Nyomtatás Shortlink

Gyűjtögető életmód

Bevallom, alig vártam, hogy vége legyen az idei versenyszezonnak, de mint a jobb rockkoncerteken, kellett hagyni ráadásnak két ínyencfalatot, hogy biztosan jó élményekkel záródjon az egyébként némi hümmögésre okot adó év. A véletlen úgy hozta, hogy ez a kettő két egymás utáni hétvégére esett és két, gyökeresen ellentétes kultúrából kiindulva majdnem ugyanazt a feladatot adta: hosszútávú pontbegyűjtő csapatversenyen kellett helytállni, először bringával, aztán gyalog-barlangászva. Mindkettő kultikus esemény a maga köreiben: a Makado mára a szlovák tájbringa egyetlen eladható terméke maradt, amit végtelen profizmussal és kedvességgel rendez egy gimnáziumi sportegyesület, míg a Lakatos Kupa a magyar barlangászatban tölt be nagyon hasonló niche-t: ott mindenki ismeri, azon kívül pedig kvázi senki, de nem is célja a világhír, elég, ha a maga területén örvend nagy presztízsnek.

A Makado volt korábban, én pedig igazából csak belesodródtam, mert különösebben nem is kerestem csapatot. Annával ugyan kipróbált és nagyon jól együttműködő párost szoktunk alkotni hasonló rendezvényeken, most viszont felkérésemre nem tört ki örömkönnyekben, hogy de jó, végre megint összeállhatunk, így én el is eresztettem a kérdést, mígnem Orsi egyik nap azzal a hírrel fogadott, hogy talált nekem nőt, a magyar montis mezőny egyik legjobb maratonosával, Balázs Beával fogok indulni. Kijelentő móddal nem lehetett vitatkozni, de olyan nagyon nem is akartam, kíváncsi voltam erre a felállásra, és mivel az adekvát hétvégére még az időjárás is szépen alakult, nem kapituláltam az utolsó pillanatban (amit egyébként zokszó nélkül megtettem volna, ha esik, de ezt Beának nem mertem bevallani).

Elindultunk hát Pozsonyba, és bátran kijelenthetem, hogy közben kölcsönösen féltünk egymástól. Én attól, hogy kidolgozottnak éppen nem mondható felkészülésem hiányosságai most buknak majd ki, ő meg a feladattól idegenkedett, ami nem csoda, mert nemhogy ilyet nem csinált még, de térképet se nagyon fogott a kezébe. Előtte talán ha kétszer találkoztunk, az se volt evidens, hogy szót értünk egymással, ilyen hosszú távon pedig már fontos a jó hangulat, volt tehát némi kockázata ennek a felállásnak, de elmondhatjuk, hogy a legjobb szcenárió valósult meg: remekül tudtunk együtt dolgozni, én vezettem, ő szépen szekundált, néha volt egy kis disszonancia a tempónkban, de ez megesik a legjobbaknál is. Ő a kezdést találta erősnek, én meg a folytatást, amikor meg-meglószolt néha, ebből az első rögtön megmutatta, hogy a kommunikációnkon is van mit csiszolni, mert úgy letettem egy elágazásban, ahogy a nagykönyvben meg van írva, csak ott ez ellenfelekre szokott vonatkozni, nem csapattársakra. Ebből perc körüli hátrányunk származott, amit már akkor sem tekintettünk komoly hibának, de éppen az is benne volt a pakliban, hogy sosem találkozunk össze ismét, és akkor ő humoros hétvégének nézett volna elébe, mert körülbelül annyira követte a navigációt, hogy valahol Szlovákiában vagyunk, jó eséllyel hétfőn kaptuk volna vissza a nagykövetségről, miután iratok nélkül befogta a rendőrség.

A szemfüles fotós elkapta azt a pillanatot, amikor Bea betette a bringáját a rajtba.
(Fotó: Roman Kucera)

Innen kicsit jobban figyeltünk egymásra, de kellett is, mert ott volt új problémának a térkép, egész pontosan a Marianka nevű csücske, ahol egy komplett falu épült ki a helyesbítés óta, és okozott némi fejtörést, mire az ismereten utcahálózaton sikerült átszivárogni, ráadásul ezt egy jókora emelkedő követte, ami pont egybeesett egy holtponttal, itt gondoltam először a nap folyamán, hogy van ennél jobb szórakozás is egy napsütötte októberi szombaton. Ezzel együtt terven belül, 2:55-re értünk le a tavakhoz, ameddig a rajtban kitaláltuk az útvonalat, ott a maradék újratervezésénél azt a szomorú hírt kellett közölnöm Beával, hogy rohadt sok időnk van, így kénytelenek leszünk fel-alá rohangálni a nem lapos Kamzikon, ezt akkor éppen egyikünk sem kívánta, talán én még kevésbé, mert én tudtam pontosan, mire vállalkozunk.

A link mögött egy 2,8 MB-os, teljes térkép lakozik. Csak szólok.

Azonban hiába próbáltam elszabotálni pár kellemetlen helyen levő pontot, tereltem magunkat a cél felé, valahányszor ráközelítettünk a befutóra, mindig az jött ki belőle, hogy van még időnk, Bea meg ekkor kezdett csak igazán belelkesülni, mint egy gyerek a ringlispílen, hogy na, csak még egyet, léci-léci, így pontbegyűjtőkön horror hibának számító módon kis köröket kezdtünk rajzolni, vissza-vissza térve a cél közelébe, végül pedig csak fel kellett mennünk a 4-es pontra, amelyik annyira kínos helyen volt, hogy az már a rajtban kihúztuk az épelméjű lehetőségek közül, majd még ezzel együtt is maradt negyed óránk, amikor már tényleg nem volt hova menni, pontosabban kint maradt a távolban három olcsó pontunk, de az azért már erős túlzás lett volna, nem beszélve arról, hogy ebben az ámokfutásban én kezdetem szétesni, nagyon ideje volt, hogy kicsöngessenek végre.

Az eredményeket nézve aztán megállapítottuk, hogy nyugodtan bejöhettünk volna egy órával korábban, mert 930 pontunkkal az abszolút második páros lettünk, csak egy elit férfi duó vert meg minket 4 egész ponttal, kategórián belül pedig… Szerénységem tiltakozik, hogy ilyet írjak, de ez van, szóval, utcahosszal nyertünk, 200 pontot verve Miry Ryglékre, ami nekem azért tetszik nagyon, mert ő korosztályos világbajnok volt 2014-ben, amikor én utoljára komolyan versenyeztem, sőt, akkor el is ment mellettem a pályán, én pedig esélytelenül szakadtam ki az árnyékából, úgyhogy ez a győzelem egy kis gyógyír arra a vereségre is.

Igaz, erről nem annyira én tehetek, párt választani tudni kell, és ez nem csak a szaporodásbiológia fontos tézise. Vegyes párosoknál közismert, hogy a nők játszák a meccset, nekem pedig bivalyerős csajom volt, tulajdonképpen én voltam a gyengébb, vagyis nekem kellett az ellenfelek nőit legyőzni. Innen nézve nem is akkora dicsőség az egész, de amilyen ez a szezon, minden apróságnak örülni kell. Orsi és Linda közben hasonló magabiztossággal nyerték a női párosok versenyét, sőt, még a tombolán is kihúzták a rajtszámunkat, így aztán egy szakajtónyi ajándékkal távoztunk Pozsonyból. Soha rosszabb fogást. Soha rosszabb versenyt.

Két fél csapat és egy elgondolkodtató installáció.

Azért a Makado rendesen megviselt, még kedden is éreztem, hogy volna mit kipihenni, márpedig pörögtek a napok és jött a következő, nagyon hasonló meccs, a Lakatos Kupa. Itt egy egész napos bele-belefutós kutyagolásra számíthattam, ráadásul az egésznek tétje is volt, mert két éve nyertük ezt a versenyt, és tavaly ugyan nem indultunk, de kicsit azért címvédőnek éreztük magunkat, és lélekben készültünk is rá, egész addig, amíg KGy lábára nem ejtett egy jókora sziklát a hochschwabi kutatások kellemetlen mellékhatásaként, így a csapat eredeti felállásban nem tudott kiállni, de szerencsére hamar találtunk tartalékot Andris személyében.

Ahányszor én eddig Lakatoson voltam – egyszer 2003-ban, egyszer pedig tizenkét évre rá – mindig a Szalamandra háztól indult, ami ritka kuriózum, mert tradicionálisan a Vecsem-forrás a versenyközpont. Most végre megláthattam ezt a kultikus helyet, amit leginkább a barlangászhoz méltó vaddisznó-romantikával tudnék jellemezni, a komfortot a névadó forrás képviseli, sátrazni pedig vagy a felszántott lucernaföldön, vagy a mellette levő vékony csíknyi csalánosban lehet, aminek a terepviszonyai nem nagyon estek egybe az én morfológiámmal, konkrétan a fejem alatt egy gödör volt párna helyett, de ezt kellő fáradtsággal és különböző szedatív italokkal egész jól tudtam kezelni, csak a bagzó szarvasok ébresztettek fel hajnalban. Meg is állapítottam, hogy ennek a fele se tréfa, nem szabad kint maradni az erdőben sötétedés után, mert ezek rohadt kanosak.

Ha a helyi fauna nem is, az időjárás viszont teljes mértékben a barátunk volt, ennél szebb, őszi időt elképzelni sem lehetett volna, rövidujjúban bóklásztam végig a napot, ami addig frankó volt, amíg át nem vettem Andristól a slószt a Cickánynál, és be nem próbálkoztam az első szűkületbe. Nyugodtan kijelenthetem, hogy van annál jobb szórakozást, mint pucéran barlangászni, próbáltam ugyan nem hozzáérni se sárhoz, se sziklához, de a borítékolható kevés sikerrel, úgyhogy nagyon hamar úgy néztem ki, mint egy disznó, akit bottal kergettek végig az ólban.

A November 7. zsombolynál. PG itt még nem volt elég fáradt.

Szerencsére hárman osztoztunk a merülés keserű kenyerén, ami nemcsak kellemetlen és fájdalmas tudott lenni, hanem kimondottan fárasztó is, nagyon nem mindegy, ugye, hogy valaki 10 percet ül a napsütötte avaron, vagy ugyanannyit vonaglik egy szűk lyukban, a vége felé már csökkent is mindenki lelkesedése, ráadásul itt futottunk bele először abba a problémába, hogy nem egyedül vagyunk a hegyen, az egymáshoz nagyon közeli Búbánat illetve Dugó-lyuka zsombolyok is mind foglaltak voltak, így tovább kellett állnunk jobb fogás reményében a terep keleti végébe.

Az útvonalunk, már ameddig az órám hajlandó volt követni (teljes térkép a link mögött).

Addig összesen két hibánk volt, egy navigációs, rögtön az egyes Hideg-lyukra, mert az annyira evidensnek tűnt, hogy rá sem néztem a térképre, így ész nélkül elrobogtunk a Vecsem felé, ahol aztán elnézést kértem a többiektől és gyorsan korrigáltam, a másik meg inkább stratégiai, az FTSK leány-kommandója által éppen használatban levő Baglyok helyett elszaladtunk a Favágóba, majd vissza, ez a kettő együtt talán 10 perc veszteség lehetett, de a két otthagyott zsomboly viszont összesen 60 pontot ért, azt kicsit sajnáltuk volna bent hagyni, mert hát hajtott a lelkesedés, hogy meglegyen a Royal flush, bár úgy gondoltam, hogy a győzelemhez azért az talán nem kell (és mekkorát tévedtem, mert végül még egy csapatnak, a Szifon vezette Bükki különítménynek is meglett a teljes terítés, csak ők negyven perccel később értek be, ami ezen a távon tulajdonképpen sprintbefutónak számít).

Pórázon vezetjük PG-t.

Szerencsére a keleti csoport gyorsan ment, amiben ereszkedni kellett, az is jól adta magát, így még nem volt fél öt, amikor végeztünk velük, pont maradt időnk visszaszaladni az elhagyott kincsekért, ezúttal tényleg erőltetett menetben, mert már nagyon ketyegett az óra. Addig nem csontoztuk ki magunkat tempóval, ez a másfél kilométer már kicsit fájt, de úgy voltunk vele, hogy utolsó esély, ezt még meg kell játszani. A 16:40-kor utolsóként elért Búbánatnál az a meglepetés fogadott, hogy a rendezőség már felhozta belőle az igazolólapot, így azt tulajdonképpen ajándékba kaptuk azzal az utasítással, hogy azért menjünk le valameddig, amit mi pontosan be is tartottunk, lementünk valameddig. Végül egy felejthető, végtelen hosszúnak tűnő downhillel kocogtunk le a hegyoldalban a célig: 16:58. Ha lenne egy barlang a Vecsem-forrásnál, abba még pont benézhettünk volna.

Hivatalos eredménylista

Szerencsére nem volt, de egyébként nem kívántunk mást, mint egy, majd még egy sört húzóra – szerintem kicsit kiszáradhattunk az egész napos rohangálásban – meg gyorsan lemosni az út sarát, hol máshol, mint a kies Vecsem-patakban. A rendezőség által készített vaddisznópörkölt már az extrák közé tartozott, a nagy tábortűz és az innen-onnan beszivárgó pálinkásüvegek nem kevésbé.

És akkor az üveg fenekére nézve megláttam a fényt.

Az első helyért járó gigászi Unikum aztán eldiffundált a tömegben, reggel sem találtuk meg, állítólag a maradékát a rendezők fogadták örökbe, ahol legalább olyan jó helyen van, bár nem tudom, ezek után le merek-e menni üres kézzel kedden a klubba. Már ha fogok tudni járni, mert így két nappal az esemény után például mocskosul fáradtnak érzem magam. Még jó, hogy ezek a versenyek csak egynaposak. Meg hogy most már tényleg vége a szezonnak.

2 hozzászólás

  1. A szlovák oldali zsombolyokba nem szoktak pontokat tenni?