Nyomtatás Shortlink

A kudarc két árnyalata

Miután pár éve életviteli okokból visszavonultam a tájbringától – untam már, hogy folyton olajos tőle a kezem, meg úgy egyébként minden időmet elviszi – csak azért jártam el hébe-hóba a környék kisebb versenyeire, hogy el ne felejtsem végleg. Aztán idén mégiscsak megkísértett a világbajnokság csalóka fénye és beneveztem a sprint számára, pusztán azért – Sir Edmund után szabadon – mert ott van.

Pontosabban itt. Budapest környékén, ami igazán nagy ziccer, hiszen itt nagyjából minden fát ismerek, bár ami ez esetben fontosabb, minden ösvényt. Ezen az alapon éppen benevezhettem volna a többi számra is, de azért annyi realitásérzék szorult belém, hogy tudjam, a fejlett ösvényismeret nem pótolja az edzésmunkát, meg egyébként sem volt kedvem egy évig célzottan csak ezzel foglalkozni, így maradt az a futam, amiben azt reméltem, a legkevésbé számít a fizikum. Ebbe aztán annyira sikerült beleélni magam, hogy az felkészülési időszakban alig bicikliztem, de végül a nagy napon töretlen bizalommal szerszámoztam fel az öreg hölgyet, remélve, hogy ugyanolyan fürge, mint lánykorában. Mielőtt bárki valami házi fétist vizionál, a régi Hai Greed-emről van szó, ínyenceknek fontos lehet tudni, hogy ő még, a mai trenddel ellentétben, 26-os kerekű. Annak idején szép napokat éltünk meg együtt, de egy ideje már edzőgép, vagy inkább csak tartalék, viszont pillekönnyű, gyors, és fordulékony, ami itt a siker titka lehet, gondoltam én. Aztán Michael Lindholm 20 mp-et vert rám egy össztelós dromedár nyergében, így utólag sem tudom, ez mennyit számított…

Kisfilm, főleg a juniorokról.

Hogy egyébként pontosan mi számított volna a siker érdekében, az kicsit homályos maradt számomra, mert egyik olyan hibát sem követtem el, amitől előzetesen tartottam. Például nem hagytam ki pontot, ami bár banális hülyeségnek tűnik, meglepően gyakori, főleg ilyen bélcsavarodást idézően összegubancolt pályán. Nem kaptam defektet, pedig a Hai-nak momentán nincs védett kereke. Nem törtem váltót, nem estem át sétáló tacskó flexipórázán, se nyugdíjas csoporton, se kisgyereken, ami pedig az ilyen urbánus rekettyésekben elég sanszos. Igazából meglepően kihalt volt a Farkas-erdő, egyetlen gyermekeivel sétáló anyukába botlottam bele, mindjárt a rajt után, de róla meg kiderült, hogy Kaufmann Brigi az, aki célzottan azért jött, hogy megnézze, milyen versenynek lett megint centerfoldja, így nem az átkait üvöltötte utánam, hanem drukkolt, majd még kétszer a célig, ami igazán kedves gesztus volt.

Az első fele fele (kattintásra az egész)

És ami még fontosabb, egy pillanatra sem vesztettem el a térképpel való kontaktust, tulajdonképpen hosszú időre visszamenőleg nem emlékszem ilyen összeszedett, hibátlan menetre. Eddig a jó hír, mert hogy ezzel kaptam bő két percet és a 10. helyen sikerült megállapodnom, az kisebbfajta sokként ért. Jó, azt én se remélhettem – illetve, persze, reméltem, csak milyen alapon – hogy nyerek. De azért egy hibátlan menetbe egy dobogót bele tudtam volna képzelni, mert itt tényleg másodlagos szerep jutott az erőnek. Gondoltam, egy ilyen bonyolult terepen – tájfutó zsargonra lefordítva kb. a Boróka Kupa lenne megfelelő példa, jazzdobosoknak egy Bill Cobham szóló, varrónőknek egy mívesen kivitelezett, kalocsai mintás csipketanga – csak elszáll a fél mezőny, a másik fele meg kihagy egy-két pontot, mégiscsak 35 volt belőle, arra már egyes amazon törzseknek kifejezésük sincs.

Egy rohanósabb szakasz a második feléből

De az én ellenfeleimet egyszerűen nem lehetett kizökkenteni. Mentek, mint akit a Skynet programozott, se egy hiba, se egy mellédugás. Ami itt már egyébként is csak virtuálisan értelmezendő, mert a 1,5 méteres érintés nélküli rendszerrel nemhogy dugásról, de megállásról, sőt, lassan már megközelítésről sincs szó. Ilyen pontokkal teleszórt terepen két érdekes mellékhatása is volt ennek az egyébként állati cool és nagyon kényelmes technikának. Az egyik, hogy minden útba eső pontnál becsippant, idővel az volt az érzésem, hogy ha fejetlenül biciklizek az erdőben, előbb-utóbb, statisztikai alapon már csak véletlenül is kijön belőle a pályám. A másik, hogy amikor megálltam a pontnál térképet nézni – nem, nem kell leütni a magas labdát, hogy akkor itt vannak az elvesztegetett másodpercek, egyrészt, mert tudom, másrészt meg pont ilyen terepen csúnya vége lehet az ész nélküli rohangálásnak, nézzétek csak meg Eva Králova GPS trackjét – szóval, ha az ember a pont mellett állt, a dugóka folyamatosan pittyegve jelezte, hogy jóember,  talán menni kéne, mert ketyeg az óra. Szerintem csóró dugesz többet merült ezen a napon, mint máskor egy komplett szezonban.

Legalább a záridőhöz képest túl gyors voltam. (fotó: KBrigi)

Halványan azért sejtem, hogy mit kellett volna máshogy csinálni, csak arra nekem esélyem sem volt. Ugyanezt gyorsabban. Átmenetenként 4-5 mp egy merészebb kanyarvétellel, kevesebb fékezéssel, agresszívebb sprintekkel, apróságnak tűnik, csak 35-tel beszorozva pont kiadja az áhított különbséget.

Ezzel együtt nagy élmény volt ez a sprint, már maga a közeg is, a hangulat, a rég látott ismerősök, egész komoly nosztalgiám támadt a tájbringa iránt, ha véletlenül sikerült volna a dobogó, még komolyabb lenne a kísértés.

De ahogy ez lenni szokott, az élet azonnal adta a kompenzációs balegyenest, méghozzá abból a védhetetlen fajtából, amikor az ember az ellenfél két kesztyűjére koncentrál, aztán kiderül, hogy annak van egy harmadik keze is, szöges boxerrel. Történt ez pedig a VB váltón, ami igazából a VB mellett megrendezett nyílt váltó, tehát tulajdonképpen súly nélküli verseny, de azért komoly ellenfelekkel. Nekünk egy francia és két svéd csapat jutott, mindegyik elég tiszteletreméltó nevekkel.

Az a terv, hogy ezt majd simán megnyerjük, már az első kör után bukni látszott, mert a franciák rútul elhúztak, de a két svéd csapat közé beékelődve 5-5 percre volt miért küzdenem befutóemberként, és lett volna kedvem is. Egyébként is szeretem az érdi terepet, gyors és pont annyira technikás, hogy jól essen. Telve tettvággyal rohantam ki a rajtból, hiszen arról volt szó, hogy az egész VB-n ez lesz a legkellemesebb szám. Ez valószínűleg nem vonatkozott az időként felbukkanó orbitális pocsolyákra, melyek közül az egyikből pánikszerűen kellett kiúsznom, mielőtt bringástól úgy végzem, mint Stapleton a Sátán kutyájában.

A váltó, végre nagyrészt elit versenyzőkkel filmezve.

Ez a néha aberrációba hajló, de alapvetően szórakoztató játék aztán alig tartott negyed óráig, mert a hatos után kihajtogattam a térkép maradékát és megkaptam az elmúlt évek legmocskosabb, aljas átmenetét, aminek több megoldása is volt, ebből egy a hivatalos vétel, egy a nem hivatalosan még a vételnél is jobb megoldás, kettő pedig a biztos halál. Jó lett volna, ha ezt a térkép valahogy tükrözi, mert így maradt az orosz rulett, ahol kétszer egymás után is sikerült kipörgetnem az éles töltényt.

Kezdtem azzal a vitathatóan jó ötlettel, hogy átmegyek a völgyön. Pontosabban, éreztem én, hogy ez erősen kétesélyes, így a terv inkább az volt, hogy belenézek, ha nem járható, akkor kikerülöm balra. Belenéztem és járhatónak tűnt, de az öröm átmeneti volt, mert kisvártatva felkoppantam egy olyan bozótfalra, amin nemhogy biciklivel a vállon, de simán gyalog sem lehetett átmenni. Nem kellemetlen volt, nem szúrós, nem lassú, hanem egyszerűen lehetetlen. Egy ideig egerésztem a szélén, hátha találok megoldást, de semmi esélyem nem volt, így két perc múlva megint ott álltam az útkanyarban, a Habsburgok lovainál (tök komoly, ott volt száz méterre Habsburg Ottó kastélya, amit tudomásom szerint most a lányai laknak, a lovak pedig szemmel láthatóan úri nevelésben részesülhettek, mert nem röhögtek rajtam teli pofával). Az elveszett idő fájt egy kicsit, mert azt terveztem, hogy megfogom az előttem menő svédet és behozom a második helyet, így ez valószínűleg elúszott, de legalább elmondhatom, hogy a hülye ötlet a sajátom.

Infografikán a dráma

Az orbitális szopásnak azonban ez csak az első felvonása volt, és ha ezt előre tudom, otthon maradok inkább rendezni a bélyeggyűjteményemet. Nem is azért, mert sokáig tartott (úgy 11 percre saccolom a teljes hibát), hanem a tehetetlenség érzése miatt, amikor az embernek nem jön be az A-terv, majd a B, a C és a D se. Well, what then?

A B-terv szerint elindultam felfelé, enyhén idegesen, de azért arra még elhomályosult tekintettel is képes vagyok, hogy egy jobbos ösvényt észrevegyek. Nem lett meg. Nem baj, jön a C-terv, hogy megyek a következőn, abban legalább kevesebb a szint. Amikor az sem lett meg, ellenben felkoppantam az útvillára, már nem kicsit voltam ideges, főleg, amikor eszembe jutott, hogy hála a GPS közvetítésnek, ezt most még látja is mindenki. De legalább is, aki nézi. A D-terv szerint akkor visszafelé kezdtem keresni az ösvényeket, de ezt már csak lépésben, és lelkileg a teljes összeomlás küszöbén.

Meglett a felső. Nem azért, mert ott volt, ott ugyanis érintetlen, zöld gyep volt, hanem mert a rendezők – mint nehezen észrevehető elágazást – kiszalagozták. A szalag ugyan csak ebből az irányból látszott, a logikus megközelítés felől tökéletesen takarta egy bokor, így már értettem, miért szálltam el mellette oly ellenállhatatlanul.

Az öröm nem sokáig tartott, mert a völgy túloldalán megint szublimált alólam az ösvény, és mivel a tervek betűjelében kezdtük elérni az ABC végét, én úgy döntöttem, hogy részemről – politikai bonmottal élve – ez a futam elvesztette verseny jellegét, és leszálltam tolni. Vagy 500 méterről megláttam a bóját is, csak akkor már nem nagyon érdekelt. A völgyön átpillantva kicsit kárörvedtem azon a balekon, hogy a negyed órával ezelőtti pozíciómban éppen indul befelé a bozótba, gondoltam, őt akkor nyugodtan ki lehet írni a nyilvántartásból, mert onnan élve ki nem kerül, az biztos, majd hogy azért mégse esteledjen rám, visszaültem a gépre és csorogtam tovább az egyébként nem túl lumen pályán.

Normális körülmények között simán feladtam volna, de ez mégiscsak váltó, így maradtam versenyben, legalább eredményünk legyen. Az átfutón leadtam a GPS-t, ezzel engem ne idegesítsenek tovább, majd mivel szépen kértek, befejeztem a kiskört is, de energia annyi volt benne, mint egy délutáni sétán a Mozgásterápiás Osztályon.

Rettentően bosszantott a dolog. Nem azért, mert nem sikerült egy verseny, hanem mert átvertek. A hét legjobb bringás élményére készültem, hittel és lelkesedéssel, majd belefutottam egy olyan, védhetetlen szituációba, ahol nem az én képességeim miatt porlott ez semmivé, hanem egyszerűen rohadt pechem volt, ilyennek pedig egy Világbajnokságon, de még annak kísérőversenyén sem szabadna előfordulni. Megkockáztatom, azt a bozótot valahogy jelölni kellett volna, mert igaz, hogy egyetlen zöldet ismert a jelkulcs, de hogy az lassú, kis szerencsével átjárható, vagy konkrétan maga az Armageddon, azért az nagyon nem mindegy. A környék szemét kupacai például precízen tiltott területként kerültek a térképre. Sokkal több gyakorlati jelentősége lett volna ide koncentrálni a piros tintát. Minderre olyan átmenetet tervezni, ahol potenciális vétel lehet, hogy jó helyen találja-e el az ember, szerintem egyszerűen pályakitűzői tévedés, megfejelve a térkép hibáival, ahol vagy egy kilométerén konkrétan minden út hiányzott. Külön-külön is kellemetlen dolgok ezek, de nekem ráadásul sikerült egy csokorba is szedni.

Az eredmény nem ezen múlt egyébként, az előttem menő svéd elég impresszív menettel a kategória legjobb idejét tekerte, így rajta 5 percet aligha hoztam volna, legfeljebb ha 1-2-t, mert azért egy 40 perc közeli idő tényleg bennem volt, ezt határozottan éreztem. Mögöttem a negyedik helyezett pedig megérezte a csapdát és még a pálya elején kapitulált, így daliás harmadik helyünk lényegében az utolsó értékelhető is, és simán eltölthettem volna még fél órát a bozótban, akkor is ez marad.

Nagyon tanulságos a szociális médiára nézve, hogy a képeket látva többen gratuláltak, volt aki egyenesen a világbajnoki címhez, ami azért szíven ütött, ezt már csak azzal lehetett volna megfejelni, ha valaki bekommenteli, hogy de szép vagyok, így ezúton szeretném deklarálni, hogy 1, ez nem volt hivatalos világbajnoki szám, csak egy nyílt váltó 2, nem nyertük meg, sőt, utolsók lettünk 3, ebben semmi dicsőséges nem volt 4, rendben, a szépség végül is szubjektív. Az érmet bedobtam az alsó polcra a leghitványabbak közé, de legszívesebben a kukába hajítottam volna. Ettől egyedül azért menekült meg, mert szépen van gravírozva, valaki mégiscsak dolgozott vele.

Szerettem volna csupa jót írni erről a hétről, mert egyébként a rendezvény megérdemelte volna. Kár, hogy ez a rút befejezés elvitte a show-t.