Berni Alpok Túra

2000. 07. 29. - 08. 03.

Napok: 1 2 3 4 5

3. nap, a Mutthorm (3034 m) és a nagy lefelé

Hajnali négy körül zörög valami társaság, indulhatnak az egyik csúcsra. Mi kárörvendve aludszunk tovább, majdnem nyolcig. Odakinn továbbra is szép idõ van, bár egyelõre marha hideg. Marci bejelenti a reggeli alatt, hogy õ meg Juci gyorsan lemennek, mert nincsenek jól. Mi is csak annyival tervezünk többet, hogy még elõbb meg akarjuk mászni a Mutthorn-t, ami annyira közel van a turistaházhoz, hogy szinte vétek lenne kihagyni. Erre a csúcsra több, nittelt III-V nehézségû rövid út vezet fel, de nekünk ezek nem alkalmasak, lévén csak egy 30-as fél- és egy 20-as egész kötelünk van, slingünk meg talán 2 db. Az ereszkedõ útvonal azonban elég könnyûnek látszik. Mivel Réla és Zsolt még nem voltak magas hegyen, nem is tervezhetünk túl extrém megoldásokat. Indulás elõtt még megnézzük a helikoptert, ami a felszerelést hozza a házba és simán leszáll a teraszon!

Az út elsõ fele egy rövid felfelé. Valaki elõttünk hágóvas nélkül ment, ez látszik a lábnyomaiból. Most reggel ez a fagyott havon egy kicsit morbidnak tûnne, ezért mi teljes felszerelésben vágunk neki a lejtõnek. Felérünk egy nyeregbe, ahol engedve a csábításnak, nem a nyomokon haladunk a csúcs felé menõ kuloárban, hanem átmegyünk a gerinc túloldalára, ahol egy szép havas lejtõ tetején gyalogolhatunk. Ez egész addig nagyon jól esik, amíg fel nem érünk a sziklákhoz és meg nem állapítjuk, hogy azokon nincs tovább út. Legalább is nem nekünk való. Úgyhogy vissza a nyeregbe és mégiscsak fel a kuloárban. Ez vegyes terep, sziklás, havas, az ember nem tudja eldönteni, mivel jár rosszabbul, ha hágóvassal csikorog a köveken, vagy ha csúszkál a hóban. Ráadásul a kuloárban elég lazák a kövek, minden mozdulat azzal a veszéllyel jár, hogy az alattunk mászót megajándékozzuk egy termetes darabbal. Szerencsére nem hosszú az egész és különösebb dráma nélkül hamarosan fent vagyunk egy nyeregben, amelybõl alig 50 m a csúcs. Az viszont egy köves, kitett szakasszal kezdõdik. Ha már hoztuk a kötelet, használjuk is valamire, így hát elkezdünk utat építeni. A nyeregben három nitt is van, ezeken elég jól végig lehet vezetni a 30-as kötelet, majd a kis 20 méteressel még fel lehet menni majdnem a csúcsig, igaz, ennek a végét már TK-hoz (természetes kikötés) kell kötni, mivel nincs több nitt. Az egész inkább lélektanilag fontos, mert nem olyan hajmeresztõ a hely, hogy biztosítás nélkül ne lehetne felmenni rajta. Mire mindezzel elkészülünk Zsolt és Réla arra az elhatározásra jut, hogy kötél ide vagy oda, õk nem jönnek fel. Végül négyen állhatunk 3034 méteren: én, Andris, Boncz és Gábor. A hely egyébként több, mint kellemes, körülöttünk ugyan minden csúcs magasabb, de szépen süt a nap, nincs hideg, lehet üldögélni a köveken, csokit enni és gyönyörködni a tájban. Idõvel azért ezt is abba kell hagyni, pláne, hogy a többiek a nyeregben fáznak, úgyhogy elkezdünk lefelé menni. Andrisra marad az a hálás feladat, hogy lebontsa az utat.

Fél 12 körül érünk a házhoz és alig negyed órát töltünk csak ott. Úgy döntöttünk, majd az Oberhornsee-nél ebédelünk, addig inkább lerohanunk, amilyen gyorsan csak lehet. A gleccser felsõ részén próbálkozunk egy kicsit a seggencsúszással, de már túl puha a hó, így zsákkal inkább elsüllyed az ember és nem halad lefelé. Azért sikerül feltûnést kelteni az erre járók körében. Egy partit mi is megigézve nézünk: redõnygurniból varrott beülõben, nejlonzacskókkal impregnált bakancsokkal és valami ruhaszárítókötéllel felszerelve indulnak le a gleccseren. Meg se lepõdünk azon, hogy "Buna Ziua"-val köszönnek... Lefelé menet eléggé szétszakadozunk, minket hajt az éhség, Gábort azonban ez látszólag nem izgatja, jó negyed órákat várunk rá. Erre az egyik apropót egy hegyi kecske szolgáltatja, akit, bár a hegyoldalban üldögélõ társai õrszemnek állíthattak az útra, õ inkább a fotómodell-szerepet tekinti testhez állónak, két-három méterrõl lehet fényképezni. Ha túl közel megyünk, élesen füttyent, aztán folytatja a legelést.

Az Oberhornsee-nél sok a turista, úgy látszik, mindenki csak eddig jön fel, aztán a parton üldögélve uzsonnáznak vagy napoznak. Egy helyi nimfa nagy csobbanással beleveti magát a vízbe, majd hangos sikoltással igyekszik ki belõle. Mi, mint cigánytábor letelepszünk és elkezdünk fõzni. Csodálatos étkek készülnek itt, mint pl a Smack a'la Carbonare vagy a paradicsomos halkonzervbõl készült halleves. Egy órát tart a hedonista életmód, majd azért felkerekedünk, mert még messze a parkoló. Amint a laposra érünk Réla lecseréli új La Sportiva bakancsát a szandáljára, mert az elõbbi már nagyon törte a lábát. Ezt késõbb igen megbánta.

A feljövetre használt eléggé kényelmes ösvényünk helyett egy másik utat választunk, hogy a változatosság gyönyörködtessen. Ez a hegyoldalban vezet végig, mondhatni szintben, majd a végén leugrik Stechelberg-be. A szint azért egy kicsit gyanús, mert közben lead 600 métert, de ennek komolyságát csak akkor fedezzük fel, amikor benne vagyunk a sûrûjében. Ez a szintút bizony folyamatosan lejt, egy pillanatra nincs benne pihenés. Fölfelében pokoli lenne, de így sem sokkal jobb. Határozottan kemény munka minden lépésnél fékezni a zsák tömegét, errõl a napokig tartó izomláz is tanúskodott késõbb. Részvéttel gondolunk szegény Rélára, aki valahol lemaradva szandálban csinálja ugyanezt. Idõben nem tart soká az egész, az 1778 méteren levõ tábla szerint 1 óra 50 perc lenne Stechelberg, mi ezt 49 perc alatt leutáltuk. A végén Bonczcal már futottunk, csak mielõbb végezzünk vele.

A parkolóban egy pótdíjfizetési felszólítás alapozza meg a jó hangulatot. Ez 10 frankra taksálja a késésünket, de mi meg nem fizetjük be, úgyhogy ezzel a dolog röviden el van intézve. Bevárjuk egymást, majd haditanácsot tartunk. A döntés értelmében átmegyünk Grindelwald-ba, ott keresünk szállást.

Grindelwald a gerinc túloldalán van, félelmetes környezetben, ugyanis közvetlenül az Eiger északi fala alatt. Ez meg is látszik a városon, rengeteg a turista és a kifosztásukra szakosodott bolt. Kemping is van vagy öt, de szomorúan kell tapasztalnunk, hogy egyik sem az igazi. Általában vagy nagyon leprán néznek ki, vagy nincs bennük hely, vagy ha van, akkor az a térdig érõ tehénszarban. Végül az Eiger Nordwand nevû intézményben kötünk ki, ahol találunk is helyet. Amíg lerakjuk a sátrakat Marci elmegy a recepcióra bejelentkezni, majd azzal a jó hírrel tér vissza, hogy a tulaj szerint nincs hely. Ez szemmel láthatóan ellentmondás, hiszen itt a hely, ráadásul este fél 8 van, nem valószínû, hogy sokan jönnének még ma. Úgy döntünk, hogy ha nem kell neki a pénz, úgy is jó, de minket innen el nem zavar, az biztos. Éppen nagyban vacsorázunk, amikor megjelenik az öreg és fennhangon kifejezi felháborodását az eljárás miatt. Boncz, mint németül tudó vitatkozik vele egy kicsit, majd az öregnek is leesik, hogy ma már ezzel a placcal nem keresne pénzt, úgyhogy taktikát változtat és mégis befogad minket, azzal a feltétellel, hogy holnap korán reggel eltûnünk. Állítólag ez a kemping legszebb helye és le van foglalva. Így végül is legitimitást nyer az ottlétünk, de Grindelwald-ról nem vagyunk jó véleménnyel. Kárpótol az Eiger fölénk hatalmasodó fala, amelyben éjszaka négy lámpa is csillog: a vasútállomás fényei.