Berni Alpok Túra

2000. 07. 29. - 08. 03.

Napok: 1 2 3 4 5

2. nap, a nagy felfelé

Reggel hatkor csörög egy ébresztõóra. A korai indulást egyrészt a koránkelõ tehenészektõl való félelem, másrészt az elõttünk álló út hossza indokolja, hiszen tegnap szinte semmit nem haladtunk, így mára mintegy 10 km táv jut, kb. 1800 m szinttel. Mindezt nagy zsákokkal. A reggelit elhalasztjuk valami alkalmasabb idõpontig, úgyhogy rekordsebességgel sikerül elhagyni az istállót. Odakinn már nem esik, de felhõs az ég, ami ugyan takarja a magasabb hegyeket, de azért az látszik, hogy úgy 2500 m felett friss hó borítja a sziklákat.

Elindulunk felfelé. Alig néhány száz méter múlva egy "Berghotel"-hez érünk, majd egy parkoló következik, ami azt a szomorú tényt tudatosítja bennünk, hogy idáig is jöhettünk volna kocsival (ha nem lett volna tilos, de mint majd látjuk, ezt a gátlásunkat késõbb levetkõztük). Elhaladunk néhány felhagyott, régi ércbánya mellett, amelyekbõl más csak pár fal látszik, az egykori kohók maradványai. Eddig az út minõsége kb. a margitszigeti fõsétaútéval vetekedhet, innentõl azonban elkezd erõsen emelkedni és lépcsõssé is válik. Pihenõ padok és források sûrûn csábítanak megállásra, de hatalmi szóval kinyilatkoztatom, hogy legalább fél órát gyalogoljunk, mielõtt megállunk reggelizni. Ez pontban a kijelölt idõben meg is valósul, addigra elérjük a Schürboden nevû tanyát. Gyönyörû helyen van, körülötte a hegyek, maga a tanya két múlt században épült faházból áll, egy legelõbõl (pillanatnyilag tehenek nélkül), illetve egy itatóból és egy padból. Egyszóval, ideális környezet a reggelihez. A nap még a hegyek mögött van, úgyhogy szinte alulról világítja meg õket, amely különösen a Jungfrau esetében kelt drámai hatást, mivel kontúrja élesen kirajzolódik a felhõkön. Kaja közben három-négy hegymászó kinézetû egyén halad el mellettünk, õk is jó korán indulhattak.

Továbbmegyünk. Hamarosan elérjük a Wilder Egg nevû helyet (kb. 1500 m), amely csupán egy útelágazás, de olyan kilátássan, hogy muszáj megállni álmélkodni. A völgy túloldalán már megvilágítja a nap a Grosshorn csúcsát, alatta pedig egy óriási vízesés rohan lefelé. Kigyönyörködjük magunkat, majd eldöntjük, hogy a két út közül, bár mindegyik megfelelõ, szint-spórolás céljából a fölfele menõt választjuk. Ez egy újabb "Berghotel"-hez visz. Innen gyakorlatilag szintben megy az út sokáig, majd hirtelen felugrik egy hegyoldalba és ott állunk a jelzett turistaút végénél, az Oberhornsee-nél. Ez egy szép kis hegyi tavacska, tökéletesen tisztta vízzel és számtalan letelepedésre alkalmas hellyel. Engedünk is a kísértésnek és megtartjuk az ebédet. 2065 méteren vagyunk, még havasi legelõk között. A tó mellett egy sziklán ott van a mai nap hátralevõ része: "Mutthorn Hütte 3 h". Ez tulajdonképpen jó hírnek számít, hiszen eddig már négy órát jöttünk, tehát a nagy része már megvan. Idõben legalábbis, mert szintben még, sajnos, nem. A tó utáni szakasz is kényelmesen indul, egy nagy morénakupacon felfelé, majd rá a Tschingelfirn alatti törmelékesre. Ez lehet az egész út legrondább része, kb. annyira szép, mint egy ózdi meddõhányó. Elõttünk már látszik a gleccser, de jócskán visszahúzódott a térképen jelölthöz képest, teret adva ennek a dágványnak. Már majdnem elérjük a havas részt, amikor megpillantjuk a pokol kapuját. Ez tulajdonképpen a gleccser vége, egy szürke, jeges boltív alól folyik ki valami ocsmány, koszos lé, amit egy ipari méretû, kb. 3-4 méter mély sáros árok vezet el. Az egész annyira gusztustalan, hogy muszáj belemásznom. Vesztemre. Az árok fala ugyanis távolról bár szilárdnak tûnt, belelépve azonban "hígfos"-nak bizonyul, aminek következtében pillanatok alatt lent találom magam az árok alján, térdig benne a szmötyiben. Kitúrom magam a szarból, majd szólok a többieknek, hogy ezt inkább ne csinálják utánam. Felesleges a figyelmeztetés, mert eszükbe sem jut, inkább fent röhögnek rajtam. Boncz még filmre is veszi a jelentetet. Megpróbálom a vízben lemosni a bakancsomat, de a szürke gedva nagyon ragaszkodónak bizonyul, úgyhogy feladom és egy alkalmasabb helyet találván felmászom a többiekhez. Innen, bár a kõbabák a morénán vezetnek, én cipõtisztítási célból a gleccser lenyúló hómezején megyek fel. Vajmi kevés sikerrel, mert még mindig úgy nézek ki, mint egy megszédült aszfaltozó munkás.

Úgy fél óra múlva végérvényesen lelépünk a középmorénáról és jött a valódi, havas gleccser. Már látszik a Mutthorn csúcsa, amely tulajdonképpen egy kis kiemelkedés a Tschingelfirn és a Kandelfirn közötti nyeregben. Sejthetõ, hogy ott a ház a tövében és ez 6 óra gyaloglás után igen biztatónak tûnik. A hátralévõ kb. 1 km séta a gleccseren azonban megdönt mindenkit. A nyavajás ház, bár látszik, sehogyan sem akar közelebb jönni, 20-30 méternél többet nem tudunk megtenni egyszerre, egy-egy ilyen "rohanást" hosszú lihegés vezet le. Alaposan szét is szakad a társaság. Maga a Mutthornhütte a nyeregben a sziklák szélére épült 2900 méter magasságban, elõtte egy bazi nagy hasadék, úgyhogy az utolsó 200 méter azzal telik el, hogy azt meg kellett kerülni. Ez lélektanilag igen embert próbáló, pláne, hogy az ember nem tudja az okát. A nyomról ugyanis a spaltni nem látszik, csak azon dühöng a fáradt hegymászó, hogy mért kell neki félkörívben menni a házhoz. Egy-két nyom el is indul direktben, de aztán visszafordulnak.

Egy elõnye van ennek az adottságnak, hogy a ház teraszáról oldalról lehet fényképezni a többieket. Ráadásul a közel lévõ spaltnik és a távolabbi emberek csalóka arányokat adnak vissza, azt a képzetet keltik, hogy valami nagyon vad tájon jártunk. Lassan megérkeznek a többiek is, csak Gábor maradt le nagyon, alig látszik a hómezõ aljában. Egyébre erõnk nem lévén, a ház teraszán döglünk mindenfelé. Idõközben kisütött a nap, ami jó, mert megszárítja az izzadt ruhákat, de elõre vetíti a nagy leégést. Eddig, felhõ lévén, nem foglalkoztunk ezzel a problémával, most azonban ideje elõvenni a "faktorokat". A ház körül alig lézengenek emberek, talán 3-4 hegymászó, a házvezetõ idõs pár, meg két kutya. Az egyik egy félénk kis fekete, nem is mer hozzánk közel jönni, a másik egy rátermettebb lejmoló, majdnem a csuklómmal együtt kapja be a halkonzerv fedelét. Szállásügyben a házinéni kezdeményez, megkérdi, hányan vagyunk. Andris, bár hozott fel sátrat, belekeveredik a létszámba, úgyhogy megússza azt a konfliktust, hogy akar-e sátrazni a havon, ami ráadásul tilos is, mert ez valami nagyon védett terület. Külön szót érdemelnek a ház papucsai, amelyek egyeseket az Addam's Family Fester bácsijára, míg másokat Besenyõ család Anti bácsijára emlékeztetnek.

A délután nagy részét a teraszon töltjük, borzalmas konzervek és Smack-ek elfogyasztásával. Bár ebben a házban sincs folyóvíz, szerencsére az elõzõ éjszakai hó még most olvad a tetõrõl, így abból lehet nyerni valami folyadékot, ami ugyan tartalmaz mindent, ami a tetõn lehet, ígyhát jobb nem megnézni. Közben szállingóznak fel mindenféle emberek. Mi élvezzük, hogy már fenn vagyunk és fogadásokat kötünk, hogy mennyi idõ alatt ér fel az egyik parti. A tét egy sör, ami nem kis szó, mert itt fent 4 frankba kerül. Végül azonban nem realizálódik a dolog, mert nem egyeztettük az óráinkat és nem tudtuk eldönteni, hogy az 59 illetve a 60 perc közül melyik volt a nyerõ. A délutáni forgalmat növelik még a helikopteresek, akik 200 frankért hozatják fel magukat a házba, isznak valami töményet, majd elrepülnek. Ilyenbõl van vagy három adag.

A szobánk a szokásos "kétágyas" berendezésû, azaz egy 10 személyes alsórész és egy ugyanekkora felsõ van benne. Rajtunk kívül még ide hoz a balsors néhány angolt. Az egyikük, mint késõbb kiderült, nagyon horkol. Bár másnap nem akarunk korán kelni, jobb dolgunk nem lévén 8 körül mégis lefekszünk aludni.