Berni Alpok Túra

2000. 07. 29. - 08. 03.

Szöveg és képek: Marosffy Dániel

Térkép: Kümmerly+Frey - Jungfrau-Region, Oberhasli 1:60000

Napok: 1 2 3 4 5

1. nap, amelyrõl érthetõ okokból nem nagyon készült fénykép

A Jungfrau-t még a télen néztük ki Bonczcal, sítúrára menet elautóztunk Bern mellett és akkor vetõdött fel elõször, hogy ide kéne jönni nyáron hegymászni. Az alapkoncepción nem is változtattunk, csupán a részleteket kellett megtervezni. Egy rövid, pizzéria-beli tanácskozás után fektettük le a haditervet, miszerint egy két-három napos akklimatizációs túra után megyünk fel a Jungfraujoch-ba, ahonnan két csúcs is elérhetõ számunkra, a Mönch (4099 m) és maga a "szûz", a Jungfrau (4158 m). Abban igazából nem bíztam, hogy mindkettõ sikerülne, fõleg, mert a terület híresen rossz idõjárással dicsekedhet, bármilyen beszámolót olvastam, mindkét csúcsot senkinek nem sikerült megmászni, mert jött a rossz idõ. De egy négyezressel már elégedettek lehetünk. És lettünk is.

A csapat szokás szerint az utolsó pillanatban fixálódot le, nyolcan lettünk, ami két kocsira pont jó létszám: én, Zilahy Andris, Koronczay "Boncz" László, Gárdonyi Réla, Baranyai Zsolt, Varga Gábor, Füzy Juci és Gárdonyi Marci. (Ebben a sorrendben a képen balról jobbra. Elnézést, hogy magammal kezdem, de valahogy minden csoportképen én kerülök a bal szélre.)

Az indulás igazán profi módon sikerül, nálunk gyülekezik a csapat, majd egy rövid kontroll után (mindenkinek van-e mindene, rámennek-e a kölcsön hágóvasak a bakancsokra stb.) gyakorlatilag a lecsó mellõl startolunk Svájcba. Mindezt péntek este 9 óra tájban. Az odaút nem is érdemel több szót, el lehet képzelni, milyen buli éjjel egykor beállni Bécs elõtt a bazinagy dugóba, majd egyórás álldogálás után bemenekülni Bécsbe, ahonnan viszont alig találunk ki... A két autó gyakorlatilag egyszerre ér a megbeszélt találkozóhelyre, a Wilderswil-i vasútállomásra. Ez nem kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy Bécsben láttuk utoljára egymást. Ekkor szombat dél körül van. Elég késõ ahhoz, hogy siessünk, hiszen aznapra még 4 órás túrát terveztünk a Schmadrihütté-ig. Kicsit megállunk Lauterbrunnen-ben, ami az egyik helyi központ. Ezt fõleg annak köszönheti, hogy innen (is) indul a vasút a Jungfraujoch irányába. Elvileg a falunak nyüzsögnie kéne a japánoktól, gyakorlatilag alig van valaki az utcákon. A bank sincs nyitva - persze, szombaton - ígyhát pénzváltás helyett majdnem üres zsebbel, de töretlen lelkesedéssel felautózunk Stechelberg-ig, ahol parkolni lehet (napi 8 frankért...).

A parkolóban rögtön egy "No picnic" tábla köszönt minket, ez azonban nincs ránk nagy hatással. Azzal mentjük fel magunkat, hogy mi nem piknikelni akarunk, hanem rendesen ebédelni. Ennek már nagyon ideje, közben van idõnk körülnézni, hova is keveredtünk. A Lauterbrunnental gyakorlatilag egy nagyra nõtt szurdokvölgy, mindkét oldalon többszáz méteres sima sziklafalak határolják, ezekrõl számtalan vízesés hullik alá, nagyrészük sok helyütt szenzáció lehetne, de itt csak egy "no-name" a sok közül. A legjobb az, amelyik szinte Lauterbrunnen falura esik rá úgy 200 méter magasból. A völgy alján húzódik meg a két ide szorult falu, a sziklafalak tetején pedig két másik, Wengen és Mürren, amelyek arról ismertek, hogy nincs autós közlekedés. A svájciak ellenálltak a kísértésnek, hogy ezekre a lehetetlen helyekre utat építsenek, inkább meghagyták õket úgy, ahogy voltak és most jó pénzt szednek be a felvonókkal és vasúttal mégiscsak odamenni kívánkozó turistától.

Az ebéd végeztével összepakolunk, igyekezvén a minimálisan szükséges felszerelést magunkra tenni és elindulunk a Schmadrihütte felé. 910 méteren van a parkoló, 2262-n a hütte, úgyhogy indokolt igyekezni. Rögtön az indulás után azonban elkezd esni. Eleinte tûrjük, caplatunk fel a turistaúton, ám úgy fél óra és kb. 1 km megtétele után tarthatatlanul zuhogni kezd, mi pedig természetes ösztöneinknek engedelmeskedve feltörünk egy útmenti házat. Ez nem egy boszorkányos feladat, mivel csak az emeleti ajtó zárjából kell kiszedni négy csavart, arra meg a svájci bicska kiválóan alkalmas (úgy kell nekik, õk gyártották...). Nagy örömünkre a ház padlása bivakhelynek van berendezve, ágyakkal és matracokkal. Igyekszünk gyorsan besurranni, nehogy egy kósza kiránduló meglássa, majd magunkra csukjuk az ajtót és pótlandó az elõzõ éjszakát, lefekszünk aludni. Ez az idill addig zavartalan volt, amíg arra nem riadunk, hogy valaki birizgálja a zárat kívülrõl. Egy öregasszony az, felszerelkezve egy férjjel és egy kutyával. Láthatóan azon csodálkozik, hogy a pánt ki van csavarozva. Szerencsére nem jut eszébe visszacsavarni, benyitni meg nem tud, mert belülrõl berigliztük, úgyhogy aztán elballagnak a falu felé, mi meg rekordidõ alatt összepakolunk és elhúzunk a házból, mielõtt leér a faluba és szól a szomszédnak, hogy "Hanzi, valaki feltörte a házadat, menj már fel a puskával, mert szerintem még ott vannak a mocskok!" Az idõ viszonylag kegyes hozzánk, mert éppen nem esik és ezt tartja is mintegy két percen keresztül. Akkor azonban teljes erõvel megint rákezd, mi meg rövid tanakodás után újabb házat veszünk célba, alig 200 méterre az elõzõtõl. Ez már nem olyan komfortos, ugyanis az új fogás egy közönséges tehénistállónak bizonyul, némi trágyával a padlón, de szerencsére elegendõ szénával a padlásán. Már este hét van, gyakorlatilag megszûnt a kirándulóforgalom, kitartóan esik, úgyhogy sem kedvünk, sem lehetõségünk nincs más szállás után nézni. Azzal vígasztaljuk magunkat, hogy még a legszõrösszívûbb helyi paraszt sem zavarna ki minket az istállójából, végül is mi nem esszük meg a szénát és nem szarjuk össze a padlót, mint a rendes lakók. Azonban egész este egy lélek sem jön már arra, úgyhogy elvackolódunk aludni. Ez különösen a pollenallergiásoknak megrázó élmény, úgyhogy eleinte inkább sûrûn tüsszögünk, de aztán csak megszokjuk a helyet és a lehetõségekhez, illetve az elõzõ éjszakánkhoz képest nagyon jól alszunk másnap reggelig. 

következõ nap