Nyomtatás Shortlink

TBE edzőtábor

Kezdetben vala a Trebiciano, ahova teremtett az Úr egy csomó létrát, de annyit, hogy az szinte végtelennek tűnt, az egészet ahhoz hasonlíthatnám, mintha le kéne menni egy brooklyni bérház külső lépcsőházán. Úgy húszszor. Szépség is nagyjából ugyanannyi van benne, képződmény semmi, csak barna falak, eltévedni viszont lehetetlen, egyrészt egymásba érnek a létrák, másrészt egy akkora kábelköteg kíséri végig az utat, ami barlangban párját ritkítja, és komolyan elgondolkodtatja az embert, hogy vajon milyen technika érhető el általa 300 méter mélyen? Én mindenesetre nagyon csalódott lettem volna, ha nincs lent wifi. Ha vittem volna telefont.

Szép, mint egy gyárkémény belülről (fotó: Spáda Ági)

Ezzel szemben egy hatalmas terem és olyan homokos beach várt, ami a Copacabanán is ritkaság. Mármint a beach, a barlangterem kevésbé. Ez tényleg ott volt a szeren, az alján levő patak, vagy folyó, vagy mi, nem különben, szanaszét lehetett csatangolni, persze, rögtön kitört az önállóság mindenkiből, a sorrend, amit az amúgy hülyebiztos létrasoron oly bigottul tartottunk, itt egy pillanat alatt egy zsák bolha koreográfiáját vette fel, úgyhogy időnként meg kellett számolni magunkat, hogy legalább kilóra megvagyunk-e, amúgy más veszély nem fenyegetett, hacsak azt a rejtélyes, vékony, fekete réteget nem számítjuk ide, amitől a kövek olyan csúszóssá váltak, mint az olajos angolna.

Itt egyébként fürdeni is szokás.

A létrasor visszafelé nyomasztó ötletnek tűnt, de aztán meglepően hamar lepörgött, a felszínen sütkérezve pedig megjelent Sergio, a barlang őre, aki az ipari kamerán láthatta a kivonulásunkat, és jött átvenni a baksist, két csomag pipadohányt, meg egy üveg vörösbort. Azt hiszem, életemben először adtam paraszolvenciát bárkinek is, nem ide számítva azt a 9000 forintot, amivel anno az ittas vezetést váltottam meg, mert az inkább korrupció, de azt hiszem, már elévült.

Mivel a napból még sok volt hátra, egy kellemes ebéd és némi szieszta után – ezt egyébként előírnám minden barlangászat közben – átvonultunk Aurisinába, ahol a Nemec nevű barlangot reméltük megtalálni. Ez nem volt túl nagy kihívás, mivel 100 méterre van a házaktól, odáig meg takaros, kis, piros nyilak vezetnek, egészen a bejárat előtti padokig. Ezt is szabvánnyá lehetne tenni.

Maga a Nemec pedig egy nagyon helyes, kis, délutános barlang, egy nagyjából 20 méteres akna után egy hodályban lehet mászkálni, balra, ahol szép, cseppköves, majd jobbra, ahol meg tágas. Esetleg fordítva. Nem az a kimondottan extrém élmény, de ha az ember épp nem vágyik a határait feszegetni, pont jól esik.

Csak az a szép, zöld akna, az fog nekem nagyon hiányozni…

Másnapra már sokkal komolyabb program nézett ki, ugyanis odavetettek a cserkészek elé, hogy túravezetői gyakorlat keretében kalauzoljam őket, amiben leginkább az volt a poén, hogy az utolsó pillanatig nem tudtam, hova. Megegyeztünk a Samatorzában, majd ők elmentek misére, én meg kicsit napoztam és próbáltam beleélni magam a feladatba. Amikor megjöttek, megtudtam, hogy programváltozás történt, előbb a Claudio Cocevarba megyünk, amiből elsőre annyit fogtam fel, hogy valami bonyolult neve van, és egyébként is csak azt nem tudom, hogy mi az, hol van, mennyi felszerelés kell bele, és hogy kikkel megyek. Gondoltam is, hogy ez profi munka lesz, közben ők bőszen improvizáltak, röpködtek a nevek és az időpontok, amiket esélyem se volt követni, csak arra figyeltem fel, hogy fél egyre érjünk vissza. Gondoltam is, hogy ez nem lehet túl nagyívű terv, hiszen már fél 11 van… Hogy ez éjjel értendő, az rossz viccként is túlzásnak tűnt.

Végül a Boti – Bandi – Ricsi kontingenssel indultam útnak. Némi keresgélés után kikotortuk a Claudiot a bozótból, a környezete pont olyan volt, mint maga a barlang, enyhén dzsuvás és mérsékelten kellemes. Először is, szűken indult, bár nem kimondottan nehezen, kisebb ereszkedések vezettek le egy döglött őzig, aminek trófeája két lábszárcsontjával és róluk a maradék szerves anyagot szopogató vakrákokkal együtt mintegy figyelmeztető installációként alapozta meg a hangulatot a második felvonáshoz. Ez egy ágyúcsőszerű aknával indult, amiben már azért elgondolkodtam, hogy itt valószínűleg vissza is kell majd jönni, de igazán akkor szartam be, amikor Bandi vagy 10 perc helyezkedés után közölte, hogy a bag nem fér át a folytatásban, úgyhogy azt fent hagyná, majd adjam le neki a kötelet. Mondjuk, Bandi amúgy is az extrém megoldások embere, úgy szerel, mint egy alternatív művész, akinek az a legfontosabb, hogy semmit ne úgy csináljon, ahogy szokás, gondoltam, ez is csak valami extravagáns trükk.

Most nem viccelt. Az alattunk levő rész ugyan nem volt sokkal kisebb, mint amin éppen túlestünk, de csipkés kövek szegélyezték, mintha egy marék zsilettpengén kellett volna átvergődni, ami lefelé is mérsékelt poén. Aztán hamar kipróbáltuk visszafelé is, mert egy kisebb, élhető placcon elfogyott a kötelünk, a térképen ugyan még csak a barlang felénél jártunk, de tulajdonképpen ennyi is bőven sok volt belőle, így könnyű volt elhatározni, hogy húzzunk innen a francba. Véghezvinni annál kellemetlenebbnek bizonyult, aki ismeri azt az érzést, hogy a négy végtagjából legalább három nincs jó helyen, de esély sincs az átrendezésükre, közben a vesébe áll egy sziklaél, az overál pedig minimum két ponton felakad valahova, nos, az sejtheti, mennyire volt szórakoztató itt felmászni. Én mindenesetre vagy fél órát regenerálódtam az akna tetején, és onnan még hátra volt a barlang második, igaz, könnyebb fele.

Mérsékelt lelkesedéssel mentem utánuk a Samatorza felé. Én pedzegettem reggel, hogy ez a lemegyünk két csapattal, majd cserélünk, még sosem jött be késés nélkül, és hát most már délután 5 óra van, egy reggeliből startoltunk, hamarosan kész a vacsora, szóval, ebben a pillanatban pont nem hiányzik egy 200 méteres barlang, de beszélhettem én akármit. Közben felért a beszerelő csapat első embere, Klaudia, olyan arccal, mint aki ágyi poloskát talált a müzlijében, majd a második ember sem erősített meg abban, hogy ez valami kihagyhatatlan buli. Még vagy egy órát beszélgettünk Klaudia kedvenc háziállatairól – írd és mondd – gilisztákról, mert van, aki kanárit tart, van, aki macskát, ő meg gilisztákat. Nincs ebben semmi különös, sőt, határozott előnyük, hogy szájkosár nélkül lehet őket sétáltatni. Épp a közegészségügyileg sem mellékes témánál tartottunk, ti. hogy most lehet-e tőle gilisztát kapni, amikor a konkrét beszerelők is megérkeztek. Meséltek valamit egy felbabázott kötélről, de igazából nem fogtam a lényegét, azon kívül, hogy a beszerelés némi hiátust szenvedett.

Este hét óra volt. Már lassan Botiék is kezdtek hajlani rá, hogy nem annyira egészséges ötlet vacsi helyett ide levetődni, de győzött a kötelességtudat, hiszen a felszerelésre szükségük volt másnap, így csak elindultunk kiszerelni.

Hamar megállapítottam, hogy ez a barlang a szöges ellentéte a Cocevarnak, itt aztán szó sincs, szűkségről, sőt. Egy hatalmas akna fogadott, kezdetnek mindjárt a 20. méteren egy csomón átszereléssel, csak hogy teljen az idő, ráadásul az ehhez felhasználható párkányon megmozdítottam egy jókora követ, nem is értettem, hogy lehet ott már bármi, miközben előttünk négy ember már oda-vissza megjárta a barlangot. Ahhoz nagyon nem volt kedvem, hogy ezt valaki rám küldje később, így inkább én rúgtam le az aknába, erősen remélve, hogy a már beszerelt kötelet nem bántja. Majd utána küldtem még vagy 10 kisebbet. Vészjóslóan visszhangoztak az aknában.

Az első, 80-as akna meglepően soknak tűnt, de legalább gusztustalan is volt, az alján mintha összegyűjtötték volna Samatorza összes szemetét, élen egy komplett rezsóval, vagy három pár, elaggott cipővel és egy csomó üvegtörmelékkel, amibe bele is kellett feküdni a folytatáshoz. Akinek van még szaglása, állította, hogy a barlang büdös is.

Némi közjáték után jött a második akna. Egy cirka húszas – helyi kontextusban apróságnak számító – bemelegítés után következett egy majomhíd, ahol nagy örömömre átváltottunk nyolcas kötélre, majd egy akkora, egytagú ereszkedés, aminek nem is látszott az alja. Vagy 40 méter semmiben lebegés után, jött egy csomó. Mert mi másra vágyik az ember itt a nagy büdös sötétben? Utána pedig, mintegy a nap adu ászaként, az a bizonyos felbabázott kötél. Amikor ezt említették, én egy kellemes, sétálós járatra gondoltam, ahol majd leülünk, átgondoljuk az életünket, és kitaláljuk, fontos-e nekünk tovább menni. De nem egy szál nittben lógva egy kilencvenes akna közepén!

Elsőre azt sem tudtam, pontosan mivel állok szemben, miután elhatároztuk, hogy tovább építem a pályát, mert különben az a veszély fenyeget, hogy visszaérnénk éjfél előtt, komoly fejtörést okozott, hogy pontosan mi az a köbméter cucc, ami ehhez rendelkezésemre áll? Valahogy természetesnek tűnt, hogy az alattam levő feneketlen mélységhez kevés lenne egy kötél, így kettőre számítottam, és attól tartva, hogy a felét leejtem – ez a tavalyi Balekina óta, ahol egy egész csokor karabinert küldtem a halálba, visszatérő rémálmom – olyan óvatosan nyúltam hozzá, mint szűzlány a f… Fogkeféhez. Találtam egy véget, gyorsan bekötöttem a nittbe, majd rászántam magam, hogy leengedjem, de ettől sem lettem okosabb, a két szál csak eltűnt a sötétben, és eltartott egy jó ideig, mire rájöttem, csak magamat szopatom, igazából egyetlen kötéllel állok szemben, elég lett volna simán ledobni. Úgyhogy lőn.

A beszerelők emlékiratai valami megbízhatatlan TK-ról is szóltak, ahogy ereszkedés közben körülnéztem, itt minden megbízhatatlan volt, amihez nyúltam, megmozdult, ehhez képest az inkriminált TK, ami az életben egy kis kőhídnak bizonyult, egész szilárdnak tűnt, csak éppen nem esett útba, egy csomót kellett tornázom mire végre elértem, majd egy profi bouldereseket megszégyenítő lábkulccsal ott tartva magam sikerült megállapítani, hogy a nittben rám hagyott két heveder egyike sem elég hosszú az átfogásához, ugyan csak egy centi hiányzott, de az nagyon, így további szerencsétlenkedések végén összekötöttem a kettőt, remélve, hogy többre nem lesz szükség, merthogy immár semmi eszközöm nem maradt a szúrós tekinteten kívül. A folytatásban aztán ehhez tartottam magam, találtam ugyan egy-egy tőcsavart itt-ott, de csak integetni tudtam nekik.

El se hittem, hogy ennyi baszódás után végre elértem az akna alját, ahol elég sekélyes élmény várt, némi cuppogós sár, meg folyamatosan csepegő víz. Leültem az egyetlen helyre, ahova lehetett, majd amikor kisvártatva egy jókora kő fröccsent szét mellettem vagy hatvan méterről startolva, villámgyorsan elment a kedvem ettől a kényelemtől, és inkább beálltam a fedezéket jelentő pocsolyába. Ebben a pillanatban zártam végképp szívembe ezt a barlangot, és még vagy két óránk volt benne, mert a tényleges kiszerelés még csak most kezdődött.

Ezt konkrétan Bandi akarta magának, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek vele, így elindultam felfelé a végtelenbe, hogy majd az akna tetejénél átvegyem az addigi termést. A vékony kötél nem is volt annyira rossz, abban pedig van valami ezoterikus báj, amikor se lefelé, se felfelé nem látszik a kötél vége. Hogy valami támpont legyen, megpróbáltam néha megsaccolni, hogy hány lépéssel fogok felérni a nittig, illetve hogy hányszor fordulok közben körbe. Emlékszem, a téli lavinatanfolyamon a betemetési gyakorlat közben valaki – úgy 10 percig lehetett a hó alatt – mesélte, hogy közben, hogy legyen valami sejtése az idő múlásáról, a Bánk Bánt énekelte magában. Ide is elfért volna pár nagyária. A jóval megosztottabb felső akna ehhez képest egész pörgősen telt, és mindegy 11 tájban már kint is voltunk. Irány a marhapörkölt!

A táborban igazi partihangulat fogadott, megkaptam a kajámat, amiért örök hálám – kihűlt ugyan, de abban a pillanatban egy tál jeges moslék is megtette volna – meg egy inni egy egy csomó ártalmas dolgot, amitől persze villámgyorsan elpilledtem. De hiába az éjfél utáni lefekvés, másnap hajnalban törvényszerűen felébresztett a rohadt bioritmus, és azzal a szent elhatározással támolyogtam ki a sátorból, hogy én valami egészen könnyű barlangba vagyok csak hajlandó lemenni.

Mondják, Ercole. Fasza, azt ismerem, tényleg az egyik legnagyobb buli a környéken, nem hosszú, van benne egy kis kaland, de főleg egy komplett focipálya az alján, közben meg látványos is, pont ez az, amiért jöttem. Annyira belelkesedtem, hogy a beszerelést is azonnal elvállaltam, ezt tavaly – rendkívül nagy felkészültségről tanúságot téve – sikerült egyetlen nittfül nélkül megoldani, gondoltam, ezek után semmi nem állhat utunkba. Kaptam vagy 10 karabinert, annyira zavarba is jöttem a sok cucctól, hogy nem győztem őket elszórni, aztán persze megkaptam, hogy kicsit túl lett lelkesedve ez a pálya, ami jogos, de hát mit csináljak, ha lépten-nyomon találtam valami berakhatót? És volt is mit!

Az év sajtófotója a nehezen értelmezhető képek kategóriájában
(szerzője Szalántai Zsu)

Az obligát focizás után aztán kispuriztunk, hogy váltsuk a Margherite csapatát, ami nem keverendő a Margheritával, az ugyanis szintén itt van, de azért eléggé máshol, ezt Zomoszóék keserű bolyongás után tudták meg, aminek jókora késés lett az eredménye, részünkről pedig az, hogy ők még bőven lent voltak, amikor odaértünk. Úgy délután 5 tájban. Kezdett vészjósló déjá vu érzésem lenni…

Elődeink lassan szállingóztak felfelé, és hozták sorra a jó híreket: Adria úgy megszorult, lent, hogy a többieknek kellett kipiszkálni, Zomoszónak beszerelés közben nézeteltérése támadt egy cseppkővel, amitől pár métert esett, pár évet pedig öregedett, a barlang amúgy szűk és sáros, ráadásul a bejárati aknában hemzsegnek a skorpiók.

Dorka, a kis agyagfigura. Kiégetjük és mehet az ablakpárkányra.

A drámai bevezető után személy szerint nekem kifejezetten tetszett a Margaréta, tény, hogy helyezkedni kellett benne, de a Claudio után felüdülés volt a plusz 10 centi hely és az, hogy legalább nem penge kövek simogatták habtestemet. Egyedül visszaúton átkoztam el a második akna kiszállását, ott eltartott pár kínos percig, mire áthajtogattam magam a szűkületen, de utánam Andi egy mozdulattal kiugrott ugyanonnan, szóval, ezt is lehetett jól csinálni.

Az alja kész geológiai tárlat, élen a névadó margarétákkal (ami egyébként egy pocsolya felszínén kiválóban levő, pár virág alakú kalcitkéreg), illetve a heliktitekkel, melyek eleve természetfeletti képződménynek, de itt ráadásul képesek voltak egy kettétört állócseppkő pár centis résébe belenőni, olyan képzetet keltve, mintha Klaudia gilisztái egy féktelen parti közben megmerevedtek volna. Az viszont tagadhatatlan, hogy mindez sokkal szebb lenne, ha valaki kivinné a barlangból azt a cirka 3 tonna agyagot, ami tök feleslegesen keseríti a látogatók életét, kivéve, ha valaki pont azt az élményt keresi, milyen lehet mangalicának lenni, mint Dorka és Bai Tomi.

A margaréták

Innen sikerült úgy este kilencre kiérni, tiszta szerencse, hogy nem tartom azt a diétát, miszerint este hat után nem szabad enni. Azt meg pláne, hogy inni ne lehessen. Egyébként is végeznünk kellett a Lakatoson nyert Unikum maradék két literével, ami hősi küzdelemben végül is alul maradt, nekem viszont megint alig pár óra alvás jutott, így sorozatban hetedik barlangunk, az utolsó napra levezetésnek szánt Noé kapcsán csak annyira futotta tőlem, hogy most már inkább megpihennék. Menjünk haza.

Ezt pedig villanyszerelő és érintésvédelemben
érdekelt ismerőseimnek küldöm szeretettel
(hozzáteszem, mindez egy földeletlen konnektorból startolt)