A növénytani értékeléshez alkalmazott mintaterületeket (részletesebben lásd 4.3. fejezet) három, egymástól nagyobb távolságra levő területen jelöltük ki, mindhárom terület a Budajenőt Budakeszivel összekötő országúttól északra elterülő Nagy-Kopasz csoport része. Az első kilenc felvételezési négyzet a Nagy-Kopasz (558 m) alatt, attól D-re NY-K-i irányban elterülő Fekete-hegyeken kapott helyet. A 10. négyzet a Budajenőtől kb. 3 km-re ÉK-re található Zsíros-hegy (434 m) oldalában, míg a 11-13. négyzetek a Fekete-hegyeket K-ről határoló Szarvas-árok K-i oldalán, a Sziklafaltól (463 m) DK-re jelöltük ki (lásd 2. és 3. ábra).

A Nagy-Kopasz csoport általános jellemzője, hogy - néhány, kisebb foltban előforduló egyéb kőzet (például hárshegyi homokkő) mellett - főleg dachsteini mészkő alkotta fennsíkok és déli kitettségű, meredek, dolomit alapkőzetű lejtők vegyesen képzik a felszíni formákat. A felvételezési négyzetek mind a tizenhárom esetben a dolomitlejtőkre kerültek. A dolomit közvetlen hatása a növényzet és a felszíni formák, illetve azokon keresztül a mikroklíma és a növényzet kialakítására ("dolomitjelenség") jól megfigyelhető (PÉCSI, 1959).

A lejtőszög a hegyoldalak közepe táján igen magas, míg a hegytetők, illetve a hegylábak közelében a lejtők ellaposodnak, magasabb szervezettségű fás vegetációnak teremtve meg a létezés alapját. A hegyvonulat magasabb részeit (Nagy-Kopasz, Vöröspocsolyás-hát) összefüggő rendzinatalaj borítja. A meredek D-i oldalakon az állandó törmelék-lehúzódás miatt helyenként csak köves, sziklás váztalaj alakult ki. A rögök lábainál mélyrétegű barnaföld található (PÉCSI, 1959).

A terület felszíni vízfolyásokban igen szegény. Állandó vízfolyás egyáltalán nincs, a nagyobb völgyek aljai valamivel nedvesebbek, míg a kopár dolomitgerincek kifejezetten száraz területek. A termőhelytípus hidrológiai szempontból mindegyik felvételezési négyzet esetében többletvízhatástól független.

Növényföldrajzi szempontból a terület a Pannóniai flóratartományon belül a Bakonyicum flóravidékbe, illetve a Pilisense flórajárásba tartozik. A területen két zonális erdőtársulás jellemző: a cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) és a gyertyános-tölgyes (Querco petraeae-Carpinetum). A meredek hegyoldalakat azonban főleg edafikus, illetve extrazonális társulások uralják, mint például a sziklagyepek és lejtősztyeprétek különböző záródású foltjai, illetve ezek szukcessziós folytatásai. Az erősen lejtő déli oldalakon a helyi mikroklímának köszönhetően nagy a szubmediterrán flóraelemek aránya (ZÓLYOMI, 1958). Nagy területeket foglalnak el a tájidegen, elegyetlen telepített fenyvesek (Pinetum nigrae), melyekben a Pinus nigra - kis részben P. sylvestris - alkot állományokat. Ezek, bár eróziót gátló, talajvédelmi szerepük elvitathatatlan, az eredeti növénytársulások degradációjához vezettek. Az erdők egy része az erdészet fatermelésének szolgálatában áll, míg főleg a meredek oldalak gyenge termőhelyein jellemzőek a gazdálkodásra alkalmatlan, véd- és közjóléti erdők.

Az állatvilágot, a növénytársulások által meghatározott állatközösségeken túl, a területre az utóbbi évekig jellemző vadgazdálkodás alanyai, a nagyvadak alakították elsősorban. Az itteni erdők egészen az elmúlt évtized második feléig a kormánynak fenntartott vadászterületek voltak. Ma a terület a Pilisi Parkerdő üzemi vadászterülete, amelyen bérvadásztatás folyik, bár egyre csökkenő mértékben. A növényzet védelmét szolgálja, hogy a vadállományt igyekeznek a Telki-Budakeszi úttól délre található területre szorítani. A régebben a területre jellemző felduzzasztott vadállomány ma már megszűnőben van.

A terület a Budai Tájvédelmi Körzeten belül található, egy része 1993-ig fokozottan védett is volt. Az egykori különleges védettségnek köszönhető, hogy a Budai-hegység többi részéhez viszonyítva nagyon kevés turista látogatja, úthálózata is ritka.