A sportág hivatalos versenyszabályzata szerint "a tájékozódási futás (tájfutás) olyan sportág, ahol a versenyzők egy számukra ismeretlen versenypályán futnak végig. A pályát terepen jelölik ki, ellenőrző pontok segítségével. A tájékozódási futó feladata az, hogy az ellenőrző pontokon előírt sorrendben, térkép alapján haladjon át, és a lehető legrövidebb idő alatt érjen célba. A futó az ellenőrző pontok között maga választja meg útvonalát" (HRENKÓ, SKERLETZ és SZARKA, 1980). Az a tény, hogy az útvonal "fakultatív", azt is magával vonja, hogy nem lehet előre tudni, a versenyző pontosan merre is fog haladni. Biztos, hogy megfordul a pontoknál. Ezekből átlagban egy nagyobb versenyen 60-100 darab van a terepen, ebből a versenyzőnek - kategóriától függően - 5-30-at kell érintenie. Egy pont terhelése nagyon változó, az alig néhány versenyzőtől a teljes mezőnyig terjedhet. (Ez utóbbira tipikus példa a cél előtti utolsó ún. befutópont, amelyről általában kötelező szalagozás vezet a célba.)

Minden két pont közötti átmenetben létezik egy elméletileg leggyorsabb útvonal, melynek megtalálása és minél gyorsabb lefutása a versenyző fő feladata. Ezt az elméleti útvonalat vételútvonalnak nevezik. A vételútvonal meghatározása sokszor nem egyértelmű, gyakran, főleg hosszabb átmeneteknél több, látszólag egyformán gyors útvonal adódik, ezeken a versenyzők megoszlanak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egyéni teljesítőképességtől és pillanatnyi állapottól függően is más és más lehet a vétel (pl. egy jól futó, de rosszabbul tájékozódó versenyző inkább választ egy hosszabb, de technikailag biztonságosabb kerülést, mint egy rövidebb, de nehezebben megoldható átvágást). Egy biztos vételútvonal esetén is a versenyzők az ideálishoz képest szóródnak, egyéni pontosságtól függően attól többé-kevésbé eltérnek. Mindezen tényezők azt vonják magukkal, hogy a verseny egy konkrét átmenetében a versenyzők nem egy vonalon futnak, hanem sokkal inkább egy sávban (két, vagy több vételútvonal esetén több sávban). Néhány tereptárgy természeténél fogva összeszűkíti ezt a sávot (pl. ösvény, út, nyiladék, árok, jelleghatár), néhány helyen pedig erős a szóródás (pl. üres hegyoldalban, ahol nincs konkrét vezetővonal). Ez alól kivételek lehetnek a ritkán alkalmazott, kötelezően követendő szalagozott szakaszok.

A mezőny kortól, nemtől és képességtől függően kategóriákra van osztva. A pályák rajtja minden kategóriának közös, a cél szintén. Ezek a helyek tehát összegyűjtik az egész mezőnyt, ami kis területen nagy embertömeget jelenthet. Ez fokozott abban az esetben, ha a rajt és a cél egy helyen van, ami azonban csak különleges esetekben fordul elő (pl. váltóversenyek).

A versenyzők nem egyszerre rajtolnak, hanem egyenként, 2-4 percenként, összesen kb. 1-3 óra alatt. Egy verseny az első rajtoló indulásától az utolsó befutóig kb. 4 órát szokott igénybe venni.

A versenyidény március közepétől november közepéig tart, egy idényben 150-160 verseny van, javarészt hétvégéken (tehát sokszor egy hétvégén egyszerre két-három helyszínen is). Komolyabb embertömeget megmozgató nagy versenyből (ún. rangsoroló versenyek) egy évben 50-60 van, átlagban minden hétvégére jut kettő. Egy ilyen rangsoroló versenyen 400-800 versenyző indul, míg a kisebb, ún. minősítő versenyeken 200 alatt szokott lenni a létszám. Egy verseny megrendezéséhez szükséges rendezői létszám általában 10-30 fő, tehát a versenyzők jelentik a fő tömeget (SCHELL, 1997).

A dolgozatban előforduló további tájfutó szakkifejezések rövid magyarázata megtalálható a XII. mellékletben.