Nyomtatás Shortlink

Úton III. – Best of Pyrenees

Bujaruelo egy völgy egy hasonlóan bonyolult nevű nemzeti parkban, elég népszerű hely, amolyan helyi Normafa, legalább is a Sabinanigoban lakó ismerősöm idővonala az ott készült képekkel van tele. Most végre láthattam élőben is (mármint a völgyet), kicsit Erdélyre hajazó patakparti út, időnként egy-egy kemping vagy menedékház, reggel kolompoló tehenek. Oldalra hirtelen felszökő kétezres csúcsok szegélyezik, ami talán meglepő benne, az a növényzet, mint általában a Pireneusokban, itt is van valami mediterrán stichje. Kedvencem az az erdő volt, amiben az itthon kerti sövényként ismert puszpáng volt az állományalkotó. Ha puszpángmoly lennék, csak ide járnék nyaralni.

Lévén a völgytalp is 1300 méter felett fut, az amúgy sem aktuális kánikulára nem volt sok gondunk, sőt, reggelente nagykabátban dideregtünk a kávéfőző mellett, mint itthon egy rendes, októberi reggelen, miközben tőlünk minden irányban sütött már a nap, csak a mi remekül megválasztott kempingünk maradt árnyékban.

Örsi gyűlés

Innen startoltunk a hideg vízbe, mert most fordítottunk a programon és nem estünk neki érkezés után rögtön a főfogásnak, inkább egy napot kanyonozásra jelöltünk ki, ami vitatható módja a pihenésnek, de akkor teljesen vállalható ötletnek tűnt. Kicsit morogván vetkőzött a társaság a majdnem fagyos parkolóban, miközben mellettünk nagykabátban sétáltak a helyiek, de aztán a beszállásig tartó egy óra steig, és persze az ezzel párhuzamosan erőre kapó nap megtette hatását, fent már senki nem panaszkodott.

Jégkori reliktumok

A Lapazosa aztán rögtön le is hűtötte a kedélyeket, ugyanis olyan elképesztően jéghideg vízbe sikerült beleereszkedni rögtön az első vízesésnél, hogy VAndi például – a kihűlés ritkán dokumentált tüneteként – konkrétan röhögőgörcsöt kapott, amikor óvatlanul becsobbant a tóba, mi pedig pár percig tanácstalanul álltunk felette, hogy vajon mitől fog visszatérni közénk. Aztán kifogyott a vizet illető blaszfémikus jelzőkből, úgyhogy mehettünk tovább, immár kicsit jobban tisztelve, és persze kerülve a nagyobb merüléseket.

Andi haslövést imitál egy vietnami háborús film kasztingján.

Úgy 8-10 ereszkedéssel később maga a kanyon is kinyílt, elkezdett besütni a nap, a legnagyobb vízesésnél pedig sikerült annyi időt elmolyolni, hogy a legtöbbünkön meg is száradt a neoprén a sütkérezés közben. Ezzel a 65 méteres ferde fallal vagy egy órán át foglalkoztunk, ami elég komoly szelet az amúgy 4 órás programból, de 8 emberrel és két hatvanas kötéllel egyszerűen nem ment gyorsabban, kicsit reménykedtünk ugyan, hogy el van az mérve és le fognak érni a köteleink, és tényleg nem sok hiányzott, a csomózás és a nyúlás összjátéka után talán ha 2 méter, de az nagyon. Páran ugyan bevállalták, hogy a végét leugorják, de Gonzónak, kiszerelőember lévén, ez sem volt opció, így be kellett vetnie a negyvenes kötelet és mindenféle ördögi praktikákat is. Elvoltunk sokáig.

A főszerepben Csilla C és Andi Meander

A késő délutáni kiszállásból egyenesen következett, hogy ferrátázni már nem megyünk aznap, inkább eltettük magunkat a másnapi Aranonerához, mégiscsak egy 10 órásra tervezett barlang, plusz a beszállás, ami most is jókora séta volt, ráadásul olyan morc ösvényen, amivel a függvénytanban a monoton növekvő kifejezést illusztrálják, se egy kanyar, se egy kis pihenő, másfél óra gályázás a barlangig, bár, akinek volt hozzá szeme, az talált itt is szépséget, Saller például azzal futott be lelkendezve, hogy lejjebb rovarevő növényeket fedezett fel. Hiába, biológusoknak paradicsom ez, amíg például a leszállás előtti rituális időelbaszással foglalatoskodtunk, mellettünk a völgy másik oldalában éppen dögkeselyűk disszektáltak valami néhai legelő állatot, pont mint egy természetfilmben, éppen csak Sir David Attenborough hiányzott a kép széléről. Esetleg Déry Tibor.

Az Aranonera felé (fotó: Saller)

Egyik-másik felettünk is tett egy kört, hogy csekkolja, mozgunk-e még, úgyhogy a félreértések elkerülése végett inkább lementünk a barlangba, KAndinak pedig – aki hű fegyverhordozónk és felszíni ügyeletünk volt ismét – meghagytuk, hogy el ne aludjon valahol, mert mire felébred, ezek kiveszik a veséjét.

Leszáll az A-csapat (fotó: Saller)

Első impresszióm a barlangról az volt, hogy a huzat majd levitte a fejem. Amúgy is egy baljósan havas, ködös mélybe vesző akna felett álltunk, a szép, napsütötte rétről beteg ötletnek tűnt oda beereszkedni. Magunknál jobban csak azt a fészekaljnyi havasi csókát sajnáltam, akik egyelőre tojások formájában készültek a nagybetűs életre az akna oldalában. Milyen már, hogy szegény naivan kidugja a fejét, mire a barlang jeges lehelete kivágja a felszínre, a keselyűk közé…

Ejtőernyős humor

A jó hír viszont az volt, hogy bár lehúzásra készültünk, az Aranonera szemmel láthatóan be volt szerelve. A rossz meg az, hogy azért végig kellett vinnünk a velünk lévő száz méteres kötelet. Igaz, rögtön a harmadik aknában a fixkötél eltűnt a hó alatt, így oda csak kellett a saját, itt gyorsan ki is használtuk az egyetlen lehetőséget, hogy a ringet rossz oldalon terhelve elrontsunk egy lehúzást, úgyhogy mászhattam vissza átcsomózni, de így legalább a fázással nem volt több gond. Amúgy az aknasor könnyen adta magát, idővel a hó is eltűnt, fosszilis, agyagos-homokos, általában kényelmes járatokban haladtunk különösebb drámák nélkül, még a leírás alapján kicsit félelmetesnek tűnő 90-es akna is sima ügy volt, mert volt ugyan benne egy irányított ereszkedés, amelyekkel kapcsolatban az előző kalandunk óta kicsit tartózkodóak lettünk, de ezúttal nem jelentett akadályt. Négy és fél óra alatt leértünk a vízszintes ágba, ahol azonnal fiesztát is tartottunk, pazar svédasztalt rögtönözve az Asia Center válogatott ínyencségeiből.

Ki kér egy finom Vifont? (És igen, az ott Saller kezében vörösbor.)

Eddig olyan jól ment, hogy azonnal alá is becsültük a hátralevő szakaszt és boldogan rohantunk a kijárat felé, eleinte szó szerint, mert a tágas járatokban valóban tempósan lehetett haladni. Aztán ezt kisebb-nagyobb mászások törték meg, és igazából pont elegünk lett az egészből, mire oda értünk, ahol az addig cipelt neoprén ancúg is értelmet nyert.

Térkép e barlang

Kicsit komoran öltözött mindenki, mert bár a patakban fickándozás jó buli, de neoprénben minden mozdulat háromszorosan büntet, ami így a vége felé már pont nem hiányzott. Egy ideig szórakoztatott a barlang: kis vizecske, majd nagyobb vizecske kis kötélhíddal, végül a jellegzetes oldalsó beömlés – a Via Mojada – után már egyáltalán nem kis vizecske, de a hidak szépen kerülgették őket, esetenként akkor is, amikor csak térdig értek. Amit persze 10 perc kötéltánc után sikerült felfedezni.

Szépen mosott falak, rohanós járat

Aztán a patak is elpártolt tőlünk, egyre mászósabb lett a barlang és egyre nyűgösebb is, már nagyon szerettünk volna kint lenni, akár a felszínen, de legalább a neoprénből. A megváltást jelentő 20 méteres felmászás csak nagy sokára került elő, de utána a pár száz méter könnyű kuszoda már tényleg a végjátékhoz tartozott, utolsó poénként olyan morajló huzattal, hogy mindenki egy óriási vízesést vagy egy gépházat vizionált. Még éppen volt valami a napvilágból, amikor kiértünk a jellegzetesnek éppen nem mondható kijáraton, ahonnan még volt egy szűk óra séta hazáig, ahol végre megszabadulhattunk az addigra már enyhén gyűlölt nehézfegyverzettől.

Nyilvánvaló volt, hogy Bujaruelóban bár lenne még mit csinálni, de az Aranonera után úgysem vágyunk nagy tettekre, ráadásul a két hét is kezdett leperegni, így fájó szívvel hazafelé kellett indulnunk. Belefért még egy kis ferráta Brotoban, amit olyan átmozgatásnak szántunk, aztán kiderült, hogy nem is olyan kicsi, de legalább szórakoztató, a nyálkás kezdés után sorra jöttek a poénok, egy kis konstans eső a falból, majd egy létrasoron fel egy alagútig, amiben nincs világítás, ellenben víz az van, majd a Sorrosal-kanyonon keresztül lehetett kilépni a túloldali erdőbe. Ezzel jól körbejártuk a kanyont, ami rendkívül látványos, 2×45 méteres ereszkedéséről híres, és legközelebb biztos, hogy előre veszem a listán. Kár, hogy most kimaradt.

Ezt úszd meg szárazon!

A rettegéssel várt hazautat még megszakítottuk egyszer kedvenc strandolós bivakunkban, de ezúttal a fürcsi elmaradt, ellenben egy jókora zápor gondoskodott róla, hogy kora hajnalban összeszedjük magunkat. Nem akartunk ugyan messzire menni, épp csak a Vercors szélére, hogy a tavaly már egyszer felfedezett Gournier-barlanggal feltegyük a koktélcseresznyét a tejszínhabos sütire. Ehhez minden adott volt, könnyen bevehető, nem túl megerőltető, szép és játékos barlang, éppen csak a társaság kedve maradt el valahol Spanyolországban, mert a felük dezertált a programból és elmentek inkább Tour de France-t nézni, ha már a 13. etap teljesen véletlenül pont ott ment el aznap a szomszédban.

Gournier

Azért négyen maradtunk a Gournier-ra is, és én egyáltalán nem bántam meg, hogy immár harmadszor nem néztem meg a Tourt valami sportprogram miatt. Bár az úszás utáni neoprénben sétafika közben nem ezt gondoltam, de aztán ezt a patak helyrehozta, tobzódtunk az aktív ágban egész addig, ameddig ki nem csöngettek, mivel megígértük, hogy 5 óra múlva kint leszünk. Ezúttal sem jutottunk el a végéig, bár azt hiszem, az ebben a barlangban nem is feltétlenül cél. Az árvíz szempontjából nem éppen veszélytelen helyet egy jókora nyári zápor előtt sikerült elhagyni, majd a búcsúestet előbb kétségbeesett táborépítéssel, majd a punga alatt vízipipázva sikerült méltó módon megünnepelni, Csillus 27. szülinapjával egyetemben. Meglepő módon  a szomszédok reggel még szóba álltak velünk, talán öregszünk vagy mi, pedig ipari mennyiségű tudatmódosító fogyott.

Búcsúesti fotós session (fotó: Saller)

Hogy aztán módosult tudattal, immár további cél nélkül hazahúzzuk a belünk Budapestre. Erről a részről jót vagy semmit, szóval inkább semmit, de a tudatunk még napokig nem tért vissza a normál kerékvágásba. Ami a jó túra biztos jele.

A korábbi részek tartalmából: 1, 2

Képek (MD)

Képek (KA)

Mit szólsz hozzá?