Berni Alpok Túra

2000. 07. 29. - 08. 03.

Napok: 1 2 3 4 5

5. nap, a Mönch (4099 m)

Egészen pocsékul aludtam, úgyhogy már megbántam, hogy nem a Jungfrau mellett döntöttünk tegnap, mert tõlem akár hajnalban indulhattunk volna. Persze 5-kor, amikor az óra megszólalt, éppen sikerült elaludnom. Kicsit kedvtelen a társaság, de ez mindig így van korai kelésnél. Azért lemegyünk reggelizni, bár nem valami nagy étvággyal. Hatra tûztük ki az indulást, negyed hétre meg is valósul, ami nem rossz eredmény. Odakint erõs szél van, de egyébként jó idõ. A nap ezekben a pillanatokban kel fel. Hamar elérjük a "beszállást", mivel csak 200 méterre van a háztól. Itt két partira osztom a társaságot, valamelyest az erõviszonyokat figyelembe véve. Az biztos, hogy Gábor és én vagyunk a két szélsõ érték. Andris elég jól megy, úgyhogy õ velem jön, Boncz és Marci kérdéses, végül Bonczot osztom be a sietõs partiba, Marcit pedig Gábor mellé a ráérõsbe. Mienk a 30-as kötél, nekik jut a 20 méteres. Bekötjük magunkat, aztán jöhet a mehet.

Az út eleje vegyesen havas, sziklás és törmelékes, nem is meredek és nem is kitett. Késõbb hómezõkkel elválasztott I-II nehézségû sziklás szakaszok jönnek, amelyek nem okoznak gondot. Felérünk egy hógerincre és mivel én megyek elöl, nekem jut az a megtiszteltetés, hogy elõször káromkodhatok az nap során. A gerinc gyakorlatilag borotvaéles, alig egy lábnyom szélességû, két oldalra nagyon meredek hólejtõk zuhannak alá a gleccserig. Az egész talán 30 méter hosszú, de az ember úgy érzi, mintha egy tornász-gerendán kéne átmennie két toronyház között. A jégcsákány nem ér le a hóig, így az nem segít, marad a balettozás. Kb. a közepén lehetek, amikor mögöttem megszólal az egyik jópofa, hogy forduljak meg egy fotóra. Inkább meg sem hallom, igyekszem át a biztonságosnak tûnõ sziklákig. Keresek valami TK-t standnak, aztán õk is átjönnek. A gerinc további része is változatlan stílusú, sziklák és vékony havas gerincek váltogatják egymást, mindez egyre kitettebb környezetben. Szerencsére megjelennek a biztosító cövekek, így el lehet hagyni a TK-t. Az egyik sziklás szakasznál éppen jönnek szembe, úgyhogy itt kerülõutat választunk, amely a szikla oldalában vezet egy hólejtõ tetején. Nem valami megnyugtató hely, mert a szikla szinte áthajlik, fogás alig van rajta, a többiek nem tudnak nekem standolni, mert ahhoz nincs elég kötelünk, viszont én sem tudok nekik standolni a túloldalon, mert ott meg csak meredek hó van, amibe nem lehet a csákányt leszúrni. Azért csak átjutunk. Ezzel gyakorlatilag vége a szikláknak, marad egy meredek havas fölfele kb. 20 méterenként cövekelve. Ekkor találkozunk egy francia gyerekkel, akit a házban már láttunk. Egyedül jön lefelé (reméljük felfelé is egyedül indult...), és azt a jó hírt adja tudtunkra, hogy fent nagyon erõs a szél. Eddig is nagyon erõs volt, úgyhogy ezt már nem szívesen fokoznánk. Viszont azzal vígasztal, hogy mindjárt fenn vagyunk. Valóban, a lejtõ tetejérõl már látszik a csúcs. Alig 200 méterre van elõttünk, szint gyakorlatilag minimális van már csak hátra és még nagyobb örömünkre francia barátunk szele is elülhetett mostanára, mert szinte alig van. A nyom innen már a gerinc oldalában megy, lévén a teteje erõsen kinyúló párkány. Ez a biztonságérzetet is fokozza, úgyhogy vidáman "felrohanunk" a csúcsra. Jó, hogy nincs ott senki rajtunk kívül, mert nem nagyon férnénk el. A csúcs gyakorlatilag három gerinc összefutása, egyiken jöttünk, egy visz az Eiger irányába, egy meg a Joch felé. Leszúrjuk a csákányokat és azokhoz standolunk. Nem nagyon van rá szükség, de biztos, ami biztos. Mintegy negyed órát töltünk fenn, ez alatt megeszünk két tábla csokit, fényképezünk és fázunk, mert azért ahhoz erõs a szél, hogy üldögéljünk a hóban. Még elõzetes elhatározásunknak megfelelõen "megvetõleg lenézünk az Eiger-re", majd újra bekötjük magunkat és elindulunk lefelé. A hólejtõ tetejénél jönnek szembe Marciék, alig 20 perc hátránnyal. Végigzongorázzuk a cövekeket, mindegyikkel kezdünk valamit, bár ezek csak olyan pszihológiai biztosítások, mert legfeljebb körbetekerjük rajta a kötelet. Ennél többre nincs is szükség. Normál standot csak a legfelsõ sziklás ereszkedésnél csinálok, onnan félszorítóval lehet lejönni mintegy 3-4 métert. Meglepõ módon, a felfelé kicsit vészjósló kitettséget lefelé már szinte észre sem vesszük, olyan magabiztosan sétálunk a "horror-gerincen" is, mintha a Váci utcában korzóznánk. Úgy látszik, ezt meg lehet szokni. Az idõjárás közben kezdi beváltani az ígéreteket, egyre randább felhõk gyülekeznek körülöttünk, a nap végleg elbújt valamerre és kitartóan fúj a szél. Ez minket már egyre kevésbé nyugtalanít, mert már nagyon közel a vége. Kilenc órakor, alig három órás út után meg is érkezünk a gerinc aljába.

A háznál Réla és Zsolt éppen kint fõzõcskéznek. Kapok egy korty hideg teát, ekkor jut eszembe, hogy éhes vagyok. Ez a túra szinte egyáltalán nem volt fárasztó, de kellõen érdekes és izgalmas volt. Nagyon elégedettek vagyunk vele és örülünk a tegnapi döntésnek. Lehet, hogy a Jungfrau is ilyen jó, de nem bánjuk. Annál is kevésbé, mert alig fél óra múlva elkezd esni a hó. Kicsit aggódom Marciékért, akik még nem értek vissza, de nemsokára õk is megjönnek, látszólag egy (illetve két) darabban. Ekkor már erõsen havazik. Nem vesztegetjük az idõt, enni sem nagyon tudnánk, mert nincs vizünk, így hát gyorsan lemondjuk az esti szállást, megtanulunk a helyi kislánytól pokrócot hajtogatni és elindulunk a falanszter felé. Ekkor már szabályos hóvihar van, egyik csúcs sem látszik, csak a Mönch gerincének az alja, amin viszont meglepõen sokan igyekeznek felfelé. Gondolom, szerencsétlenek valamelyik korai vonattal jöttek, most aztán mászhatnak ebben az idõben. A falanszter elõtt most kevés a japán, mind beszorultak az alagútba. Odabent már a szokásos életkép fogad minket. Mivel idõnk, mint a tenger, úgy döntünk, hogy felfedezzük, mi mindent rejt az alagút. Elsõ felfedezésünk az Eiger Nordwand nevû mûanyag mászófal, amely lehet vagy 4 méter magas, bent van az alagútban és pénzért ki lehet mászni. Ha sikerül, az ember kap egy olklevelet róla. Egy fotó kedvéért felmászunk a nem õrzött "déli" oldalon, de a fellépésnél akkorát döng a fala, hogy gyorsan lelépünk róla. Idõben, mert jön is a felvigyázó, hogy rendet tegyen. Felvonóval felmegyünk a "Sphinx" nevû kilátópontra, amely a csillagvizsgáló oldalát jelenti. Itt ki lehet menni a szabadba és megnézni a nagy ködöt. A csúcsok persze nem látszanak, de legalább a hóesés elállt. Az alagútrendszer másik végében van még egy "Platou" nevû szabadtéri placc, amelyrõl a tájat lehetne nézni. Minket meg a Jungfraujoch Livecam figyel, mint a Nagy Testvér. E mellett van még a vasúttörténeti kiállítás és a giccs betetõzése: az Eispalace. Ez egy mesterséges jégbarlang, csúszós padlóval (hadd izguljon a japán) és iszonyatos jégszobrokkal, amelyek mindenféle idilli jelenetet ábrázolnak a helyi eszkimókultúra mindennapjaiból.

Miután kimûélveztük magunkat felszállunk a vonatra és levonatjuk magunkat. Kleine Scheidegg most jóval kevésbé népes, mint tegnap. A rossz idõnek hála csak egy-két nagyon kitartó japán csoport nyüzsög az állomás környékén. Megcélozzuk az indián virsliárust, aki behúzódott a wigwam-be, onnan lehet kivinni a bratwurst-ot a padokhoz. A szokásos sör-virsli menü megint beváltja a hozzá fûzött reményeket, nagyon jól esik. Egy szemfüles kecske ugyan elragadja Gábor kenyerét, ezért súlyos magyar szitkokat kap, de seggberúgni nem lehet, annyira már van rutinos. Pedig Gábor kergeti egy darabig. Alig indulunk el a kocsik felé, amikor elkezd csöpögni az esõ. Negyed óra múlva már rendesen esik. Négyen vagyunk kicsit elõrébb a többiekhez képest, kicsit rágyorsítunk és hamarosan elérjük az áfonyás melletti istállót. Nem telik bele 5 perc és már benne is vagyunk. Ezúttal nem kellett feltörni az ajtót, mert benne volt a kulcs. Hamarosan befutnak a többiek is. Elég vígasztalan a helyzet, mert itt aludni nem lehet. Itt még széna sincs, a hálózsákokról nem is beszélve, amelyek a kocsiban vannak. Ezen kívül minden csupa tehénszar. Amikor kicsit alábbhagy, inkább továbbállunk.

Mire az autókhoz érünk, megint esik. Ezt a stílust folytatja egész délután és ez megtöri a társaságot. Többen haza akarnak menni. Való igaz, hogy nem jók a kilátások, de azért szerdán hazaindulni egy hetes túráról... Ezen rágódunk a délután hátralévõ részében, közben megnézzük a Gletscherschlucht-ot, ami egy óriási szurdokvölgy Grindelwald határában. Tényleg látványos, de beárnyékolja a tudat, hogy jó eséllyel a Mönch csúcsáról egy nap alatt otthon leszek. Ez így olyan, mint az utójáték nélküli szex, mint egy gyorsétteremben elfogyasztott hegymászás, mire rájönnék, milyen jó volt, már 1000 kilométerre vagyok otthon, abban a közegben, mint bármely hétköznap. Van ugyan néhány opponens, akik maradnának, de kevés a szavuk. A zuhogó esõ végül is eldönti a kérdést, beülünk az autókba és elindulunk haza. 

PS. cikk az augusztus 7-i Népszabadságban: