Nyomtatás Shortlink

Hogyan hasznosítsunk egynapos hétvégéket?

Mi például összebandáztunk négyen, frissen végzett túravezetők, és elmentünk a Diabáz-barlangba, illetve vittük Rékát is, hogy legyen kit túravezetni. Az ötletgazda én voltam, a projekté pedig Berentés Ági, kölcsönösen kielégítve ezzel egymás azon vágyait, hogy ő – minő meglepetés – szeretett volna fotózni, én pedig szerettem volna látni, hogy készülnek a híres barlangi fotói. Ugyan előtte vagy két hétig riogatott azzal, hogy keserű ám a modellek élete, még a kifutón is, nemhogy elázva a kötélen, biztos, hogy elátkozom és soha többé nem megyek vele barlangba, de ilyen könnyen nem rázott le, így a csonkolt hétvége szombat estéjén csak összegyűltünk Létrástetőn, hogy a meglepően gazdag pálinkaválasztékból előre igyunk a medve bőrére, aminek eredménye első körben egy egész jó hosszúidős kép lett a kutatóházzal és a tejúttal – persze, hogy nem én csináltam -, aztán markáns fejfájás – ez viszont teljesen önállóan sikerült.

Létrástető by night (fotó: BÁ)

Másnap a Bükk legszebb formáját hozta, a gyönyörű, napsütötte őszi tájban igazi ajándék lett volna az erdőt járni, ez nekünk mintegy száz méterben merült ki, aztán eltűntünk egy jókora vasajtó mögött. A barlang meglepő macsó tempóban lejtett, folyamatosan mentünk lefelé, néha kisebb létrákkal gyorsítva a dolgon, amiből mindjárt az első maga a hideglelés és az értetlenkedés is egyszerre, mert az áthajló falra be van szerelve egy olyan roncs, ami első blikkre már attól is szétesik, ha rávilágítunk egy erősebb lámpával, alatta az aknában azonban egész jó karban levő darabok vannak ledepózva, csak éppen összeszerelve nem. Isten bizony, legközelebb viszek egy marék csavart, és kilegózok egy jobb megoldást. Rögtön utána – a Hajóköteles-aknánál – pedig gondosan el van rejtve a létra a jobb oldalon egy kis harántolás mögött, de ha valaki óvatlanul berongyol az aknába, röptében már látni fogja.

Közben elhagytuk a -26-on dokumentált ‘állandó vizű forrást’, ami most szemmel láthatóan száraz novembert tartott, de azért csendben szivárgott belőle valami.  A víz végigkísérte utunkat, és látszólag sok menekülés nem is lett volna előle, kezdett derengeni, mi a baj ezzel a barlanggal, ha itt begorombul az időjárás, hát bizony, rút világ lehet lent. Most, ha nem is porzott, de komolyan venni egészen a szépen alliteráló Körte-kürtőig nem lehetett. Itt már meghintett kicsit miközben egy újabb kriptaszökevény létrát próbáltunk kikerülni a kötéllel.

Eljött a nagy pillanat, amire Ági várt: lehetett fotózni a Vízesés-aknánál. Nomen est omen, ebben már azért nem lehetett nem észrevenni a vizet, de elázni csak nekem sikerült, mint modellnek, miután vagy negyed órát lógtam egy helyben, miközben a művésznő villogtatta a tökömre akasztott* három vakut. Szó se róla, nem eredménytelenül:

A pillanat, amikor seggbevillantottam magam (fotó: BÁ)

A többieknek már valamivel gyorsabban ment, de azért ők is meg lettek örökítve, így bőven volt időm az akna alján átolvasni a dokumentációt, végiglapozni az elképesztően részletes térképet, sőt, már azon morfondíroztam, hogy színek szerint átrendezem az aknatalp köveit, milyen jól nézne ki szabályos, egyszínű negyedekre osztva, amitől ugyan a BNP illetékesei valószínűleg ugranának egy hátraszaltót, pedig semmivel sem nagyobb inzultus, mint anno a betongát, amivel tavat akartak csinálni ebből az aknából. Mivel a csapatban az országos átlagot messze felülreprezentáló létszámban voltak geológusok, hamar ki is okosítottak az egyes színek jelentéséről, de ebből már akkor és ott is csak annyit fogtam fel, hogy metaandezit, bármit is jelentsen ez, meg, hogy jáspis. Ez már izgalmasabban hangzott, úgyhogy utánanéztem, a kis téglaszínű bigyók egyenesen féldrágakőnek minősülnek, sőt, egyes, tudományosan nem teljesen megalapozott tanok szerint gyógyhatásuk is van, például serkentik az ivarszerveket és az emésztő rendszer működését. Hálistennek, ebből én ott semmit nem észleltem, mert egyikkel sem nagyon tudtam volna mit kezdeni, pláne nem egyszerre. Mindenesetre, ha valakinek ilyen gondja van, menjen le ebbe az aknába, nézegesse egy kicsit a köveket, rezegjen együtt velük, vagy mittudomén, hogy kell az ilyet használni. Ha beválik, az új lendületet adhatna a szebb napokat megélt hazai barlangterápiának.

Csapatkép a Vízesésmentes-akna alján (fotó: BÁ)

Utunk a hírhedt Kanálisban folytatódott. A gyönyörű, ámde valóban kellemetlenül szűknek tűnő meander kétségtelenül kiváltott némi ellenérzést, illetve biztosra lehet venni, hogy ennél nagyobb vízben ez egyben a praktikusan elérhető végpont is. De aztán nagyobb lett a füstje, mint a lángja, odafelé is csak azért okozott gondot, mert megpróbáltam az akkor még száraz kesztyűmmel nem beletenyerelni az alján csordogáló vízbe, ugyanerre visszafelé már egyáltalán nem volt gondom, akkor kacagva végigsuhantam rajta. Kb. 15 méterről van szó, sehol nem tág, ámde éles kanyarokat vesz, majd az alsó végén egy olyan aknába fut, aminél a létra méltó lelki társa az eddigieknek, de itt már a tartókötél teljes köpenye is lefoszlott, csak pár renegát pászma dacol a gravitációval. Erre igyekeztünk nem gondolni lemászás közben, jobb ötletünk nem volt, a slószokat a meander túloldalán levettük, meg amúgy is macerás lett volna ide egy saját kötelet betenni.

A Kanális, a hozzá méltó mozdulattal (fotó: Toti)

Én azt reméltem, a Kanálison túl már szaladni fogunk, hát, ebben csalódnom kellett, a szűk meanderező jelleg folytatódott, de új hangulati elemként csipkések lettek a falak, hogy legyen, ami tovább szakítja az overált, illetve kisebb lemászások sorozata következett. Ezek a keresztségben az Elefántlépcsők nevet kapták, a szükséges lépéshossz alapján indokoltan, de azért kíváncsi lennék arra az elefántra, amelyik a 30-40 cm széles járatban lapjával el tud slisszolni. Kurva hülyén nézhet ki.

7-8 lépcső után kiderült, hogy még mindig ez volt a jobb, mert ez a barlang nem szopat egysíkúan, mindig van egy újabb ötlete, ha lehet, az előzőeknél mindig valami gonoszabb. Itt annyira beszűkült a patakmeder – vagy minek nevezzem, szóval, a járat alja, ahol a víz folyt – hogy fel kellett mászni magasabb régiókba, itt azonban mindent agyag borított, ezzel párhuzamosan minden csúszott is, igazi élmény az ilyen travi, leesni ugyan technikailag nem nagyon lehetett, de ha megcsúszik valaki, változatos módokon szorulhatott volna meg a meanderben, ami minden bizonnyal vidám perceket szerez a túratársaknak. Aztán, hogy a leesés is realitássá váljon, kitágult a járat, és jött az a kötélhágcsó, amire azt írta az itiner, hogy ‘rossz állapotú’.

Az angolos understatement egy csomó, elrongyolódott, agyagos kötelet takart, amiből avatott szem számára valóban kirajzolódott kicsit lejjebb egy hágcsó torzója, majdnem három létrafokkal, csak addig még volt kb. 2 méter, amit a fogásokat abszolút nélkülöző, ámde annál csúszósabb aknában kellett volna megtenni. Erről az volt az egyöntetű véleményünk, hogy na, ezt így nem. Némi fejvakarás után egy hevederből, két karabinerből és egy rövid kötélből összeberheltünk egy kényszermegoldást, így valamelyest biztosítva lehetett leóvatoskodni az aknába, de ezt is csak ketten vállaltuk elsőre, a többiek nagyon rutinosan megvárták a felderítők jelentését, miszerint a tovább vezető út egy Kanális a négyzeten, szűkebb és sokkal agyagosabb. Én olyan 10 métert mentem benne előre, majd amikor már csak akkora volt, mint Ági fotós bag-je, arra gondoltam, hogy ezt nem biztos, hogy akarjuk. Meg kell mondjam, a felvetésre egy pillanatig nem ellenkezett senki, főleg, mikor meglátták, milyen állapotban kerülök vissza a kalandból. Toti azonnal felajánlotta, hogy ha szeretek kiégetetlen agyagszobornak öltözni, szeretettel vár kutatni a Szirtekre, ott ezt minden vasárnap megtehetem.

Tudnám, minek örülök… (fotó: BÁ)

Vitézül megfutamodtunk hát, pedig utólag a térképen rekonstruálva a történteket, még olyan 5 méter kellett volna a Nirvánához, ahol állítólag ‘széles járatok’ vezetnek a két végpontig. Kicsit sajnálom most már, mert nem tudom, mikor lesz alkalmam még egyszer ilyen kevés víznél lejutni ide, de nem maradt más vigasz, mint a sokszor hangoztatott legközelebb. Elindultunk kifelé.

Ez már relatív gyorsan ment, felfelé a lépcsők is kisebbnek tűntek, a létrákra már csak legyintettünk, Ági is feleannyit fotózott, két ilyen között pedig a mozgás azért visszamelegített mindenkit, egyedül a Kanálisban ragadt meg kicsit tovább, de lehet, hogy ez is csak azért tűnt olyan hosszú időnek, mert Réka és Zsombi közben elénekelték a Child in Time énekszólójának progresszív kórus-átiratát, amelyben a két szólam közötti különbség a nagyszekund és a kisterc között random ingadozik.

Visszafelé még benéztünk a barlang egyetlen érdemleges mellékágába, a Szép-ágba, és a benézés ez esetben szó szerint értendő, mert ide hatóságilag nem kaptunk engedélyt, pedig látszólag olyan attribútumokkal rendelkezett, mint száraz és tágas járat, ami beljebb a nevéhez híven valószínűleg még valami képződményeket is rejthet, kár hogy ez elzárt terület, mert érdemes lenne egyszer meglátogatni, ha szükséges, tiszta, ünnepi műnyúlban, vagy vattába csomagolva, vagy bánom is én, flitteres tangában, csak valahogy adjanak rá engedélyt, becsszó, nem nyúlnék semmihez.

Kint a sötét erdő várt minket, langymeleg szeptemberi este, kár, hogy már november van. Miközben a Csalánosi-parkoló padjainál vacsoráztunk, azon gondolkodtam, hogy jónéhány éve ugyanitt sítájfutó bajnokságon vettem részt. Akkor még állt a fenyőerdő, akkor még volt tél. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer lemegyek ebbe a barlangba.

De volna még ötletem. Művésznő, egy jó Pénzpatak?

 

*Megelőzendő, hogy ezt a frázist mindenkinek el kelljen magyarázni. A beülő baghúzóján lógtak, szóval, tényleg majdnem ott, de azért mégsem. Egyébként erről az ízlésesen és profin kivitelezett komplexről van szó:

Az ekvipment (fotó: kivételesen én)

Hurrá, egy hozzászólás már érkezett!

  1. Ha nincs kit turáztatni, ily kalandra mindig vevő vagyok!