Nyomtatás Shortlink

Beszökött az ősz

Annyi szép dolog történt az ősszel. Írhatnék a kanyonos tanfolyamról, de mit lehet azon ragozni, hogy fasza volt, szuper, extrazseniálishaláli, meg hát minek hergeljem az olvasó közönséget azzal, hogy az idei, meghasonlott ősz egyetlen zimankós hetét az Alpok napos oldalán töltöttem egy ilyen romantikus házikóban:

Meg ilyen helyeken:

Írhatnék a Lakatos Kupáról is, ami nem kevésbé volt szép élmény, ámbátor jellegében a Ticinohoz képest valamivel kevésbé puccos Bódvaszilashoz kötődött. Ez viszont azért nem indította meg a fantáziámat, mert már kétszer írtam róla (itt és itt), meg hát a verseny tekintetében lényegében rutinmunkát végeztünk bevált recept alapján, ami nem egyenlő a fölényes győzelemmel, hálistennek, idén is volt acélos ellenfelünk, akik egy kisebb hiba esetén (vagy a kezdő zsomboly húzásának esetleges fordított eredményével) rendesen megszoríthattak volna minket, de így minden együtt állt, mázlink is volt, az erdő is legjobb formáját hozta, élmény volt benne csatangolni. Egyetlen helyen estem ki a koncentrációból, az elátkozott Sz/0 – Favágó átmenetben, ahol a két évvel ezelőtti hibát sikerült szinte méterre pontosan megismételni, majd a határsávról visszapattanni némi csodálkozás után, de ez talán ha 1-2 perc kihágás lehetett, aminek azért 8 óra menetidőnél nincs túl nagy jelentősége, csak engem idegesít, főleg ilyen makacs kiadásban, ide vissza kell mennem megnézni, hogy mit nem értek ott a térképen.

Hajnali fények Bódvaszilas határában

Írhatnék a barlangi túravezetői tanfolyamról, ami átszőtte az elmúlt egy évemet, és most végre sikerült lecsapni a maradékát, megszerezve ezzel negyedik szakirányú végzettségemet, ha másra nem, arra biztos jó lesz, hogy poénosan nézzen ki a CV-mben a kertészmérnök, a szakfordító és a rendszerszervező informatikus amúgy is kissé eklektikus halmaza mellett. A tanfolyam értékelését azonban nem érzem  tisztemnek, hozadéka pedig – a tudáson kívül – elsősorban egy csomó jóarc új ismerős, akikért tényleg mérte a strapa.

Így készül a barlangi túravezető (fotó: Ambrus Gergő)

De ezekről mind nem írtam, mert nekem Mohács kell. Aztán eljött ennek is a napja, csak ki kellett várni, az Egyéni OB-n, ami az idei  tájfutó szezonom csúcsa, kezdete és vége is egyszerre. Ennyire még sosem mentem le kutyába, hogy legalább pár versenyen ne induljak a kinézett bajnokság előtt, de a fent említett programtrolódás miatt egyszerűen nem tudtam az őszbe több tájfutást integrálni, sőt, volt abban valami bizsergető különcség, hogy tulajdonképpen érdemi felkészülés nélkül vágok neki a sportág legrangosabb hazai eseményének. Meg is lett az eredménye.

A rajt, amikor utoljára kontaktusban voltam a térképpel.
Fotó: Herwig A.

Határozottan nem indult jól a buli, már a rajtba menet egy irgalmatlan nagyot estem egy gyökérben (isten bizony, az akkor elhangzó cirkalmas anyázás nem az éppen kielőzött Paskuj Mátyásnak szólt). Aztán az sem segített rendezni a gondolataimat, hogy alig értem el a rajtomat, se repülők, se gimnasztika, rögtön állhattam be, majd mire észbe kaptam, már úton voltam az egyes felé, egy tipikusan aljas, emberevő átmenetben, amiben mire felébred az ember, már el is szállt. Szerintem nem én voltam az egyetlen, aki nem tudta kellő higgadtsággal kezelni ezt a kezdést, pedig viszonylag hamar leesett a tantusz, hogy ebből baj lesz, de akkor már benne is voltam, mentem durván irányba és sehogy nem sikerült összeegyeztetnem a térképet a látottakkal, se az árkok (volt belőlük vagy egy tucat), se a pár, felhagyott út nem akart segíteni, így kilóra elkocogtam oda, ahol a pontot reméltem, de ott némi fejetlen rohangálás után – röstellem, ez van – végül két hetvenes nő mutatta meg, hol vagyok. Viszont innen már simán meglett a pont, azért a rutin azért rutin marad.

Lindenberg Szupersprint az OB első felében. Meg egy tragikus kezdés.

Ekkor két gondolat homályosította el a józannak addig sem nevezhető ítélőképességemet. Az egyik az éppen érintett hetvenkettes kód, amiből a kettes vészjóslóan visszhangzott a memóriámban, a másik, hogy hibázok, ennek a bajnokságnak kb. annyi, még lehet belőle egy tisztes helytállás, de győzelem aligha. Ennek fényében különösebben meg sem lepődtem, amikor a következő pontra a vágyott 32-es helyett 31-et találtam, pár másodpercig álltam is mellette, miközben a vadul dugókázó siket sporttárssal megértettem, hogy csipog az, nyugodtan menjen tovább, majd indultam a további ámokfutásra a 32-est megkeresendő, és – minő csoda – az ott is volt a szomszéd árokban (szerintem itt minden metsződésben és árokban volt egy-egy pont). Innen – kicsit lenyugtatandó zilált idegrendszeremet – a hármasra már kimentem a betonra, keresztül a parkolón és a készülődő ellenfeleken, ami egyébként meg is hozta az eredményét, pár csodálkozó pillantást, illetve azt, hogy ezt az átmenetet közel a győztes idejével hoztam, majd innen már relatív értelmesen, mondhatni, versenyképesen teljesítettem a pálya maradék 95%-át.

A bizonytalanság azért végig megmaradt, sokszor nem találtam az összhangot a térképpel, bár idővel határozottan az meglátás kristályosodott ki bennem, hogy a térkép sem mindig találja az összhangot a tereppel, például a 16-os ponton, aminek egy kis gerincen kellett volna lennie, ehelyett feltűnően egy völgyben volt, de annyira feltűnően, hogy egy ideig oda sem mentem a bójához, hiszen kizárt, hogy az enyém lenne. Ezzel együtt jópofa élmény volt a verseny, szép volt a táj, az időjárás a legjobb formáját hozta (miután a nap erőre kapott és mindenki visszanyerte a megszokott testhőmérsékletét), a magam keretei között még igyekeztem is, bár nekem mindig furcsa élmény azzal szembesülni, hogy futásban vagyok erős, főleg két hét felkészüléssel, szóval, valahogy flottabbnak képzeltem a tájékozódást, de ez mind mellékes ahhoz képest, hogy ekkor már rég nem voltam versenyben.

Történt ugyanis, hogy a kettes pontom nem a 32-es volt, amire koncentráltam, hanem a 31-es, amit megtaláltam ugyan, ráadásul akkor még hiba nélkül, csak nem fogtam meg. Még AIR+-szal sem, pedig ha kicsit szorgalmasabban hadonászok mellette állva, valószínűleg bejelez és akkor legálisan fejezhetem be a versenyt, bár nem különösebben jó eredménnyel, nagyjából az 5. helyen. A jó ebben az, hogy ha nem cseszem el az elejét, akkor sem jutok előrébb a negyediknél, így a dobogó nem ezen múlott, sőt, semmin nem múlott, azon kívül, hogy lassú vagyok én még ezekhez az öregfiúkhoz is.

Viszont a szenior-szenilis áthallás kezd ijesztő valósággá válni…

Mélyvíz a terepen. Csak gyakorlottaknak.

Hurrá, egy hozzászólás már érkezett!

  1. Nem értem, hogy nem találtad az egyes pontodat. Én AZT a pontot simán megtaláltam. Többször is. Csak nekem a te kettesed kellett volna egyből…