Nyomtatás Shortlink

Budai Hegység Ismerős Csúcsai

Megérne egy elemzést, hogy létezik az, hogy én eddig életemben csak egy – azaz egy – teljesítménytúrán vettem részt, az is még egyetem alatt történt (és valami téli Mátra volt, egyébként). Talán tudat alatt kerülöm azt a konfliktust, hogy bárkivel ölre kelljen menni abban a kérdésben, hogy szabad-e egy szerpentin kanyarjait átvágni, illetve, hogy melyik oldalról illik kerülni a fákat. Meg őszintén szólva, a jelvénygyűjtés is olyan vintage hobbinak tűnik, bár még mindig egészségesebb, mint az egyik – hozzáteszem, távoli – ismerősömé, aki teherautó rendszámokat gyűjtött. Fejben.

Aztán tavaly szembe jött a BHTCS, az első olyan TT, ami felkeltette a figyelmemet. Talán mert kicsit tájfutós, kötelező útvonal nélkül, éjszaka, pontbegyűjtő jelleggel, ezek már határozottan felvillanyozó hívószavak, ráadásul mindezt ifjú korom kedvenc erdőjében, Nagykovácsi környékén. A rossz hír az volt, hogy alsó hangon 35 km a táv, reálisan inkább 40, amivel simán egyéni rekordot állítanék be, feltéve, hogy túlélem. Akkor, Karácsony könyékén rá is próbáltam a várható pontokra, két körben végiglátogattam az összeset, majd valahol a Nagy-Kopasz déli, méltatlanul bebozótosodott oldalában döntöttem úgy, hogy ez annyira nem poén, így a nagy esemény helyett inkább elmentem síelni, és azt kell mondjam, nem is nagyon töprengtem a dolgon.

Az idea azonban nem hunyt ki teljesen, idén pedig úgy alakult, hogy semmi kifogásom nem maradt: az idő kimondottan tavasziasra fordult, járóföldön belül nem maradt használható sípálya, de a döntő érv az volt, hogy a rendezők, megérezvén a piaci rést a mozogni vágyók és a magukat kicsinálni vágyók között, kiírtak egy rövidebb, hogy ne mondjam, sprint távot is. Kicsit kacifántosan ugyan, így eltartott egy ideig, mire megértettem, mire gondolnak az ellenőrzőpontok sorsolása alatt (amiből a helyszínen határozottan kívánságműsor lett, én legalább is a nevezésnél közöltem, hogy a Hosszú-erdő-hegyre nem vagyok hajlandó elfutni, a két ott ülő lányka pedig nem mert velem ellenkezni, ami nagyon jól van így, legyen már valami hasznom abból, hogy az apjuk lehetnék), de lényeg: idén annyira kézre állt egy jó, éjszakai, másfél óra körüli futás, pont annyi szinttel és annyi kalanddal, hogy jól essen, amit immár nem lehetett kihagyni.

A várható ínyencfalathoz először megpróbáltam társat is találni, de csak olyan ajánlatokat kaptam, hogy menjek inkább a középtávra, amire aludtam egyet, és ez alatt megálmodtam, hogy az egy nagy hülyeség, így nem hagytam magam elcsábítani, még Zita által sem, maradtam magányos farkas a rövidtávon, és azt kell mondjam, nagyon jól jártam ezzel, mert életem egyik legnagyobb futóélményét legfeljebb elrontani lehetett volna azzal, ha bárkihez igazodni kell. (Alapból egyébként nem vagyok ennyire szociopata, de ez most így volt tökéletes. Amúgy nyugodtan hozzám lehet szólni, néha még viszonzom is.)

Zitával azért a rajtban összefutottam, sok sikert kívántam neki a középtávhoz, elláttam muzeális jellegű térképekkel, amiken nagyjából már csak a domborzat volt igaz, megnyugodva hallottam, hogy benne is megvan még a tájfutó rutin (‘én azt a völgyet meg nem kerülöm, majd csak átjutok rajta valahogy’), és utólag hálával tartozom neki azért, hogy ezáltal negyed órával később rajtoltam, mint eredetileg gondoltam volna, egyrészt mert így kicsit dolgozott bennem a türelmetlenség és a kényelmesnél sokkal lendületesebben vágtam neki a futásnak, másrészt meg mert mindjárt az első pontra – Zsíros-hegy, de nem az, hanem egy másik – így is a pontőrökkel együtt érkeztem. Bár az időnek itt lényegesen kisebb szerepe van, mint futóversenyeken, hiszen csak a teljesítés számít (az is kinek?), és a mérés precizitása is olyan, amilyen, kezdve azzal, hogy a rajtidőt bent adták a teremben, ahonnan nagyjából két percbe telt, mire sikerült kijutnom a kapuig, mert olyan tömeg gomolygott az iskolaudvaron, mint a plázában, amikor akciós a mackónadrág. Hiába, ez nem az az esemény, ahol a térdelőrajtnak túl nagy jelentősége lenne. A magam részéről innen indítottam a mérést, majd nekiestem az ismert útnak, ki a faluból Telki felé.

Határozottan éreztem, hogy ez az a ritka nap, amikor igazán megy a futás, az embert elkapja a flow, átjárja a chi, magához öleli a Föld Istenanyja, szóval, amikor semmi sem túl gyors és semmi sem túl meredek. De ami a legnagyobb kincs, hogy a futás élvezet, mert bárki bármit mond, ez egyáltalán nem evidens. Ez egyébként nem egyenlő azzal, hogy eredményes is, most sem mentem elképesztő tempót, csak éppen nem fájt. Vagy ha igen, nem zavart.

Elkocogtam pár ember mellett és kicsit meglepett, hogy ezen az úton bárkivel is találkozom, mert igazából nem volt vétel sem az én egyes pontom felé, sem a szomszédos Nagy-Kopaszra. Gondolkodtam is valami okosabb megoldáson, de erről a részről térképem nem lévén, inkább nem kockáztattam meg, hogy húsz éves emlékeim alapján át tudok-e vágni a ködlepte, dzsuvás réten, úgyhogy végül bunkó módon kikockáztam az egészet jelzésen, majd az Éles-kő nyiladékján, éppen csak annyi technikát belecsempészve, hogy az irtás előtt azért levágtam egy csücsköt. Hogy a Zsíros-hegy csúcsnak nehezen nevezhető lapos tetején belül hol lehet a pont, az kissé rejtélyesnek tűnt, egészen addig, amíg egy pár lámpás embert utol nem értem, akikről kiderült, hogy ők a pontőrök, és éppen a posztjukat keresik. Próbáltak velem barátkozni, de ridegen elkértem a pecsétemet, majd iszkoltam vissza ugyanarra, amerről jöttem, tulajdonképpen ismert, hülyebiztos utakon fel a Nagy-Kopaszra.

A kör háromszögesítése
(mögötte a Movescount részletes, ámbár korrektnek nem minden részletében nevezhető jegyzete)

Ebben már nem volt annyi öröm, de ez nem meglepetés, a legmagasabb csúcsok már csak olyanok, hogy emelkedő vezet hozzájuk. Ezerszer jártam már ezen az úton, de így sötétben valahogy olyan ismeretlennek tűnt, kifejezetten örültem Fehér István (és Tibor) emlékművének, ez legalább egy biztos pont volt a fák egyhangúsága között, miként az a csapat őz is, amelyek vagy tíz, világító szempárral figyeltek az út melletti bozótosban, visszafelé is pontosan ugyanott, mint odafelé, mintha meg se mozdultak volna az elmúlt negyed óra alatt. Lehet, nem is tették. Végül is, minek rohangáljon egy őz, ha éppen senki nem akarja lelőni?

A Nagy-Kopasz végső, immár tényleg meredek steigjén éreztem először, hogy fáradok. Nem is nagyon volt szavam a pontőrökhöz, kínálgattak ugyan valami gumicukorral, de azt akkor nem vette volna be a gyomrom, majd lesz valaki, aki jobban örül neki, mondtam, aztán ráfordultam a lejtőre, irány a Szarvas-árok vége, egész pontosan az a jellegtelen, kis domb, ami a mai napon a Vörös-kecske-hegy nevet kapta. Ez is kultikus átmenet volt nekünk valaha, akkoriban valószínűleg nemhogy sötétben, de csukott szemmel pókjárásban is megcsináltam volna, csakhogy annak immár vagy húsz éve, időközben az erdészet erősen átszabta itt a tájat, én meg nem gondoltam, hogy most kéne felfedeznem az új irtásokat, így parasztban kifutottam a bringaútig és azon kerültem ki az egészet, így ugyan pár száz méterrel hosszabb, de semmi csapdát nem rejteget.

Hittem én azt. A végjátékról rendelkezésemre állt az itiner, az ahhoz csatolt kis térképvázlat, meg a saját, igaz, erősen nagykorú térképem. Ami jól esett volna, az egy tájoló, mert anélkül úgy kvázi érzésre kellett becsapnom az erdőbe és egy kb. 300 méteres iránymenettel megkapni a tetőt. Mivel nem egy kimondottan pengeles gerincről van szó, így a domborzat pont annyit segített, mint az otthon hagyott tájoló: vajmi keveset. Egy ideig bóklásztam az azonosítható tereptárgyakat teljességgel nélkülöző tetőn, majd amikor a gerinc már határozottan lejtett és amúgy is úgy éreztem, túl sokat jöttem, be kellett látnom, hogy itt a pánik ideje, ez így nem fog sikerülni. Egyetlen reményem az maradt, hogy két kivilágított embert csak észreveszek akár több száz méter messzeségből is, de körülöttem sötét volt minden. Ezt tájoló nélkül, ebben a sivár környezetben még könnyen meg lehetett volna fejelni azzal, hogy ha sokat forgolódok, akkor végképp elvesztem az irányt, így a túloldali sétaút felé kezdtem húzni, hátha ott megment valami. Vagy valaki! Sőt, valakik! Az úton ugyanis fényeket véltem felfedezni, amelyek közelebb érve egy jókora csoportnak bizonyultak. Legyen bármilyen ciki, meg kell tőlük kérdezni, hol vagyok. Remélve, hogy ők tudják…

A vörös kecske körüli balhé rekonstrukciója

Mire elértem a csoportot, ők is elértek két sötétben ácsorgó alakot. A pontőröket! Igaz, hogy a hegytetőtől cirka háromszáz méterre voltak, és feltűnően nem a csúcson, hanem egy hegyoldalban, de ezt átmenetileg megbocsátottam nekik, az itt eltapsolt idő csak azért fájt, mert éreztem, hogy csúszik ki a kezemből az az utópisztikus vágy, hogy esetleg ötperces tempón is belülre kerüljek. Hogy ez biztos legyen, a pontról kifutva még pár percet eltöltöttem azzal, hogy a kivezető utat megtaláljam, pedig ugyanarra kellett volna csak menni, amerről jöttem, de sötétben minden elágazás fekete, én meg nagy zavaromban nem vettem komolyan a balkanyart, csak amikor lejteni kezdett az út, akkor fordultam vissza, majd hálát adtam az égnek, hogy meglett a Julianna-major feletti eltéveszthetetlen rét. Ezzel a mocsok heggyel 800 méteren eltelt 8 percem. Durva.

Innen jött azonban a jutalom a pálya végén, egy kis emelkedő még a Vöröspocsolyás gerincére, majd teljes sebességgel le Nagykovácsiba, végig az enyhén lejtő, nagy utak valamelyikén, tulajdonképpen sájszegál, melyiken, mert egy komplett falunak nem mehetek mellé. Nem is tököltem sokat a térképpel, csak élveztem a sebességet, amit izgalmasan technikássá tett a sár és a csúszós kövek. A faluban még egy pillanatra elgondolkodtam, hogy akkor most hol is lennék pontosan, de a főutat nem lehetett eltéveszteni, a templom pedig messziről látszott. 1:28:32-nél állítottam meg az órát az iskola kapujában.

Odabent sikerült egy kis fejetlenséget okoznom a korai befutással az egyébként végtelenül kedves és szemtelenül fiatal rendezők körében, de viszonylag gyorsan úrrá lettek azon a problémán, hogy akkor most ki is méri a célidőt, illetve, hogy is kéne adminisztrálni az egészet. Még egy levessel is megkínáltak, de azzal is úgy voltam, mint a Nagy-Kopaszon a gumicukorral, el nem tudtam képzeni, hogy sikerülne lenyelni, mert bármilyen jól ment a futás, azért nyomot hagyott a homeosztázisomon. Kaptam viszont szép kitűzőt, meg egy oklevelet, amin kuriózumképpen, jövőbe tekintő jelleggel a másnapi dátum szerepel.

Relikviák

Este nyolcra pedig terv szerint hazaértem vacsorára, ami ugyan igencsak soványra sikerült, mert ekkor kezdtem csak érezni, hogy mocskosul elfáradtam. Arra azért még volt erőm, hogy a részidőimet átnézzem és addig bűvészkedjek velük, amíg majdnem kijött a hőn áhított ötös tempó: ha kivonom az egészből a pontokon töltött állásidőt, meg a kétségtelenül aljas harmadik ponton eltökölt részt, akkor marad 15,56 km, 1:18:20 alatt. Az precízen 5:02/km. Rég nem futottam ilyen gyorsan, már ezért megérte.

Arról pedig diszkréten felejtkezzünk meg, hogy valaha ez sima, hétköznapi rutin volt.

4 hozzászólás

  1. Frankó! Sajnálom, hogy kihagytam… született eltévedő vagyok, egyszer jó lenne nem odafigyelni. Ilyenkor gps-t nem lehet tájékozódásra használni? A quickroute-ra honnan szeded a térképet?