Nyomtatás Shortlink

Hogyan legyünk sikertelenek?

Még sosem nyertem Magyar Kupát, és bár nem gondolnám, hogy emiatt álmatlanul kellene forgolódnom, azért élt bennem a vágy, csak be kéne húzni egyszer ezt is. Már az alapállás is hibás, mert közben diszkréten elfelejtkeztem arról, hogy immár három éve a bringát csak munkába járásra használom, illetve néha veszek egy újat, hogy fenntartsam a fejlődés látszatát.

Egy feladatot azonban sosem lehet eléggé alulbecsülni, még erre is rá tudtam tenni egy lapáttal, amikor a mezőny méretéhez képest minden bizonnyal világrekorder kupasorozatból (18 forduló) csak a legszükségesebb négy hétvégét jelöltem ki a nemes cél érdekében, bőséges lehetőséget adva másoknak a pontgyűjtésre, illetve magamnak igen szűk mozgásteret arra az esetre, ha valamit elbaltáznék.

A szezon azonban úgy indult, ahogy megálmodtam, az április eleji, csopaki hétvégén sikerült elkapni kétszer száz pontot, annak dacára, hogy a pincéből felhozott, új 29-esem szinte a verseny napján látta meg először a napvilágot. Figyelmeztető jel lehetett volna, hogy első nap Süti alig pár másodperccel végzett mögöttem, de akkor még nem sejtettem, hogy mi ketten idén az évszázad meccsét fogjuk vívni, ami párját ritkítóan izgalmasan alakult, bár a nézőszáma viszonylag alacsony maradt, mondhatni, rajtunk kívül senkit sem érdekelt.

Április után boldogan visszatettem a Scottot a pincébe, mert sokáig nem volt újabb verseny, legközelebb júliusban, amikor aztán rendesen elkent a plzeni mezőny, de ez nem lepett meg igazából, sokan is vannak, erősek is, ott egy hiba tízszeresen büntet.

Hazatérve aztán megkezdtem a pokoljárást, először Zebegényben, egy tálcán kínált hosszútávú bajnoki cím eldobásával, de ott annyira felbaszta az agyam a térkép, hogy átmenetileg nem voltam a magam ura, és rossz viccnek minősítve az egészet visszacsorogtam a célba, amivel egyébként az egész mezőny alól sikerült kihúzni a szőnyeget, mert így nem maradt elég eredmény a hivatalos OB-hoz, ráadásul utólag tudom csak, hogy 10 perc hátrány még simán gyógyítható lett volna, egyetlen mentségem, hogy friss cseh tapasztalataimnak ez olyan mértékben mondott ellent, amit nem tudtam hozzáállásban megugrani. Másnap ugyan korrigáltam egy kötelező győzelemmel, ezzel együtt a zebegényi hétvége markánsan kitolt a peremre, ahonnan az egyik irányban igencsak lejtett az út.

Jött a Tipo Kupa, ami példamutatóan jó szervezett verseny benyomását keltette, szuper terepen, és, a cseheknek hála, kiváló mezőnnyel, bár ez utóbbi egyben azt az átkot is magával hozta, hogy szinte lehetetlen volt nyerni, részemről pedig még a dobogó sem jött össze, de most nincs mire fognom, gyorsabban kellett volna haladni, esetenként más irányban, amivel nagyjából össze is foglaltam a tájékozódási sportok minden bölcsességét egy haiku terjedelmében (majd valaki sorokba rendezi). Magyar Kupa oldalról azonban sikerült fenntartanom a látszatot, és elhozni mindkét napon a százast, bár ekkor is volt egy alig pár másodperces befutásom Süti előtt, aki közben szépen megszedte magát egyéb versenyeken, látszott, hogy nem lesz egyszerű a maradék két futamon előtte maradni.

Miskolcon aztán jött a borítékolható összeomlás, ami ott lapult az egész szezonomban, tudniillik, hogy én nem is nagyon hittem ebben az egészben, amivel sikerült is bevonzanom a bajt. (Talán magammal szemben élhetek az áldozat-hibáztatás amúgy elítélendő, bár nem minden alapot nélkülöző retorikájával.)

A vasgyártól féltem, mert irreguláris feladatnak tűnt, én meg még sosem versenyeztem benne. Biztos voltam benne, hogy mindenki nagy magabiztossággal száguldozik majd, miközben én ott átkozódok a széteső kohó valamelyik kies szegeltében. Jobb híján Mets Miki fejkamerás videójával készültem lélekben, ami egyébként meglepően sokat segített, de tudat alatt csak előtört belőlem a sprintversenyek iránti undor, és amikor azt vettem észre, hogy már a negyedik pontot fogom fordított sorrendben, kénytelen voltam ezt is feladni. A sors kaján vigyora, hogy velem párhuzamosan Süti is belefutott egy hasonló malőrbe, ő az 5. pontot ignorálta könnyű kézzel, igazából meg egyikünk se nyert volna, mert Cica olyan rutinnal közlekedett ezen a terepen (telepen), mint aki itt született a kokillamegmunkálóban (amiből éppenséggel az is következhetne, hogy Cica egy kokilla).

Vasgyári romantika (van még)

A szezonom innentől menthetetlenül fordult kabaréba, esetenként bizarr-szürreális, de mindenképpen tragikomikus színezetet öltve. A másnapi Középtávú OB-n hiába éreztem úgy, hogy minden frankó, már csak egy pont lett volna hátra az amúgy nem túl rejtélyes pályából, ami azonban mágikus módon eltűnt a térképemről, pontosabban a térkép tűnt el teljes fizikai valójában, pusztán attól, hogy rácsöpögött az izzadtság, ami még az én eseménydús tájbringás karrieren során is példátlan,  ilyet utoljára Sigourney Weaver tudott, de őt előtte felcsinálta az alien. Az utolsó előtti pontomon mindenesetre egy bélyeggyűjtő türelmével kellett áthajtogatnom a térképet, hogy a maradék cafatokból valamit megmentsek az utókornak, de igazából csak az az esélyem maradt a cél megközelítésére, hogy néha megkértem az arra járó versenyzőket, ugyan, hadd vessek már egy pillantást a térképükre. A vége egy magabiztos második hely lett, az praktikusan egyenlő a ravatallal, így kénytelen voltam elmenni a szezonzáró szombathelyi hétvégére, nem túl nagy kedvvel, ami egyenesen determinálta az ottani eredményt.

Térképmaradvány a Középtávú OB-n. Nesze semmi, oldd meg jól.

A szombathelyi parkerdő iránt nem sok bizalmam volt, talán a csödei emlékek alapján, ehhez képest határozottan pozitív meglepetés volt a terep, kár, hogy szétcsapott rajta valami favész, ami első nap még csak azt jelentette, hogy sok, tervezetten felül kidőlt fa akasztotta meg az amúgy élvezetes száguldozást. Különösebb hiba nélkül el is jutottam a 14. pontig, ahonnan már szinte látszott a vége, én pedig a kezemben éreztem az annyira áhított győzelmet (ekkor, mint utólag megtudtam, 3 mp-cel voltam lemaradva Süti mögött, ami egyébként éppen behúzható lett volna a hajrával, mert azt rendszeresen én szoktam nyerni), ám a pontnál megfordulva egy gally lekapta a láncomat a hajtóműről. Smallest of accident, cound have occured anywhere, gyorsan lenyúltam visszatenni, de úgy jártam vele, mint Tutajos a csukával: a kistányér bekapta a kesztyűm ujját, amit először megpróbáltam pánikszerűen, de lehetőleg roncsolásmentesen kiszabadítani. Ehhez vagy a gépet kellett volna megemelni és egy harmadik kézzel előre forgatni a hajtást, vagy visszafelé tekeréssel próbálkozni, amihez viszont a beszorult kezem volt útban. Maradt a brute force, de a kedvenc kesztyűm erősen kapaszkodott az életbe, csak nehezen volt hajlandó kiszakadni, közben elmorzsoltam volna érte egy könnycseppet, ha lett volna mivel. Kisebb csoda volt, hogy ezek után az idegtől nem húztam be még valami hibát, szerencsére már csak egy érdemi pontot kellett megfogni, sőt a rövid hajrában még néhány másodpercet visszahoztam, de az eredmény akkor is az lett, hogy Süti megvert 47 másodperccel, ami nagyjából lefedi a baszakodással töltött időmet. Lehettem volna mérges is, de inkább olyan érzés volt, mint amikor az aranyhörcsögöt sétáltatja az ember a kezében, egyiket a másik elé, a szegény pára meg csak teper, és észre sem veszi, hogy a felsőbb hatalom folyton hátrasorsolja. Az ilyesmivel nem lehet vitatkozni. Illetve, nem nagyon érdemes.

Sprintes stílus, közepes távval

A Magyar Kupa ezzel el is úszott, bár az egymás elleni küzdelmünkben én vezettem 3:2-re, de a MK pontszámítása olyan, mint a parlamenti matematika, ahol az egyharmadot kétharmadnak hívják. Maradt még egy súlytalan hosszútáv szépíteni, ahol folytatva a megkezdett sorozatot, mindjárt az egyesre biztos kézzel választottam ki azt az útvonalat, amelyiken vagy 200 méter hosszan eldőlt az erdő. Nem sima gallyazásról beszélünk itt, hanem komplett rönkökről, csak úgy átlépni sem lehetett őket, pattogtam fáról fára, mint Tarzan, amikor talált egy biciklit (vinni ajándék Jeannek).

Az ominózus egyes pont (mögötte a teljes térkép)

A pálya amúgy a szezon egyik legjobbja volt, pörgős, változatos és elgondolkodtató, úgyhogy igyekeztem a tudatomban elnyomni a balszerencsés kezdést és hajtottam tovább, persze nem sikerült visszahozni ezt a pár perc hátrányt, de azóta tudom, hogy sikertelennek lenni ugyanolyan érzés, mint amikor minden összejön: ugyanúgy suhan a táj, ugyanúgy jönnek a pontok, ugyanúgy fáj a steig, és ugyanúgy lehet élvezni a lefelé száguldást. Csak az eredményeket nem szabad megnézni a végén.