2.6. A tájfutás terephasználati jellemzői Magyarországon
A magyarországi tájfutást nagyon tág intervallumú terepigények jellemzik. A klasszikus, középhegységi terepek tiszta, bükk vagy gyertyános-elegyes erdői mellett főleg az utóbbi években elterjedt a különböző "szélsőséges" területek kihasználása is. Így ma a városi parktól a tankgyakorlótéren át a városszéli "bozótosokig" mindenféle vegetációban találkozhatunk tájfutóversennyel (SCHELL, 1997). Az más kérdés, hogy egy-egy ilyen térkép népszerű-e, azaz egy verseny után elfelejtik, vagy többször is visszajárnak rá.
A magyarországi terephasználat jellemzőit ZENTAI L. félkész, kiadatlan anyagának ismeretében a következőkben határozhatjuk meg.
A középhegységek térképpel való lefedettségét megvizsgálva egyértelmű, hogy a mészkő, illetve dolomit alkotta hegységek a legjobban kiaknázottak. Így a Vértes és a Budai-hegység szinte maradéktalanul fedett tájfutótérképekkel, bár az utóbbi nem egyértelműen kiváló adottságai miatt, hanem a főváros közelségéből eredően. Szintén sűrűn használt a Pilis és a Bükk (főleg a fennsíki rész), és a Mecsek karsztos része (Orfű és Abaliget környéke). Számos kiváló terep van a Bakonyban is, bár ennek lefedettsége eléggé alacsony. Kitűnő és népszerű terepek a meredek, dolomit alapkőzetű, déli kitettségű hegyoldalak, mivel az ilyen helyeken nem csak a domborzat alakul változatosan, de dolomitvegetáció társulásainak mozaikos váltakozása igen érdekessé teszi a területet.
Ezzel szemben a vulkanikus eredetű hegységeket csak igen kis mértékben használják tájfutásra. A Börzsönyben, a Mátrában, a Visegrádi-hegységben és főleg a Zemplénben alig készült tájfutótérkép, amelyik mégis, azon ritkán rendeznek versenyt. Ennek oka az, hogy ezeket a hegységeket meredek, tagolatlan, tereptárgyakban szegény, "üres" hegyoldalak jellemzik, amely, szemben a változatosan tagolt dolomittal vagy a karsztosodó mészkővel, kevés lehetőséget teremt színvonalas versenypálya kitűzésére. Ez alól csak a Velencei-hegység kivétel, mivel ennek lekoptatott gránitján változatos terepfelszín alakult ki.
Egyéb középhegységeink (Keszthelyi-, Soproni-, Kőszegi-hegység, Cserhát), alapkőzettől függetlenül, szintén kevés, de jó adottságú terepet hordoznak. Kihasználatlanságuk oka általában a periférikus földrajzi helyzet. Ugyanez mondható el a nem-középhegységi terepek egy részéről is: az Őrség, a Zselic, illetve a Zalai-dombság térképeiről.
Az Alföldön a sok, gazdaságilag hasznosított földterület között arányaiban kevés lehetőség maradt a tájfutásra. A térképek elszórtak és kevéssé kihasználtak. Jellemző, hogy egy-egy fejlettebb tájfutóélettel rendelkező alföldi nagyváros körül csoportosulnak (Nyíregyháza, Debrecen). A Kiskunság homokbuckái és változatos homokpuszta vegetációja teremti meg a legjobb lehetőségeket az Alföldön a tájfutás számára.
Jellemző, hogy a híres tájfutóterepek mind vagy üledékes kőzethez vagy homokhoz kötődnek és szinte kivétel nélkül egybe esnek a természetvédelem különleges értékeivel. A nyilvánvaló konfliktushelyzet általában a terep letiltását vagy erős korlátozását eredményezi. Ilyen sorsra jutott a csévharaszti és a bugaci borókás, a csákvári Haraszt-hegy, a Bükkfennsík vagy a Nagy- és a Kisszénás, mind a magyar tájfutás legendás terepei.