Nyomtatás Shortlink

Úton II. – A zebra belülről

A német autópályánál nincs rosszabb, illetve van, a svájci. Bármerre mentünk dugó torlódás hátán, napi útitervünket átlagban másfélszeres szorzóval sikerült teljesíteni, szupermarketből ebédeltünk, és egymásra dőlve aludtunk, a legkülönbözőbb kombinációkban, mint egy igazi hippikommuna. Mindenhova később értünk, mint terveztük, így sorra engedtük el a kisebb programokat, egyedül a dél-francia bivakot használtuk ki, ahova éjféltájban sikerült befutni, erőnkből pedig épp annyira futotta, hogy 3 percen belül lehúzzunk egy üveg vörösbort, majd katonás rendben lefeküdjünk a busz mellé aludni. Ha erre tévedne valaki, lássa, hogy ez egy fegyelmezett társaság.

High society

Ezt a Montpellier melletti XI. századi hidat és a hozzá tartozó strandot már jó előre kinéztük tranzitszállásnak (örök hála Áginak!), oda és vissza is szuperül jött ki, alvás után pont lehetett csobbanni egyet, eleinte az üres strandon, ahova hamarosan elkezdtek szállingózni a helyiek, csupa milf, akik monokiniben tüntettek a francia alapeszmék mellett, komolyan felvetve bennünk, hogy vajon ezen a vidéken élnek-e egyáltalán férfiak?

Pogány szertartás az Ördög-hídja alatt

Végül – írd és mondd – három napnyi utazás végén sikerült befutnunk Benasque-ba. A kényszerű tétlenség ugyanakkor remek inspirációnak bizonyult az Alba-átmenő szempontjából, másnap telve tettvággyal szinte felszaladtunk 800 méter szintet ahhoz a kis tóhoz, ahol a barlang bejárata nyílik. A buszt ugyan egy baljósan komor hotel előtt parkoltuk le, ahol ránézésre Stephen King főhősök őrülnek meg telente, de ezt kicsit feljebb a világ legbarátságosabb hegyi tája váltotta, olyan panorámával, amivel nem lehetett betelni.

Rododendronok és egyéb növényfajták

Jól el is fényképeztük az időt leszállás előtt, eleinte a természetfotózás oltárán, később a Naked Speleology Project keretében (ennek eredménye azonban egyelőre titkos, feszeget némi személyiségi jogot, meg különböző korhatárokat is, egyszersmind, de komolyan tervezzük, hogy jövőre kiadunk egy naptárt).

Teaser, avagy a 30 centis szerszám legendája

Az Albához – immár tradíciónak mondható módon – két csoportba osztottuk magunkat, egy-egy kötéllel, egy órás követési távolsággal, és azzal a tervvel, hogy majd az aknasor alján talizunk. Ez durván 5 órával később volt esedékes. Feltéve, hogy a normál úton megyünk, de néhány tényleg problémamentes lehúzás után a Sala Malditában a mintaszerűen kitáblázott elágazásnál az A-csapat alfája úgy döntött, inkább az ún. Via Nueva-t választjuka Llópis-terem felé, bármi is legyen az.

Nézzétek meg térképen!

Ennek egyetlen hibája az volt, hogy semmit nem tudtunk róla, mivel ezzel lementünk a térképről. Se a hosszáról, se a várható aknákról, meg egyáltalán, azt is csak reméltük, hogy a kijárat felé vezet. Ez pszichésen kissé megviselte a társaságot, bennem például egész konkrétan kikristályosodott a vidám barlangtúra két alappillére: tudjam, hol vagyok és adjanak eleget enni. Eleinte csak enyhén kellemetlen majomhidak és ismeretlen mélységbe vezető, de szerencsére beszerelt aknák jöttek sorra, mintha sosem akarnának véget érni, a csúcs- (vagy inkább mély-) ponton egy vezetett ereszkedéssel, ahol azonban végleg megrekedni látszottunk.

Egy kimondottan szép akna (fotó: ZA)

Én akkor kezdtem beszarni, amikor az egyébként sima harmincasnak tűnő aknában PG időt kért, hogy belepihenjen az ereszkedésbe. Wattafak? Ha neki nem ment a kötél, mit kezd majd itt Csilla, aki élősúlyra úgy kb. a fele? Persze, hogy lestoppolt a közepén, és ezen az sem segített, amikor én további cirka 80 kilóval ráakasztottam magam. Valószínűleg a megfeszült vezetőkötéllel sikerült magát ilyen remekül beékelnie, ideje volt hát komoly fejvakarásba kezdeni, mert itt lógva mégsem maradhatott. Szegény egy ideig tűrte az alulról és felülről szimultán érkező jótanácsokat – tedd be cébe, mássz le gépekkel, lementünk, levágunk, levuduzunk onnan – majd ultima ratio-ként az alábbi, konszolidált csoportvezető asszonytól merőben szokatlan kifakadást jegyezhettük fel a túra arany mondásai közé:

– Nem te vagy itt, úgyhogy kuss legyen!

Végül egy órányi baszakodás után Csillát átköltöztettük egy saját kötélre, örökre elátkozva a spanyolok feszesre szerelt, és köztük szólva, itt teljesen felesleges irányított ereszkedését. 7 óra alatt értük el az 5 órára tervezett köztespontot, ahonnan azonban vigasztalt, hogy az immár vízszintes járatban szinte futni lehetett, egész pofás helyeken haladtunk át, kiemelve elsősorban a csíkozott falakat.

Fekete, fehér: az Alba vízszintes járata

A Sala Leonor 70 méteres vízesésénél ugyan kicsit megilletődve haladtunk el, mert a végtelen magasból baromi erővel aláhulló termálvíz(!) mellett az ember nagyon kis pontnak érzi magát a természet erői között, de legalább tudtuk, hogy visszaértünk a térképre, innen meg már villámgyorsan kint voltunk. Összesen 9 órát vett igénybe a játék, a nap utolsó sugaraival majdnem elértük a parkolót is.

Kis vizes szakasz, csak a látvány kedvéért.

Ez azonban megint nem kimondottan a pihenésről szólt, így a második benasque-i napunkat a lányok határozottan kijelölték hajmosás céljára, amibe esetleg beleférhet a kényeztető masszázs és a műkörmös is. Mi, nyughatatlan kopaszok pedig megpróbáltunk egyet kanyonozni az este esedékes Foci VB döntő előtt, a Lirit kinézve erre a célra.

Egy nem jellemző kép a Liriből. (Fotó: ZA)

A Liri előnye, hogy a világ legkényelmesebb beszállásával dicsekedhet, szinte az autóból kihajolva lehet betenni az első ereszkedésbe a kötelet. Valamit valamiért, ahogy ez lenni szokott, mert a kiszállása után viszont vagy egy órát bolyongtunk a tökföldek között, mire visszataláltunk a castejoni temető mellett ledepózott bringánkhoz. Nekem pedig onnan még volt egy mérsékelten élménydús hegyi időfutamom, hogy a buszt visszaszerezzem. A kettő közötti kanyon azonban határozottan aranyos volt, semmi dráma, szép, kényelmes ereszkedések, a közepén egy kis dzsungelharccal. A VB döntőt persze jól lekéstük, úgyhogy a többiek – én ettől szigorúan elhatárolódok – hiába tervezték el, hogy a kemping medencéjének partján nézik majd a meccset borozva, vízipipázva és helyi szenyórákat ölelgetve, végül csak a második félidő jutott, az is a pálinkásüvegnek támasztott mobiltelefonon nézve a kapkodva összedobott vacsora felett, ami így elég erős metafóra.

Drukkerkocsma

Harmadnapra aztán jött egy jókora front, olyan esővel, hogy nem az volt a kérdés, továbbállunk-e innen, hanem hogy mikor lesz egy időjárási ablak, amikor le tudjuk bontani a sátrakat. A várakozást egy benasque-i sportboltban sikerült elütni, ami simán a legköltségesebb napunkat eredményezte, de most már elmondhatjuk, hogy az új beülőknek hála kanyonozás közben mind ugyanúgy nézünk ki hátulról. Aztán a napsütés is visszatért, a sátrak is megszáradtak, mi pedig felcuccoltunk, hogy pár völggyel odébb, Bujarueloban verjünk majd tanyát.

Folyt. köv.

1. rész

Sok-sok képek…