Harmadik nap

- Most merre?
- Nem mindegy? Mellesleg azt sem tudom, hogy most hol vagyunk...

(Butch Cassidy és a Sundance kölyök)

Fél hétkor ébreszt az órám, nekem jutott ugyanis az a hálás feladat, hogy elsõnek felébredjek, lévén csak nekem van ébresztõs órám. Felkeltem Hubát, aki elõveszi a kereplõjét. Ezt direkt a társaság gardírozására hozta, iszonyú hangja van, rövid idõ alatt elérte, hogy elég volt felmutatnia és a kialakult feltételes reflexek alapján már mindenki tudta, hogy indulni kell, vagy valami hasonló. Most is ezzel kerepel ébresztõt. Meg is van a foganatja, néhány félálomban elmormolt káromkodás után életre kel a társaság. A szobában éjszaka 2 C°-ra hûlt a hőmérséklet, úgyhogy átmegyünk a nem sokkal melegebb házba reggelizni. Most kel a nap, a felettünk emelkedõ havas hegygerincen fokozatosan kúszik lefelé a napsütés bronzarany sávja. A fotósok két falat között ki-kirohannak fényképezni. Mire mindenki összeszedelõzködik, már 10 óra is megvan. Megcsináljuk a kötelezõ csoportképet a ház elõtt, aztán kalandra fel, irány a hegy. A nénitõl megtudtuk, hogy néhány napja esett le a hó, azóta csak egy ember próbált meg felmenni a gerincre, de az is visszafordult. Hát persze, gondoljuk, hiszen öreg volt és egyedül próbálta, de majd nekünk ez nem lehet gond. A leírások szerint - bár azok nyári körülményekkel számolnak - három óra az út az Urlea-csúcsig, majd még három addig a kis menedékházig, amit el szándékozunk érni. A tervek szerint, még ha lassulunk is egy kicsit a hó miatt, simán odaérünk.

Az út egy rövid ideig még fenyvesben vezet, majd a fenyõk összemennek és egyre sûrûbbé vállnak, alig lehet köztük elmenni. Hiába no, csodálatos élmény, amikor négykézláb kell átbújni a törpefenyõk ágai alatt és közben a hátizsák az ember nyakába söpri a havat... A törpefenyö-öv azonban nem tart soká, egy óra múlva már kint vagyunk a nyílt hagyoldalban. Az idõ gyönyörû, ragyogó napsütés van, felfelé gyaloglás közben nem gyõzünk vetkõzni, úgyhogy a 20-30 cm hó ellenése rövidujjúban baktatunk felfelé. Amitõl féltem, hogy hiányozni fog a napszemüveg, bejött. Tényleg hiányzik, szerencsére Levitõl kölcsönkapom a "medvevadász-kalapot", így legalább árnyékban van a szemem. Alattunk belátni az egész sikságot, sõt, az Erdélyi-medence túlsó végén, tõlünk több száz kilóméter távolságban elterülõ Kelemen- és Radnai-havasok is láthatóak. Kattognak a fényképezõgépek.

A terep szelíden emelkedik, veszélyrõl szó sincsen, inkább unalmas az állandó felfelé baktatás. Jó sokat pihenünk, a társaság így is eléggé szétszakad, állandóan várjuk a végét. Ezt persze nem lehet tõlük rossz néven venni, hiszen kevesen vannak itt gyakorló hegymászók (talán senki…). Minden emelkedõ végén azt hisszük, hogy végre felértünk, de mindig csak újabb emelkedõt találunk, míg végül, az egyik dombhajlat mögül elõbukkan az Urlea.

Innen egy kicsit ijesztõ, nagy, meredek, sziklás keleti fala néz felénk. Nem sokkal bíztatóbb az északi gerinc sem, amin fel akarunk mászni. Az egész olyan nagynak és távolinak tûnik, hogy többen érdeklõdnek kerülõút iránt, de az persze nincs. Nem is érte volna meg, ugyanis, mint késõbb kiderült a méretek itt a hegyen elég csalókák. Alig fél óra alatt odaérünk a gerinc kezdetéhez, ahonnan életem eddigi legszebb hegymászóútja következik. Kis sziklafalakkal tarkított meredek gerincélen kell felfelé kapaszkodni, ragyog a nap, alig fúj a szél és mikor felérek a csúcsra elsõnek, úgy érzem magam, mintha a hegymászófilmek nagyjelenetét látnám; utolsó lépés a csúcsra, felerõsödik a zene, alattam az egész világ. Megmásztam az Urleát. Kicsit túlzásnak hangzik ez egy 2473 méter magas csúcs esetében, de tény, ami tény; ez a csúcs legalább akkora örömöt okozott, mint a Mont Blanc.

Hamarosan felér mindenki és elkezdõdik a szokásos csúcsprogram: csokik és kekszek kerülnek elõ, készül csúcsfotó, meg egy csomó tájkép, mivel az alattunk elterülõ tájjal nem lehet betelni. Keleti irányban ellátni egészen a Csukásig, elõtte kivehetõ a Nagykõ-havas, a Bucsecs és a Királykõ, tavalyi túránk színhelye. A másik irányba húzódik a fogarasi fõgerinc, amin továbbmenni szándékozunk. Nagyon messze látszik a Moldoveanu trapézalakú tömbje, állítólag annak a tövében van a menedékházunk. Ez elég rémisztõ, lévén délután fél négy van, de Huba azzal nyugtat meg minket, hogy most már komoly emelkedõ nem lesz, csak a gerincen kell végigmenni. A gerincet elnézve ez kicsit túlzás, ugyanis két-három nagynak tûnõ völgy keresztezi utunkat, azokon csak át kell mászni valahogy. El is indulunk, nehogy idejekorán ránk esteledjen.

Egyre nyűgösebb és egyre kilátástalanabb ez a gyaloglás. Bár felfelé tényleg nem nagyon kell menni, de a hó mély, az eddig elõttünk menõ nyom elkanyarodott valahová és a nap is gyorsan megy lefelé. Este hatkor leülünk vacsorázni. Muszáj, mert még sok van hátra, már beletörõdtünk, hogy sötétben érjük el a házat, bár Huba szerint már csak egy órányira van. Vacsoránkat egy zerge figyeli, valószínüleg nem érti, mit keresünk mi ilyenkor itt. Szó, ami szó, mi se…

Egyre nagyobb hegyek nõnek ezen a nyavalyás gerincen. Az elsõnek a tetején még kárpótol, hogy a Moldoveanu mögött lebukó napról bombajó felvételt lehet készíteni, de a második már határozottan a szenvedés jegyében telik el. Este nyolc óra van már, beállt a töksötét, nyom sehol, a jelzőkarókat alig lehet már kivenni és mindenki nagyon fáradt. Egy-egy emelkedõ megmászása kilátástalan hosszúnak tûnik, állandóan váltani kell az élen haladókat, 50-100 méternél senki sem bírja tovább a nyomtörést. De vígasztal, hogy Huba szerint már csak egy óra van hátra.

Az emelkedõ tetején Huba átszervezi a menetet, õ meg én vezetjük a sort, keressük a jelzőkarókat. Elõkerülnek a zseblámpák, szerencsére Józsinál van egy szuper darab, amelyik messzire elvilágít, ezzel megtalálunk még néhány karót, de a következõ hegyoldalban végleg elveszünk. Nézegetjük a térképet, amibõl egyértelmûen úgy tûnik ki, hogy ezen a hegyen túl (már csak egy órányira) ott a ház. Nem foglalkozunk hát a jelzéssel, elindulunk felfelé a hegyoldalban. Ez már leírthatatlan szenvedés, 10 méterenként pihenünk öt percet és cserélünk embert az élen. Még Levi bírja a legjobban, de a társaság nagy része teljesen elkészült az erejével. Froy megismétli Herzog mutatványát; elejti a fél kesztyűjét, amely a gravitációnak engedelmeskedve leszánkázik a hegyoldalon. Én ezt majdnem megismétlem az egyetlen jó zseblámpánkkal, szerencsére a síbottal utánakapva meg tudom állítani. Mindennek a tetejébe még hallucinálok is; mindenhol jelzõkarókat vélek látni.

Kínkeservek közepette felérünk valahova, elõttünk nagy szakadék, felettünk már nem messze egy csúcs, úgy tűnik, csak azt kell megkerülni és a túloldalán leereszkedni a házhoz. Huba szerint egy óra az egész.

Elszintezünk a hegyoldalban, majd bekanyarodunk a gerincen. Döbbenetes látvány fogad. A Moldoveanu trapézát vártuk és alatta a nyeregben egy házat. Ehelyett óriási völgy tátong alattunk, a Moldoveanu sehol, egyáltalán semmi nem hasonlít az elképzelésünkre. Éjjel 11 óra van, itt állunk a Fogarasi-havasok közepén, a jó ég tudja, pontosan hol, körülöttünk hó és fagy.

Gyorsan elhatározásra jutunk; most már csak a túlélés lehet a cél, vissza kell menni az elõzõ nyeregbe, lévén csak ott van bivakolásra alkalmas, vízszintes hely. A mögöttünk gyülekezõ társaság sokáig nem hisz a fülének a terv hallatán, nagy nehezen sikerül csak visszafordítani õket. Most már lefelé is kínlódunk, csak az tartja sokunkban a lelket, hogy a nyeregbõl aztán tényleg nem kell már tovább menni. Az viszont vészjósló, hogy kint kell aludnunk. Az addig vezetõ Levi a nyereg elõtt közvetlenül megáll és elõreenged. Akkor azt hittem, hogy csak pihent, utólag mesélte csak el, hogy medvét vélt látni a nyeregben, ezért nem mert odamenni, de szólni se róla, mert valószínű, hogy tévedett és akkor hülyének néztük volna. Pedig alaptalan a félelme, a medvének - velünk ellentétben - van annyi esze, hogy nem jön ide fel aludni. A nyeregben egy zsebkendõnyi hely alkalmasnak tűnik az alvásra, igaz, egy párkány közvetlen szomszédságában, de hát nem kell sokat forgolódni, akkor senki nem fog leesni. Letapossuk a havat, felvesszük az összes meleg ruhát, majd a társaság nagy része már alszik is. Néhányan gondolunk csak vacsorára, fõzésre pedig csak ketten (illetve hárman): Kelemen Péter, Noémi és én. Õk sikeresen magukra borítják a félkész SMACK-et, így oda a vacsorájuk, ráadásul Noéminek kilukad a hálózsákja.

Közben feljön a hold, melynek fényénél pompásan ki lehet venni azokat a jelzõkarókat, amiket két órája nem találtunk meg, de most már mindegy. Ma már itt alszunk.

negyedik nap