Nyomtatás Shortlink

Ride for free

Szeretnék reklamálni az összes volt nyelvtanáromnál, igen, angolosokat és németeseket is beleértve, azt ugyanis senki nem mondta nekem, hogy ami a Dachstein-gleccser honlapján ‘in Vorbereitung’, élőszóban pedig ‘my colleagues are working on it’, az azt jelenti, hogy a belépés csak barna nadrágban javasolt. Az inkriminált kifejezés az Edelgriess beszállásához vezető biztosított útra vonatkozott, és elég biztatónak értelmeztük (félre) ahhoz, hogy belevágjunk. A nők ugyan megszimatolva a veszélyt már kora reggel kihátráltak a projektből, de kipótoltuk őket egy kiskorúval, hogy legyen kit veszélyeztetni, így lettünk hárman arra a nagy ívű tervre, hogy reggel felszaladunk a gleccserre, kicsit rápróbálunk az északi lejtőkre, majd a Dachstein déli oldalán házig csúszunk, ebédre pedig vissza is érünk.

A terv kulcsa a Rosmariestollen nevű átjáró volt, ami praktikusan egy alagút, némi létrával az egyik oldalon, és egy jobb napokon kilapátolt, kötéllel ellátott ösvénnyel a másikon, hogy az Edelgriess tetejéig tartó kitett szakaszon ne legyen túl nagy az elhullás. Minden jel egyértelműen kedvező volt, a lavinajelentés éppen hogy csak a 2-est ütötte meg, ami 550 cm hóból igazán lovagias ajánlat, az előző héten összesen 10 cm friss hó esett, amit ugyan a szél pakolgatott kicsit ide-oda, de nagy horrorra nem kellett számítani, egyedül a völgy legfelső pár száz méter tűnt kicsit cikisnek, az szélárnyékos is, meredek is, utána viszont békés a táj, a délutános nedveshó lavinákat – a napsütéssel együtt – aznapra pont lefújták, így évek óta halogatott tervem, hogy egyszer itt le akarok síelni, most végre úgy tűnt, egyenesbe fordulhat.

A gleccseren elviselhető, bár tavasziasnak éppen nem mondható idő fogadott minket, így Bendegúzt az öltöző melegében ékszereztem fel pieps-szel, majd mintegy 3 és fél percben kiképeztem lavinabiztonságból, ennek gyakorlati jelentősége ugyan pont annyi volt, mintha a kvantumfizikát próbáltam volna neki összefoglalni rövid tőmondatokban, értelmesen bólogatott hozzá, de mindketten éreztük. hogy addig jó nekünk, amíg ez elmélet marad.

Nem is mindjárt a főfogással kezdtük, inkább kerestünk egy szimpatikus lejtőt a gleccser keleti oldalán, ahonnan még éppen vissza lehetett slisszolni a legalsó felvonóhoz, titokban valami fenomenális freeride élményt képzeltem ide, de csalódnunk kellett, a havat megnyomta a szél, kemény volt, ami hol tartott, hol inkább beszakadt, nem mondom, voltak jó pillanatai, de a flow még váratott magára. Arra viszont tökéletes volt, hogy Bende megtudja, mennyire más ez a játék, mint a megszokott pályasízés, amit egyébként – apjához hasonlóan – szemérmetlenül szépen csinál. Lecsúsztunk hát a felvonóhoz, kiráztuk a kabátunkból a hóban fetrengés maradványát, majd kerestük a baktert, hogy megalkudjunk az egyszeri felvonás viteldíjában.

Első csúszás, távolban a Dachstein-plató

Ő bent is ült a házikójában, mélyen elmerülve a Ramsauer Bauer eheti számában, de mielőtt megzavartuk volna, arra kellett felfigyelnünk, hogy tulajdonképpen semmi nem áll utunkban a felvonó felé, jegyellenőrzésre pedig nincs is kiépítve elektronika, így faarcot felöltve inkább becsúsztunk a kapuig, ami szép engedelmesen ki is nyílt, én pedig a sikertől kicsit megilletődve úgy ültem be a székbe, hogy elfelejtettem levenni a hátizsákomat, így sanszos volt, hogy az első méteren mindjárt ki is esek belőle, az pedig szép együttállás lett volna, jegyem nincs, de legalább azonnal le is kell miattam állítani a felvonót… Azért sikerült fent maradni, abban pedig gyorsan megegyeztünk, hogy végül is, ez az igazán free ride, ár-érték arányban ez kétségtelenül verhetetlen, úgyhogy akkor menjünk már pár kört.

Ki is néztem a felvonó alatti, addig gyanúsan elhanyagolt oldalt, aztán a felső állomásnál majdnem másodszor estem ki a székből, ott olyan hirtelen lejtőn kell kiszállni, ami gyakorlatilag szabadesésnek minősül, mindezt pihenőre kicsatolt bakanccsal, mire sikerült megállni, már el is passzoltam az átjárót a gerincen, és rögtön megértettem, miért nem szokták azt az oldalt síelni. Csak valamivel később sikerült visszatérni kb. a feléhez, a hó itt rendben lett volna, de valami rejtélyes optikai együttállás miatt semmit nem lehetett látni a terepkontúrokból, ezzel az erővel vakon is síelhettem volna, így ez megint nem az volt, amiről az ember álmodik. Harmadik körünket immár a pályán tettük meg, de ott is csak a tapogatózás ment, igazából érthetetlen, hogy miért, mert köd nem volt, igaz, napsütés sem, szórt fényben meg azért már síeltem.

Harmadik felpotyázásunk közben döntöttük el, hogy most már azért adjunk a melónak is, részben nem akartuk tovább rontani a felvonó gazdasági mutatóit, de súlyosabb érv volt a déli oldalon határozottan felfelé kúszó felhő, szerettem volna még viszonylag értékelhető látási viszonyok között beszállni a lefelé vezető útba.

Egy pillanatnyi meghökkenést okozott ugyan az addig ki nem próbált második felvonó, ahol egy forgókerék állta utunkat, de látva, hogy a helyiek milyen rutinnal mennek át rajta, mi is megpöccintettük és kiderült, hogy ez is csak kamu, nincs ellenállása, a Rosmariestollen felé vezető harmadik, hasonló felvonóval már nagy magabiztossággal bántunk el, és hamarosan ott álltunk a létrasor aljában. Enyhén beteg ötletnek tűnt a fagyos, függőleges létrára biztosítás nélkül, a rugalmasságot hírből sem ismerő sícipőkben rámenni, de ha ez itt a szokás, hát, alkalmazkodunk hozzá. Ez végül is még csak enyhe pszichés bemelegítés volt ahhoz képest, ami az alagút után következett.

A létra végén

Legközelebb inkább kézben visszük a léceket

Amikor ugyanis azt mondták nekünk, hogy ‘dolgoznak rajta’, én egy helyi jómunkás embert vizionáltam, aki vidám jódlizás közepette tologatja a havat az ösvényről, majd mire mi odaérünk, már elégedetten pipázik a végében. Ezzel szemben itt szemmel láthatóan semmi nem történt, a vezetőkötél ugyan megvolt, úgy bokamagasságban, meg szerencsére jókora, biztonságos lábnyomok maradtak vissza az előttünk járó kalandorok mögött, de akkor is azzal kellett szembenéznünk, hogy ezt a 300-400 métert ki kell szólóznunk egy cirka 50 fokos falban traverzálva, mindenféle jégszerszám nélkül, egy szál sícipőben. Hogy egy kicsúszás hova vezetne, azt inkább nem akartam elképzelni, de az alattunk baljóslatúan sötétlő sziklák nem sok jól sejtettek.

A traverz nyáron És most

Végül is, ide csak némi magabiztosság kellett, így idővel egészen megszoktam volna a helyzetet, de aztán kiderült, hogy a kanyaron túl még nem a beszállás van, hanem egy sokkal parásabb szakasz, itt már a sziklához simulva kellett csinálni ugyanezt, ami a zsákra kötött lécekkel különösen nyugtalanító tud lenni. Egy ideig szerencsétlenkedtem azzal, hogy a vezetőkötelet – kb. láb alól – kézbe tudjam venni, de gondosan le volt rögzítve 5 méterenként, így maradt a megfontolt tyúklépés, szerencsére a nyomok tényleg stabilan tartottak, de el nem tudtam képzelni, ki az az életunt barom, aki hóesés után itt elsőként elindul. Szívesen tennék be illusztrációt erről a részről, de az az igazság, hogy nem mertem hátrafordulni, hogy fényképezzek, azt pedig nagyon reméltem, hogy Bende a sima talpú, járásra tulajdonképpen alkalmatlan lesikló bakancsában megoldja a szituációt, mert az, hogy az apja ott ment közvetlen mögötte, inkább csak látszatintézkedésnek tűnt. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy az én családomból senki nem jött…

Végre már csak szubletális terepen

A nem túl hosszú, de lélektanilag kissé megterhelő traverz után végre elértük az Edelgriess peremét, ahol már nyugodtan lehetett állni két lábon, a síléceket ugyan még korai lett volna felcsatolni, mert az egyik oldalon egy jókora hópárkány sejlett ki a ködből, a másikon pedig továbbra is ismeretlen mélységbe vezető sziklák, a kettő közötti kb. 10 méteres sávot valaki megsíelte előttünk, de ez egészen aberrált ötletnek tűnt, inkább lemásztunk még egy kicsit, ahol a nyomok kétségtelenné tették, itt szokás a csúszást kezdeni. Az Edelgriess innen nem is tűnt annyira rémisztőnek, 30-35 fok körüli lejtőn lehetett startolni, igaz, a szélárnyékos, keleti oldalban, felettünk egy jókora, hópárkánnyal, szóval, tankönyvi példája annak, hol lehet instant megdögleni, de mivel az ki volt zárva, hogy a mögöttünk levő haláltraverzen még egyszer végigmenjünk, így nem volt kérdés, hogy beszállunk-e.

Bende töpreng az első kanyaron

Próbáltam felmérni a helyzetet, hol lehet ezen a lejtőn biztonságos pont, ahol bevárjuk egymást, de a völgytalpig semmi nem tűnt annak, akkor meg már elveszítjük a kontaktot, ezzel az erővel a faluig is síelhetnénk egyenként, így Andrist azzal az utasítással küldtem előre, hogy valahol balra húzzon ki a szélére. Persze, hogy megállt a lejtő mértani közepén, de legalább láttuk, hogy a hó rendben van, egész barátságosan síelhető, megindulni viszont nem akar. Aztán elindítottam Bendét, hogy szóljon az apjának, hogy menjenek el onnan. A hír elakadt félúton, ahol Bende felhengeredett az egyik kanyarban, én pedig megállapítottam, hogy ennél faszabbul már biztos nem csinálhatnánk, úgyhogy elmormotam egy imát, és én is beugrottam az oldalba, hogy akkor legalább neki segítek kikeveredeni a hóból, majd néhány nem precízen kiszámított ív után teljesen máshol sikerült megállnom, mint terveztem. Bende szerencsére addigra úrrá lett rakoncátlan felszerelésén, mind talpon voltunk, igaz, mindhárman egy veszélyes oldal kellős közepén, így a továbbiakban leegyszerűsítettem a kommunikációt, és csak annyit mondtam neki, hogy hagyjuk a formaságokat, csak simán húzzunk innen a picsába. Nem tudom, hogy van ez, de régen önfeledt naivitással élveztem az ilyen csúszásokat, most meg, amióta kiképeztem magam lavinából (sőt, még egy tanfolyamon is voltam), már mindenhol tudok aggódni.

Rézsúttsiklás belefekvéssel (aka Bendegúz-technika)

A völgytalpat elérve aztán elengedtem minden rémképet, itt már tényleg semmi veszély nem leselkedett ránk, kihívásnak maradt a szeszélyesen változó hó, amibe lejjebb haladva egyre többször vegyültek jeges szakaszok, meg a szűrt fényben továbbra is nehezen értelmezhető terep, a kettő együttállásából aztán egészen mókás szituációk adódtak, például, amikor szándékom szerint a hegynek fordulva fékeztem volna, mire a léc elkezdett gyorsulni. Ez elég ijesztő. Meg fárasztó is, mert lényegében az Edelgriess középső szakasza végig a bal oldalban megy, erősen terhelve a hegylábat, sokszor már a fájdalom miatt kellett megállni, bár azt hallottam, hogy a modern sízésben nincs már olyan, hogy hegy- meg völgyláb, sőt, rézsútsiklás sincs. Erős a gyanúm, hogy a modern sízés tanait nem a Dachstein déli falában vetették papírra.

A nagy büdös semmiben

Aztán ez a korszak is véget ért, elértük a völgy felének jellegzetes pontját, egy kis, vízszintes pihenőt, ahol uzsonnázás közben megnézhettük. hogy a hátulról előző osztrákok hogyan mennek le az előttünk álló, enyhén baljóslatú szakaszon. Mozgásuk minden volt csak megnyugtató nem, mert a tavalyi Rauchtalhoz hasonló, csikorgó, göröngyös jeget idéző hangok kíséretében rolóztak le vagy 100 métert, kísérletet sem téve a fordulásra. Kicsit vonakodva mentünk utánuk, és bár ennek a lejtőnek az élményfaktora valóban elég sekélyesnek bizonyult, azért lábon meg lehetett járni, majd szelídebb terepet keresve tartottuk is az irányt, ki egészen balra, átvágva pár mintaszerű, pár nappal korábbi nedveshó lavinát, pont mint amilyeneket két éve a szomszédos völgyben láttunk (hosszan próbáltuk felidézni, hogy azt a helyet hogy is hívták, végül a Sicher Todestal lett a befutó).

Visszanézve az Edelgriessre

A szelídebb terep pedig megadatott, innen puha, olvadó hóban, végre emberhez méltó mozgással kanyarogtunk le egy dózerútig, amin – nem kis meglepetésünkre, de annál nagyobb örömünkre – alig pár perc alatt elértünk Brandalmot, ahol meg sem próbálunk ellenállni a hütte csábításának.

Kompozíció szemüvegre, három sörre és piepsre

Végül is, innen már csak a síút van hátra, az még sörtől bemosolyodva sem lehet ellenfél. Végső jutalomfalatkának megcsúszhattuk az egyik ramsaui tanulópályát a meseszlalommal együtt, túl sok gyereket nem zaklattunk fel vele, mert a kásássá olvadt, kora délutáni hóban már csak mi hárman képviseltük a síző tömeget. Ha konkrétan az ajtóig nem is értünk el lécen, de mindössze 100 méter hiányzott hozzá.

Well done. Most már lehet ebédelni. Meg gatyát mosni.