekbe, hogy ki meddig maradhat. A dolgot egy üveg borral rendezzük le.

A szolnoki vonaton ismét megcsodálnak minket. Mellettünk egy teljes iskola utazhat, övék az egész kocsi. Mikor átvonulunk rajtuk, néhányan - látván a zsákokra szerelt síbotokat - összesúgnak mögöttünk: "Nézd, sielni mennek!".

Minden jó véget ér egyszer. Vonatunk reggel kilenckor befut a Keletibe. Hosszasan búcsúzkodunk egymástól, ez alatt a csonka hét alatt úgy összeszoktunk, hogy furcsa dolog most elválni. Felszállni a zsúfolt hetes buszra, otthon lemosni a hatnapos koszt, végleg visszaváltozni ezzel hétköznapi emberré.