Nyomtatás Shortlink

A téli tájban és alatta

Vannak napok, mikor mintha összefognának a problémák, hogy kicsit megrángassák az embert, hiába egy csomó jó ötlet, valahogy semmi sem sikerül makulátlanul. Már szombat reggel gyanús lehetett volna, mikor a szezon első normafai sízésénél kiabálni kényszerültem egy falka öregasszonnyal. Pontosabban, csak ők kiabáltak, hogy miért a sétaúton síelek, amit elsőre nem is értettem, és igazából másodjára sem, mert én kerültem ki őket csendben az út melletti mély hóban. Mivel tudtam, hogy cirka öt perc múlva megint találkozunk, megpróbáltam összeszedni az érveimet a magam védelmében. Mi közük hozzá? Nem, ennél barátságosabb kell. Nem tilos. Ez nagyon polgárőrös. Gyönyörűen havazik, ahelyett, hogy itt izgatják magukat valamin, amit észre sem kéne venniük, inkább élvezzék a tájat. Ez jó. Egy buddhista tanító nyugalmával közeledtem hát feléjük, de mikor messziről üvöltöttek, hogy a EZ ITT NEM SÍPÁLYA, egy pillanat alatt összeomlott bennem a szépen felépített pacifista érvrendszer, és csak annyit tudtam nekik nyersen mondani, hogy rohadjanak meg itt helyben, de lehetőleg az erdőbe húzódva, hogy ne legyenek útban, valószínűleg lefektetve ezzel a sífutó huliganizmus alapjait. Távolodva még hallottam, hogy nahát, ezek a mai fiatalok, ami egyébként elég vicces rám vonatkoztatva, utólag is köszönöm.

Kicsit visszanyerve a kétségtelenül pazar, téli tájhoz sokkal jobban illeszkedő lelki békét még síeltem egy órát, hogy aztán – munkás szombatot mímelve – meginduljak a hétvége második és harmadik számú önszopatása felé a Bükkbe.

Vittem magammal Csillát, Sallert és a havazást is, utóbbit Ági nagy bánatára, ugyan nem tudom, mi baja vele, nincs gyönyörűbb, mint a Fennsík sűrű hóesésben. Ez persze nem vonatkozik azokra a pillanatokra, amikor a Létrási Vizes előtt próbáltunk rekordot dönteni öltözésben, közben majd megfagytunk, de még csak a szép, havas, bükki tájat se láttuk, töksötét lévén.

A Vizesbe Ági kezdő túrát vezetett – végtelen profizmussal, egyébként, ajánlom mindenkinek, még nekem is tudott úgy magyarázni a kőzetrétegekről, hogy nem ásítottam közben -, mi meg hárman TBE-sek behiénáztunk a buliba, gondoltuk, pont jó átmozgatás a másnapi főfogás előtt, de úgy tizenegy tájban én személy szerint kezdtem azt érezni, hogy talán kicsit mintha túlzás lenne az aznapi sífutás-utazás sorozat végére. És főleg vacsora meg alvás helyett.

A pillanat, amikor az ember felteszi magának a kérdést,
hogy mégis, hogy került oda? (Fotó: BÁ)

Szerencsére a sztenderd Vizes-átmenő – egyesen be, tó, négyesen ki – nem egy rettenetes megpróbáltatás, Ági mászóteremben rekruitált vendégei is remekül teljesítettek, kénytelenek voltunk őket elvinni a Twist-terem felé is, nehogy azt mondják, hogy gyenge volt az este, itt azért a kuszodával sikerült őket kellőképp kiakasztani. Kaptak egy minimalista kötéltechnikai képzést dülferezésből, sőt, a titokzatos Berentés-féle műfogást is megtanulták b-tervnek arra az esetre, ha nem akarják magukat kiherélni az előbbivel, majd csak azért nem osztottunk ki nekik alapfokús igazolványokat, mert egyikük sehogy sem akarta elfogadni az érintetlen cseppkőlefolyások iránti bigott tisztelet fontosságát, én pedig láttam Ági szeme villanásán, hogy ha ezt még egyszer el kell magyaráznia, kitör belőle a berszerker, helyben négybe szeli a csávót egy pruszikzsinórral, hogy aztán kihűlt teteme mementó lehessen a barlang bejáratai elé tűzve.

Ezzel együtt relatív jó hangulatban, bár részemről kicsit másodlagos frissességgel, még éjfél előtt kikeveredtünk a kalandból, hogy aztán rekordidő alatt felfűtsük a kutatóházat valami élhető hőmérsékletre, áldomást igyunk az idei utolsó csonka hétvégére, és még aludjunk is valamicskét.

Meg kell mondjam, reggel nem úgy ébredtem, mint aki pihent. Inkább olyasmi érzés volt, mint egy ötnapos verseny negyedik etapja után felkelni, amikor már az első mozdulatokból érzem, hogy csak a rutin pótolhatja az elhagyott energiát. De legalább láttuk napvilágnál is a szép, havas bükki tájat, kétségtelenül pazar volt, ezt a képet például sok pénzért fogom eladni a Toyotának promóciós célokra. És ha ez nem lenne orbitális képzavar, ezúton veregetném vállon a RAV4-est, amiért a húsz centi szűz hóban zokszó nélkül bement a házhoz.

Létrás hóval

Pénzpatak felé menet is álmodoztunk még a szép, havas, bükki táj fotózásáról, de hiába volt minden adott, sietni kellett, mert várt ránk Szabó Zoli – ezen a néven az ötödik, csak barlangos ismeretségen belül – így a tájképeket elhalasztottuk a visszaútra (aminek persze borítékolható eredménye lett, hogy ezek a képek sosem készültek el, mert addigra ismét lement a nap).

Expedíció indul

A Pénzpataki-víznyelő igen humánusan már a bejáratnál figyelmeztetéssel indított, az ajtóig tartó könnyű lemászás ugyanis egy alpesi expedíció minden technikai fogását igénybe vette, a jeges lépésektől a havas fogáson át a dry-toolingig bezárólag, így ide végül beraktunk egy kötelet, elhasználva ezzel a velünk levő kettőből egyet. Majd hosszasan barátkoztunk az ajtóval, ami olyan volt, mint egy kíváncsi, tizenéves lány, vagy egy óráig birizgáltuk, mire sikerült a behatolás, és utólag sem igazán értettük, pontosan mitől engedett. Közben azért kezdett kicsit sok lenni a szép, havas, bükki tájban való toporgásból, én például, dacára annak, hogy időnként futottam egy rövid résztávot az erdőben, már akkor dideregtem, amikor a barlangba bebocsátást nyertünk, majd a látványtól önmagában három fokot csökkent a testhőmérsékletem: a tovább vezető szűkületet vastagon jég borította, éppen csak annyi rést hagyva, hogy a víz be tudjon folyni.

A jégverem alulnézetben (fotó: BÁ)

Ágiban rögtön felhorkant a ritka pillanatokra kiélezett, de enyhén kegyetlen fotós ösztön, és bezavarta Csillát a jégkoporsóba fetrengeni kicsit – úgy fél órára – amit ő jámboran tűrt. Egyedül rajta volt ötös neoprén, de azért néha elsóhajtotta magát, hogy most folyik be a víz a nyakánál, én pedig a gondolatra is összerándultam. Nekem ez a szakasz pár másodpercig tartott, de annyi pont elég is volt belőle. Most már nem csak alapból volt hideg, de a vizes overál is fokozta a hatást, igaz, csak egy vékony neoprén volt alatta, amit kísérleti jelleggel vetettem be, de már itt éreztem, hogy műnyúl nélkül elég sovány védekezés ezzel a barlanggal szemben.

A törmeléklabirintus a továbbiakban annyival lett barátságosabb, hogy legalább eltűnt a falakról a jég. Szépen ki is volt prizmázva, de itt és most szeretném jegyzőkönyvbe mondani, hogy ahol két piros nyíl is mutat lefelé, az csapda, ezt ugyanis a látottakkal nem teljesen összhangban úgy kell érteni, hogy ott tényleg le kell bújni, majd egy méter múlva rögtön szintben balra kell fordulni, ez utóbbit már nem jelzi semmi, így mi a Jutka-kürtő tetejéhez lyukadtunk ki a kerülője helyett. A lányok ugyan tettek egy kísérletet a vízfolyásban való továbbhaladásra, de azon kívül, hogy Csilla még neoprénben is sikongatott kicsit, nem lett semmi előre mutató következménye. A kürtő felett viszont a világ legnagyobb rögzített nittje hívogatott beszerelésre, így rövid reszketés után elkezdtük azt beszerelni, hogy mégiscsak történjen valami. Ennek két hátránya volt, az egyik, hogy ezzel ellőttük a második, egyben utolsó kötelünket, azaz nem maradt semmi a Nagy-falra, tehát a végponti túrát már most elvetettük, de akkor olyan különösebben nem sújtott le senkit az a jövőkép, hogy hamarabb kikerülünk a barlangból. A másik probléma az volt, hogy a kétségtelenül impozáns aknaindítást semmi nem követte, így bősz improvizáció keretében sikerült ugyan valami kőpengéket megtékázni, de hogy azok tartottak, abban már benne volt a hit is.

Jutka-kürtő (fotó: BÁ)

Ismét elértük a járat alját – hálistennek, a vízzel együtt -, majd visszafejtettük a prizmákat, immár sejtve, hol történt a baj, de Ági azon ötletét, hogy akkor menjünk körbe, szedjük ki a kötelet, és folytassuk a túrát terv szerint hamar lekevertük. Az volt a helyzet, hogy eddig megtettünk majdnem száz métert a barlangban. Uszkve három óra alatt. A végpont még akkor is cinkes lenne, ha minden a rendelkezésre állna hozzá. De akkor legalább fotóztunk egy jókorát a relatív száraz aknában, ami úgy értendő, hogy aki nem akar vízbe állni, itt legalább félre tudott húzódni. Kivéve, ha Ági ráparancsolt, hogy tartsa azt a vakut egy kicsit jobban takarásban.

Az ezt követő járat szűk meandere a legkevésbé sem volt hívogató, bár a barlang itt határozottan kezdett formát ölteni, de az a gondolat, hogy vizes ruhában be kell préselődni a nyirkos falak közé mindenkiből enyhe viszolygást váltott ki, Saller pedig hamarosan úgy döntött, hogy ő itt igazából át sem fér, így Csillával együtt diktátumba adták, hogy ők akkor megállnának. Valószínű, hogy szerencsésebb előjáték után sikerült volna pszichésen annyira lesoványítani őket, hogy azért csak átcsússzanak valahogy, de mivel úgyis nagyon ideje volt fordulni, nem nyitottunk ezen vitát, hárman még kicsit előremásztunk az egyre szebb, de tágulni az istennek sem akaró járatban a Retyi-kürtőig, amelynél sokkal tovább már gyakorlatban sem lett volna esélyünk jutni, több kötelünk nem lévén, majd visszavonulót rendeltünk el. Áginak kiutaltam még egy fotózást, amire a gépe is rátett egy lapáttal, menthetetlenül bepárásodott, így innen vissza már csak a csapatfotózás akasztotta meg a menetet egy pár percre.

Szép volna ez, csak hát izé (fotó BÁ)

A haladósabb kimászás sem hozta meg azonban azt az élményt, hogy egy pillanatra ne fázzak. Mire valami komfortot elértem volna, jött a jégdugó, amibe frankón befagyott a bent hagyott kötelünk, így kapaszkodásra tök alkalmatlanná vált, de azért szép próbálkozás volt. Viszont kiderült, hogy a jégen felfelé vergődni is egész eredményesen lehet idegből, a sűrű anyázás pedig határozottan melegít.

Kint éppen sötétedett a szép, havas, bükki táj, de amúgy is mérsékelten voltam vevő most a természet gyönyöreire, iszkoltam a kocsi felé, mielőtt megfagy körülöttem a ruha, és ott maradok megmerevedve tavaszig, mint egy eltévedt madárijesztő.

Bár a fentiek talán nem ezt sugallják, ezzel együtt elégedett voltam az év végi bükki trilógiával. Az egynapos hétvégék hasznosításának remek módját találtuk ki, ami ráadásul három különböző társaságban három különböző élményt adott, a Diabáz a békés felfedezést langymeleg őszi estével, a Lápa az abszolút komfortos, problémamentes rutintúrát sok nevetéssel, ebben meg most szinte csak problémák voltak, kárpótolt minden elmaradt szenvedésért, de megvan ennek is a helye, miután – cirka három nap múlva – már nem éreztem magamon a barlang jeges leheletét, kezdett egész jópofának tűnni az egész hülyeség. Ide vissza kell jönni, de inkább valami normálisabb, nyári napon.

Hiszen, egynapos hétvége lesz jövőre is.