A flóra közvetlen károsítása kétségtelenül a legkomolyabb vád a tájfutással szemben. E mellett azonban számos kisebb-nagyobb probléma is felmerül. Ezek a következő csoportokba gyűjthetők:

1. A fauna zavarása. A külföldi szakirodalom részletesen foglalkozik ezzel a problémával, sőt számos esetben a vizsgálat kizárólag a faunára irányult (SENNSTAM, 1974; BRACKENRIDGE, 1987). Ezek a vizsgálatok "fauna" alatt gyakorlatilag csak a nagyvadakat, illetve a madarakat értik. BRECKLE (1992) szerint a tájfutás okozta zavarás a nagyvadaknál stresszhelyzeteket okozhat, amely közlekedési balesethez vezethet, vagy a megnövekedett energiafelhasználást kompenzálandó, ezek az állatok táplálkozásukkal erősebben károsíthatják a növényzetet. Ez jelentheti védett vegetációk nagyobb mértékű károsítását, de mezőgazdasági vadkárt is. Különösen veszélyes a zavarás a szaporodási és fialási időszakban, illetve amíg az utódok még nagyon fiatalok. A madarak tekintetében a fészkelési időszakot emelik ki, ez alatt a madarak fokozottan érzékenyek a zavarásra. Ez különösen igaz a földön fészkelőkre.

Az európai erdőkben a nagyvadak a legtöbb esetben nem elsősorban az életközösség természetes tagjai, hanem inkább a vadgazdálkodás tárgyai. Vizsgálatukkor nem annyira természetvédelemről van szó, hanem inkább vadvédelemről. Feltételezhetően a vadgazdálkodási társaságok panaszai miatt kerültek a vizsgálatok fényébe. Mivel az általunk végzett kísérlet természetvédelmi témájú, a nagyvadak kérdésével nem foglalkoztunk.

A madarak vizsgálata már jogosabban természetvédelmi kérdés. Külföldi tanulmányok közül egyesek csak ezzel a kérdéssel foglalkoztak (BRACKENRIDGE, 1987). A magyarországi gyakorlatban is volt már példa rá, hogy ragadozó madár fészkelése miatt egy terepet természetvédelem letiltott (Pilisszentlélek környéke, Hamvas-kő).

A fauna egyéb tagjairól a külföldi vizsgálatok nem szólnak. Azt figyelembe véve, hogy a fauna elsősorban a flórához igazodik, ez érthető, hiszen a flóra változásán keresztül következtethetünk a fauna változására is. Elméletileg előfordulhat, hogy a futás okozta talajtömörödés negatív hatással van a talajlakó állatokra, illetve a gyepszint fajaira. Ilyen mértékű talajtömörödés kizárólag a tájfutás révén azonban igen valószínűtlen. Sajnos, a talajtömörödés mérésére irányuló egyetlen külföldi próbálkozás (DOUGLAS, 1990) előre nem látható okok miatt meghiúsult.

2. A terület szennyezése. Ez jelenti egyrészt a levegő szennyezését, amit a versenyzők gépkocsijai okoznak, másrészt szemetelést, illetve kisebb jelentőséggel vízszennyezést is.

Az első probléma az utóbbi években egyre erősödik, hiszen a versenyre való kijutásban mind nagyobb szerepet kapnak a gépkocsik. Egy nagyobb verseny esetében kb. 100-150 gépkocsit és 5-10 buszt jelent. Az így okozott légszennyezés természetesen nem terjed ki a versenyterület egészére, csak a kijelölt parkolóra, amely legtöbbször a cél környékét jelenti. A gépkocsik a légszennyezés mellett taposást is okozhatnak, amelynek súlyossága a vegetáció érzékenységétől függ. A parkoló helye mellett az odavezető utat is figyelembe kell venni. A parkoló megfelelő kijelölésével - amely a rendezőség és az engedélyező szervek feladata - a probléma minimálisra csökkenthető. Erre számos példa van az elmúlt évek gyakorlatában (lásd XIII. melléklet).

A szennyezés második formája, a szemetelés, sajnos minden emberi tevékenység velejárójának látszik. Nem mentes a tájfutás sem ez alól. Valamivel nagyobb probléma, mint a légszennyezés. Elméletileg kiterjedhet az igénybe vett terület egészére, jelentősebb mennyiségű szemétre azonban csak a célban, esetleg a rajtban számíthatunk. Bár egy tájfutóverseny nézőket gyakorlatilag csak elhanyagolható mértékben vonz, a versenyzők maguk viszont a versenyidő nagy részét a célban töltik, ezért a célterület szinte mindig nagy terhelésnek van alávetve. A versenyterepen való szemetelésre a futónak nem nagyon van lehetősége, hiszen szinte semmi sincs nála, ami eldobható lenne. A célban, illetve a rajban elhagyott szemétet a rendezőségnek nemcsak illik összeszedni, de erre legtöbbször írásban is kötelezik a verseny engedélyezésekor (lásd IX. és X. mellékletek). Persze ez nem jelenti azt, hogy ez mind meg is valósul, kevésbé lelkiismeretes rendezőség esetén könnyen maradhat hátra szemét a területen. Ennek megoldása egyrészt morális kérdés, másrészt hatékonyabb ellenőrzések és szankciók alkalmazásával az engedélyező hatóságok kezében van. Külön kategória a pályafelszerelés kérdése. A pontokat jelölő különböző dolgok közül a bójának és a szúróbélyegzőnek (állványnak) van a legkisebb esélye kint maradni, hiszen ezek értékes felszerelési tárgyak, így a rendezőség azokat maradéktalanul begyűjti. Egyes, kisebb pontjelölő eszközök (szórócédula, stekk) esetenként maradhatnak a terepen, ezek begyűjtése szintén rendezői feladat, illetve, ha nem megoldható, mint például a szórócédula esetében, valami alternatív megoldást kellene alkalmazni. (Pl. papír szórócédula helyett felmerült már a faforgács alkalmazása.)

Felmerülhet a vízszennyezés kérdése is, erre igazából csak akkor van lehetőség, ha a verseny olyan színvonalas, hogy zuhanyzósátor is biztosított. Az ebből kifolyó víz a természetes vizekbe jutva vízszennyezést okozhat. Amióta a Magyar Honvédség egyre kevésbé támogatja a tájfutást, elvétve találkozni zuhanyzósátorral.

3. Higiéniai problémák. A tájfutás egyik legcsúnyább "hagyatékai" azok - az általában bozótos - területek, melyeket a versenyzők biológiai igényük kielégítésére szemelnek ki. Ez esetben az esztétikai kár jóval nagyobb, mint a tényleges szennyezés, hiszen jól bomló anyagokról van szó. Különböző ásott tábori WC-k már régóta használatosak, a baj csak az velük, hogy a versenyzők inkább választják a természet lágy ölét, mint ezeket az ideiglenes alkotásokat. Újabban a bérelhető mobil WC-k kezdenek elterjedni. Igényesebb rendezőség ilyenekkel szereli fel a célterületet, sőt, ha lehet, a rajtba vezető utat is. Ez néha az engedélyezés egyik fontos feltétele is szokott lenni. A megoldás megnyugtatónak látszik, a tökéletességhez csak pénz hiányzik. Sajnos a tájfutásban alig van pénz és megfontolva, hogy egy-egy ilyen WC bérlése a rendezői költségek jelentős részét teszi ki önmagában, érthető, hogy mi akadályozza elterjedésüket.

4. Zajszennyezés. A verseny kapcsán egy területen ideiglenesen megnőhet a zajszint, ami a fauna egyes, érzékenyebb tagjait zavarhatja. A zaj eredhet egyrészt a gépkocsik közlekedéséből, ennek megoldása gyakorlatilag egyet jelent a parkoló, illetve az oda vezető út megfelelő kijelölésével. Másik zajforrást a versenyzők tömege jelenti. Ez a célban és a rajtban koncentrálódik, ezek gondos kiválasztására tehát egy újabb indokkal több van. Az utóbbi években egyre többször tiltják a célban alkalmazott hangosítást (lásd IX. melléklet). Ez csupán megegyezés kérdése, annyira nem fontos kelléke a versenynek, hogy ne lehetne lemondani róla. Kivételek ez alól nemzetközi szintű világversenyek, például világkupa, világbajnokság, ezek azonban igen ritkán vannak Magyarországon.

Mindezek figyelembe vételével azt lehet mondani, hogy a tájfutás okozta problémák nagy része az engedélyezés során elméletileg megelőzhető. Ez persze a gyakorlat során nem mindig úgy realizálódik, mint ahogy azt tervezték. A biztosabb, de nehezebben elérhető megoldás a tájfutó társadalom nevelése, olyan szemlélet kialakítása, mely következtében ezek a problémák hatósági kényszer nélkül, maguktól is megoldódnak. Figyelembe véve, hogy nem gyökeres változtatásról lenne szó, csupán apró szabályokat kellene betartani, valamint, hogy a tájfutók alapvetően saját életterük, a természet iránt felelősséget érző emberek minden alapja megvan, hogy ezek a változások tényleg realizálódjanak.