Berni Alpok Túra

2000. 07. 29. - 08. 03.

Napok: 1 2 3 4 5

4. nap, a falanszter

Igéretünkhöz híven korán elhúzzuk a belünket a kempingbõl. Megpróbálunk pénzt váltani, mivel többeknek nincs helyi sékeljük, csak mindenféle más. Kiderül, hogy nemzeti ünnep miatt semmilyen bank nincs nyitva. Összeszámoljuk, mink van és az derül ki, hogy éppen elég. Újabb probléma merül fel: hogyan jussunk fel a Jungfraujoch-ba? Egyszerû lenne vonattal, mert innen indul a faluból, de gyakorlatilag aranyárban mérik, egy teljes retúrjegy 137 buznyákba kerül. Van itt felvonó is, de az nem pont oda megy, ráadásul az sincs ingyen, van busz, de az csak félig visz fel, meg van egy út, amin fel lehet menni kocsival, csak nem kell észrevenni a táblát, hogy behajtani tilos. Kivéve szállítás. Mivel mi szállítunk, ezért vesszük a bátorságot és felautózunk1523 méterre. Innen is van még hova gyalogolni, mivel Kleine Scheidegg 2061-en van (innen indul a Jungfraubahn, ezt normális utakkal nem lehet megúszni, ráadásul felvesz 1400 méter szintet, ami plusz egy napot jelentene). Az autóparkolást szerencsésen megoldjuk, mert ahol amúgy is megállunk, a helyi lakosok beleegyeznek, hogy otthagyjuk az autót.

A gyalogút eleje sajnos lejt. Leadunk vagy 50 méter szintet, mire elkezdhetünk emelkedni egy legelõn. Ez határozottan nem esik jól, szét is szakad a társaság. Kellemes meglepetésként a rét tetején egy tehénistálló mellett forrást és egy igen bõtermõ áfonyást találunk. A többieket bevárandó belehanyatlunk az áfonyába. Mire mindenki felér az istállóig, mi már kék szájjal, jóllakottan újra menetkészek vagyunk. Azért adunk nekik is esélyt az áfonyázásra. A réten kell tovább menni, majd egy dózerúton nagyjából szintben. Ennek végén már látszik Kleine Scheidegg. Addig még egy aggresszív emelkedõ borzolja a kedélyeket. Boncz még ennek alján kinézi magának az Eigergletscher vasúti megállót, azt hivén, az a végcél. Mivel ez még 300 méterrel feljebb van, nagyon örül, amikor Scheideggre felérve majd átesik a sínen és rájön a tévedésére.

Kleine Scheidegg olyan benyomást kelt bennünk, mint a siófoki bazársor. Turisták minden mennyiségben, szuvenír, virslisütõ, étterem, szálloda, pofátlan kecskék, jó pénzért havasi kürtölõ népviseletes emberek, szóval nagyüzem. A turisták nagy része japán, mindennek örülnek, mindent megvesznek és mindent lefényképeznek. Egyedül a virslisütõ kelti fel az érdeklõdésünket, fõleg mert sört is mérnek benne. Ez ugyan valamilyen hihetetlen ötlettõl vezérelve egy hatalmas indián-sátorban kap helyet, a plafonjáról mûanyag cowboyok és tehenek lógnak le, a fõ tartóoszlopon pedig egy szemüveges, kitömött róka figyel a világra. Ennyit a helyiek ízlésérõl. Tettre akkor ragadtatjuk magunkat, amikor rájövünk, hogy Visa-kártyával is lehet fizetni a vonatjegyért. Ettõl mindjárt gazdag embernek éreztem magam, elfelejtvén azt a tényt, hogy a kártyát lent hagytam a kocsiban. Boldog tudatlanságban meghívtam Bonczot egy sörvirslire. A többiek is rászánják magukat. Határozottan emelkedik a hangulat, fõleg Réláé, akinek úgy látszik jelen körülmények között kicsit sok volt egy korsó sör.

Kis problémánk támad a vonatjegy vételénél, mivel ráébredek a hitelkártya hiányára. Végül Zsolt segít ki 100 márkával. Nem mondhatni, hogy nekünk találták ki ezt a vasutat. A bakterek simán hátraterelnek minket valami elkerített részbe, ott nem tudunk kárt tenni a japánokban és fõleg nem tudunk a helyükre leülni... Az út 50 percig tart, ez alatt háromszor állunk meg, egyszer az Eigergletscher megállónál, majd az alagútban az Eiger Nordwand és az Eismeer nevû megállóknál. Ez utóbbi kettõ teljesen öncélú, lévén nincs ott semmi, csak egy folyosó ablakokkal, az elõbbinél az Eiger északi falának közepébõl lehet lenézni a világra, a másodiknál a Fieschergletscher-ben lehet gyönyörködni. Az utóbbi se csúnya, de az igazi szenzáció a Nordwand. Az ember kicsit átélheti, milyen lehet itt mászni. Alattunk 1000 méter mélység, majdnem függõleges, havas fallal, felettünk egy bazinagy áthajlás, amelyre egy kötél is vezet fel. Szemmel láthatóan mássza valaki felettünk a falat, mert néha lerúg egy kis havat. Az áthajlás nekem reménytelennek tûnik, lehet vagy VII-VIII nehézségû. Sok idõ nincs a mélázásra, mert 5 perc múlva indulunk tovább.

A joch-ba érve egy hatalmas alagútrendszerben találjuk magunkat. Ez méltó párja Scheidegg-nek, ugyanolyan turistahülyítõ, mint az. Technikailag valószínüleg bravúr, mert mindezt 3454 méteren megcsinálni nem lehetett egyszerû feladat. Az isten háta mögött gyakorlatilag egy ötcsillagos szálloda színvonalát valósították meg. Az ismertetõk szerint még a látogatók testének hõjét is hasznosítják a hely fûtésére. Egyelõre nem vagyunk kiváncsiak a "falanszterre", inkább kimenekülünk belõle. Kinn a gleccseren ugyanez folytatódik: kutyaszán, halványzöld sípálya, hógolyózó japánok, fényképezõ japánok, hógolyózás közben fényképezõ japánok és fényképezés közben hógolyózó japánok. Nem egy tûsarkúban ugrál az olvadt hóban. Amúgy tökéletes az idõ, de azért ez túlzásnak tûnik.

A joch-ból 45 perc a Mönchsjochhütte, ebben van 165 méter szint is. Ezt az utat ratrakkal húzzák ki napjában többször, hogy a turisták elmerészkedjenek a hüttéig. Szerencsére nem nagyon teszik, úgyhogy az úton már lehet tõlük közlekedni. Útközben lehetõségünk van megnézni a két tervezett csúcsra vezetõ utat. A Jungfraura vissza kéne jönni az állomáshoz, onnan le(!) vagy 200 métert, majd fel egy meredek hógerincen. Az út legvége egyetlen marhameredek hómezõ. Kicsit riasztónak tûnik, ráadásul hosszú is. 12 órának mondták a leírások. Ezzel szemben a Mönch rövid túra, de legalább olyan izgalmas, tulajdonképpen az elõbbinek az esszenciája: egyetlen meredek, sziklás-havas gerinc. Ez állítólag 3 óra.

A házban már foglalt helyünk van két éjszakára, úgyhogy egyszerûen megy a bejelentkezés. Megkapjuk az egyik szoba teljes alsó ágysorát. Kicsit kimerült a társaság, engem is ráz a hideg, Réla viszont egyenesen a szobába bekészített, a repülõkrõl ismert hányózacskókkal szemez. A többiek is csak fekszenek az ágyakon. Pedig a mai nap nem volt túl gyilkos. Inkább az elõzõ kettõ lehet a baj, meg a hirtelen nagy magasság. Aztán mégiscsak rászánjuk magunkat a fõzésre, erre viszont csak kinn van lehetõség a ház elõtt, egy szerszámoskamra szélárnyékában. Ekkor találkozunk a rossz hír hozójával. Egy pár jön fel a házba és megállnak velünk beszélgetni. Azt mondják, hogy holnap jön egy front, gyakorlatilag fél nap jóidõre lehet számítani, aztán néhány nap rosszra. Ezt sajnos alátámasztja a házban kifüggesztett idõjárásjelentés is. Ez megadja a témát az est hátralévõ részére. Nyilvánvaló, hogy mindkét csúcs esélytelen, de akkor melyikre menjünk? Kockáztassuk meg a hosszabb Jungfrau-t vagy menjünk biztosra a Mönch-hel? Ezen a kérdésen sokáig elrágódunk, félóránként változik a végleges elképzelés, többen a "szûzet" akarják a neve miatt, a Mönch azonban egy biztos négyezres, ami pl. Gábornak az elsõ is lenne, úgyhogy a mellet nagyon sok praktikus érv hozható fel. Végül jó sokára sikerül meghoznom a döntést: megyünk a Mönch-re. Ehhez szerencsére nem kell korán kelni, ami végsõ érvként nagyon hatásosnak bizonyul.