Nyomtatás Shortlink

Úton I. – Canin? Yes we can.

Mint amikor az ember kap öt kiló lejárt szavatosságú gumicukrot – true story, egyszer egy ismerősünk mentett ki egy jókora zsáknyit az égetőműből – és bár már rég nem esik jól, csak rájár a a keze, nem bírja abbahagyni, és a hányinger határán is bekap még egyet-egyet, hát így voltunk mi ezzel a nyaralással. Rohadt jó programok voltak, de a fele pont elég lett volna aktív pihenésnek, élen az öntökönszúrással felérő nyitánnyal a Caninon, meg azzal, hogy Spanyolország továbbra is nagyon szerencsétlenül van elhelyezve a térképen.

A Canin egyébként pótlólag került a képbe, és mint ilyen, sötétben beszivárgó, aljasul kegyetlen program eleinte nem keltett feltűnést. Valahogy ki kell húzni azt az öt napot, amíg a dolgozó népet szolgáló hátvédeink utolérnek, így kapóra jött Modor ajánlata: nem kellett messzire menni, csak ide, épphogy Olaszba, ráadásul a Gortani mégiscsak legendás magyar kutatás, ki ne lenne rá kíváncsi? Az előzetes beszámolókban sűrűn előforduló szopás kifejezés jótékonyan elkerülte az elménket, illetve valahogy az sem nyert értelmet, amikor Modor nagyon korrektül kimondta, hogy ez a buli akár 20 óra is lehet. Értettem én, hogy ez az a szám, amikor egy kettest meg egy nullást írnak egymás után, de a következményekig már nem terjedt a fantáziám. Hogy az majdnem egy nap. Talán elfedte az a tény, hogy végre nem nekünk kellett a programot kitalálni, elég volt csak hátradőlni, és menni a vezér után – még akkori is, ha ez amúgy orbitális képzavar.

Így hát vagányul betettünk elé még egy kisebb kanyont is, tényleg játékosat és egyszerűt, Malinberg a neve, és ott van 10 km-re Sella Nevea alatt a völgyben. Leszámítva a fél óra felmenetelt valami atomcsapást megélt erdőben, csupa kellemes, könnyű, kezdőbarát ereszkedésből állt, pont amire szükségünk volt, ha már némi töprengés után bevállaltam annak kockázatát, hogy egy kanyonszűzzel kettesben próbáltam feleleveníteni az ide illő beszerelési technika megkopott emlékeit. Egyetlen bizarr szituációban rettegtem csak enyhén – de ezt a férfiasság imidzsének megőrzése végett nem mertem mutatni – amikor a turistaút járdaszintjén kellett belebegni vagy három métert a ringig. Ennek azóta sem találom értelmes megoldását, de ezt leszámítva a Malinberg remek választás volt szezonkezdésnek. 

A Malinberg nem az a kimondottan vad kanyon.

Aztán jött a nagy kaland, a Magyar-barlang – Rolo átmenő túra, ami tulajdonképpen világpremier, mert ilyet még senki nem csinált. A Magyar-barlang 2006 óta elhagyatott, a Rolot meg csak utána fedezték fel.

Már a beszállás is gyötrelmes kicsit, tökig az alpesi dzsuvában, alig járt csapásokon, de legalább tendenciájában lefelé. Bubbáék emlékműve sem növelte a csapat jókedvét, személy szerint értetlenül álltam az előtt, hogy ebben a szelíd erdőben meg lehet halni, igaz, a zöldellő nyárból nehéz a téli viszonyokat megítélni. A bejáratot mindenesetre simán megtaláltuk, némi műholdas segítséggel, meg mert egyébként egy jókora faácsolat van felette. 

Wigwam a Magyar-barlang bejáratában

A Magyar-barlang aknasora sem okozott különösebb megrázkódtatást, ez tényleg kényelmes, 190 méternyi, különösebb stressz nélküli ereszkedés. Hanem utána.

A Börcsök Péter által ‘porszívóügynöknek’ nevezett, amúgy vízszintes és feltűnően fosszilis folyosóra fogom minden  bánatom. Mert az egy dolog, hogy az ember nem tud felegyenesedni, méterenként rakja odébb a baget, és a változatosságot az jelenti, ha végre törpejárásban mehet térden csúszás helyett (idővel arannyal fizettem volna egy térdvédőért, mondjuk, aranyam se sok volt, szóval, a faszomnak kellett a dióskalács, leginkább), de hogy ez 6 órán át tartson… Világi képekre fordítva a dolgot, kb. olyan volt, mintha az ember egy elhízott beagle-t – Modor esetében berni pásztort – próbálna a nyakörvénél fogva hazavezetni, ami viszont szíve szerint a másik irányba menne csajozni.

A Gortani jellegzetes, fosszilis járata
(nem tudom, kié a fotó, a neten találtam)

Közben áthaladtunk a régi, ún. X-ponti bivakon, ami dettó olyan volt, mint a kihalt Mória: évtizede elhagyott cuccok mindenfelé, vagy 200 méter hosszan, innen két szép, rozsdaette bontókalapácsot sikerült guberálnom, hogyha nem lett volna elég nehéz a bagem, akkor nesze sánta, itt egy púp. A bivakvárost lezáró Csókás-akna volt az a pont, ahol először éreztem, fáradok.

Baljós árnyak a Csókás-aknában

Ez egy félfeszes kötélhíd, pont olyan, mint amit T1-en szívatásnak adnak, csak itt a normál rutin része. Nekem a három szálból sikerült a leglazábbat kiválasztani, most már egyértelműen tudom, hogy az a legszopóbb, mert jó mélyről kellett felküzdeni magam, de működött az algoritmus: nem ment technikából, nem ment erőből, hát megoldottam idegből. Viszont kezdtem érezni, hogy nem normális dolog ebéd és vacsora helyett órákon át egy – körülményekhez képest baszott nagynak tűnő – baggel gimnasztikázni. És még csak szép sem volt a barlang.

Mit is akar hallani a szétesés küszöbén az ember? Persze, hogy azt a hírt, hogy eltévedtünk. Egy 50 kilométeres rendszerben. Amúgy ez nem volt igaz, de Modor kicsit borzolta a kedélyeket azzal, hogy közölte, konkrétan fogalma sincs, éppen mit csinálunk. Majd némi baszódás után egy ismerős prizmára bukkant. Már majdnem bontottam a pezsgőt, mikor hozzátette, hogy ezt ugyan ő rakta ide, de fogalma sincs, mikor és miért, ergo ettől még bárhol is lehetünk. Kúsztunk hát tovább, és éppen megfogadtam volna, hogy ha innen a büdös életben kikerülök, virágot viszek egy Szűz Mária szoborhoz, megbánom minden bűnömet, Thoreau-t fogok olvasni és nyers koszton élek majd, mikor újabb örömhír érkezett. Modor megtalálta önmagát, és szerinte már csak 10 perc a Humbold-terem, azaz ha most van fél nyolc, akkor negyed kilencre az ottani bivakban lehetünk. Itt azért felhorkant bennem az egykori matekfaktos, de aztán kiderült, mi a nüansznyi eltérés oka: a Humbold-terem ki- és bejárata maga a pokol kapuja, csak egyesével járható omlós fosadék, amin a teljes csapatnak simán fél óra lejutni, így az első emberünk már valóban rég teázott, mikor a vége befutott. Hát, ezt is megértük, röpke 9 óra alatt lent vagyunk a mélyponton, innen már csak fel kell mászni, uszkve kétszer annyit, mint amit lejöttünk. Ezt a felismerést aztán különböző förtelmes kínai levesekbe fojtottuk inkább.

A Humbold-bivak ugyan a lehetőségekhez képest kellemes hely, például fel lehet benne egyenesedni, de lakályosnak ezzel együtt határeset, mégiscsak két fokban üldögéltünk ott átizzadt ruhában, így muszáj volt továbbállni, fel a terem rettenetes kijáratán, aztán szerencsére valamivel vállalhatóbb mászásokon át a kb. 2 órára levő Olasz-bivakig, ahol megint számot vetettünk az életünkkel, felismerve azt, hogy késő van. Vagy – nézőpont kérdése – korán. Modor boldog születésnapot kívánt nekem, hiszen elmúlt éjfél, én meg arra gondoltam, hogy ennél elbaszottabb szülinapi partit még biztos nem éltem meg, és nehéz is lesz fokozni, esetleg ha az ötvenediket egy tébolydába szervezem, vagy egy észak-koreai munkatáborba. A fizikai fáradtság volt a kisebb gond, igazából a bioritmus elleni küzdelem szívta el az erőnket, ráadásul még hátra volt a felmászás nagy része, a tulajdonképpeni Rolo, a maga 300+ méterével.

Immár a napvilágnál: a Rolo kijárata

Ennek cinkes voltát Modor is felismerte, és megelőzendő, hogy valaki elaludjon a kötélen, elővett egy rejtélyes csomagot. Kis tasakokban különböző fehér porok voltak benne, mint egy rendes dealernél, aki be akarja mutatni a portékát. Ami mi ittunk meg egy kis üveg vízbe bekeverve, annak a csomagjáról annyit sikerült lelesni, hogy 285 mg koffein van benne (vö. az 9 dl Red Bull), viszont Andi egy célzott, külön koktélt kapott azzal az instrukcióval, hogy ne is érdeklődjön a beltartalma felől, de egy ideig kerülje a doppingellenőröket. A gumibogyószörp mindenesetre csodát művelt, innen aztán úgy kiszaladtunk a barlangból, hogy magunk is meglepődtünk rajta. Fel egy 50-es, majd egy 180-as aknán, ami egyébként kicsit sem félelmetes, ellenben rettenetesen monoton, 16 megosztás van benne és mind egyforma: húzni, húzni, akasztani, átszerelni, kilendülni 3 métert balra, húzni, da capo. A tetején szinte szórakoztató a szűk meander, és annyira nem is rémes, mint ahogy az előzetes beszámolókból gondoltuk volna. Nem mondom, az utolsó húszas akna kiszállása tényleg nyomi egy kicsit, oda erősen plasztikus test kell, és egyedül szinte lehetetlen is baggel átjutni, de az már annyira a vége volt, hogy én a magam részéről egyfajta aberrációként még élvezni is tudtam. Hajnali hatkor értünk ki a Rolo galériájába, azaz egy nagy büdös fal közepébe, ahol pont megnézhettük a napfelkeltét, majd leereszkedtünk talajszintre. Mi tagadás, volt már pihentebb a társaság.

Vert hadunk csonthalmai

A menedékházban épp elcsíptük a reggeli műszakot, akiktől kézzel-lábbal kikönyörögtünk valami rántottát, majd hogy kihasználjuk a befizetett ágyat, valamit aludtunk is, amit aztán különböző sarkokban, padokon és az asztalra dőlve folytattunk, mint egy rendes korhely, mielőtt – immár felvonó hiányában – nekiestünk volna a lefelé vezető ösvénynek. Hogy biztosan legyen izomlázunk is.

Frissítő fürdőzés a Brussinében

Ezzel sikeresen el is intéztük magunkat pár napra, belekerülve egy olyan spirálba, amiből a végéig nem sikerült igazából megnyugtatóan kikeveredni, bár jöttek a jobbnál jobb programok – pl. még ott a Canin alatt a Brussine-kanyon, amit már tavaly is megjártam, de egyszerűen nem tudom megunni – mi viszont vagy utaztunk, vagy elfáradtunk, vagy fáradtan utaztunk. Spanyolország felé.

Folyt. köv.

Sok-sok képek

Hurrá, egy hozzászólás már érkezett!

  1. […] 1. rész […]