Nyomtatás Shortlink

Még ezt az egyet

Gondoltam, az augusztusi nagy túra után kicsit pihentetem az utazást, az extrém sportokat, illetve az írást is, de egyik sem sikerült, mert egy még korábban elvetett ötletem, hogy esetleg kéne kanyonozni a nyár végén, értő fülekre talált barlangászaim között, az időjárás is messzemenőkig támogatta a tervet, végül pedig olyan fenomenálisan sikerült, amit muszáj megénekelnem.

Arról, hogy mi volt szép

A terv az volt, hogy mint Otto Skorzeny kommandósai annak idején, hirtelen átrohanunk Olaszországba, gyorsan kanyonozunk egyet, majd még egyet, aztán, mielőtt bárki észrevenné, vagy elfogynának a szeszkészleteink, már vissza is jövünk. Az egész nem igényelt többet egy sima hétvégénél, és tekintettel az éjszakai megérkezésre, a szálláskeresésbe sem öltünk nagy energiákat, a megszokott Lavarie-bivak lett kijelölve, mint találkozási pont, ahol a különböző időben befutó autókból reggelre összeállt a csapat. Sőt, hozzánk csapódott még egy másik, rokon társaság is, Zséék ugyanis ugyanezt a tervet lazább időkerettel kezelték, de a szombati napot velünk szándékozták megosztani, aminek én nagyon örültem, mert így nem nekem kellett vezetnem, sőt, még azt kitalálni sem, hogy hova menjünk aznap, hátra lehetett dőlni és rábízni magunkat a profikra.

Az egyik felünk levált könnyű, biztonsággal járható és kezdők számár is élvezhető kanyont keresni, ami a tavaly felderített Ronc lett. Ha kicsi lányomat sikerült volna elcsábítani erre a hétvégére, én is oda mentem volna, mert szép emlékeim vannak erről a kedves helyről, így viszont a másik csapattal tartottam felfedezni a Chiantone kanyont, ami egyébként félig ugyanaz, mint a Vinadia. A Simon-féle könyvből annyit tudtunk meg, hogy ‘spectacular but polluted’, ennyi és nem több állt a leírásban, kicsit gyanús volt az a szűkszavúság, de a vezetett partik naiv bizalmával mentünk Zsé után a fent még napsütötte meder felé.

Zsé az ötvenkettes felett

Aztán egy ereszkedés múlva meg kellett állapítanunk, hogy Simon nem tréfált, ha ő azt mondja, hogy szennyezett, akkor az úgy is van, eleinte még hitegettük magunkat azzal, hogy csak itt, a patak felett átívelő híd miatt van ennyi hulladék, mert a büdös digók nem törődnek a környezetükkel, ha valami nem kell, mediterrán lazasággal csak bebasszák az első lukba, ezt sajnos, láttuk már a trieszti barlangokban is. Vélhetően tényleg a híd volt a fő szemétforrás, de a víz már csak olyan, hogy lefelé sodor mindent, így a kommunális hulladék, az ezzel járó zavaros víz, illetve némileg meglepő módon a döglött állatok végig kísérték az utunkat, legalább is a Chiantone ágban, mert amikor jó sokára kiértünk Vinádiába, varázsütésre elmúlt mindez, kitisztult a víz és többé nem kellett rozsdás biciklironcsokat, autógumikat és szakadt ruhákat kerülgetni (amiben nagyon reméltük, hogy már nincs benne a tulajdonosa). Addig viszont végtelenül szomorú és enyhén nyomasztó utunk volt, dacára annak, hogy maga a kanyon pusztán adottságait tekintve tényleg látványos volt, csúcspontján egy 52 méteres ereszkedéssel.

Egy ereszkedés, egy bicikli

A Vinadia már csak azért is kellemes váltás volt, mert végre kicsit ki is nyílt a kanyon, az addigi szűk, szürke falakat napsütötte cserjés part váltotta fel, ami remek lehetőség volt ebédelni – szennyvízbe áztatott csoki volt a menü, poshadt kólával – majd mikor ismét összezárt a táj, elértük a vízerőművet.

Azért ne az Asszuáni-gátra asszociáljon senki, egy 10 méteres kis falacska duzzasztott maga mögé egy pici tavat, az onnan kinyert víz számunkra ismeretlen helyre távozott egy baljós alagútban, szerencsére hagytak a mederben annyit, hogy ne szárazon kelljen végigmennünk a még eléggé távoli kijáratig. Érdekesség, hogy a vízmű megközelítése egy másik alagúton történik, ami egyben a kanyon menekülő útvonala is, ennek bejáratát meg is találtuk a gát alatt nem sokkal, de végig értelemszerűen nem mentünk rajta, mert az közel sem olyan szórakoztató, mint a vízben ugrálás. Meg aztán ki tudja, nincs-e zárt rács a túlvégén, akkor aztán nézhettünk volna szomorúan az olasz éjszakába, hogy prego, prego. Esetleg freddo, freddo.

Legény a gáton

Ebben a kanyonban valaha egy via ferrata is vezetett, vagyis inkább pallókkal kiépített útnak tűnt, de mára már csak az itt-ott rohadó vasak emlékeztettek egykori pompájára, az egésznek kicsit olyan hangulata volt, mint amikor a Gyűrűk urában elhajóznak a hatalmas, régi szobrok mellett, amelyek még a pusztulásban is sugároznak valami fenségeset. Az viszont határozottan elgondolkodtatott, hogy mi volt az az erő, ami a centis vasakat felfelé(!) hajlította el koppanásig. Talán egy balrog.

A gát alatti szakasz nagy része egyébként simán gyalogolható volt, csak pár kisebb ereszkedés volt benne, amelyből egyet meg is lehetett ugrani, olyan 8-9 méterről, gondosan becélozva a lenti vízből azt az egy négyzetmétert, ahol a mélység megengedte a fájdalommentes landolást. Nekem sosem jutott volna eszembe az a trükk, amit Ági itt alkalmazott, tudniillik, ha az ember sikít ugrás közben, nagyobb eséllyel landol a mély vízben. Zseniális. Slusszpoénnak aztán kaptunk egy 25-ös ereszkedést egy gyönyörű, türkiz medencébe, na, ez a szép a kanyonozásban! Némileg feledtette is a Chiantone mocskát. Kár, hogy itt a fényképezőgépem azzal az üzenettel örvendeztetett meg, hogy lemerült az akkuja, így kép nincs róla, aki kíváncsi rá, oda kell mennie.

A szombati akvagimnasztika végül 7 órán keresztül tartott és nagyjából naplementével sikerült kiszállni belőle, így az a tervünk, hogy istentelenül berúgunk a bivakban, elbukott a fáradtság oltárán. Szerencsére a távoli hegyek mögötti villámlás nem jött hozzánk közelebb, mondjuk, egy kiadós zivatar érdekes tesztje lett volna a kocsi árnyékába berhelt pungának, de nagyon nem bánta senki, hogy inkább aludtunk helyette.

Morgenstimmung

Másnap viszonylag gyorsan kiválasztottuk a Brussine kanyont, ami pont megfelelt azon elvárásoknak, hogy ne legyen túl hosszú, se túl nehéz, de legyen szórakoztató és essen útba hazafelé. Letanyáztunk egy elhagyott vendéglő gazzal felvert parkolójában, ahol egy egész jó karban levő focilabda és egy, a vendéglő évekkel ezelőtti bezárásakor ott maradt muzeális frizzante várta a kanyonosokat. Ez legalább olyan megható figyelmesség volt, mint a Palvico után az olaszok söre, bár a frizzantét nem mertük kinyitni, mert ha valaki összehányja a kanyont, kerülgethetjük a répadarabokat egész nap, az ilyen élményből pedig elég volt a Chiantone.

Welcome drink

Erről a helyről azt írta Simon, hogy kezdőknek ideális, tiszta vizű, sok kisebb ereszkedéssel meg egy nagyobbal, egyenesen a Fella medrébe. Nos, a Fella az a folyó, amely közvetlenül az autópálya mellett folyik, már ha van benne víz, mert nyáron sokszor csak egy vékonyka patak és egy száz méter széles, kavicsos meder található a helyén, ami egyébként nagyon látványos, mindig élt bennem a vágy, hogy egy ilyenben csatangoljak kicsit, és most tessék, itt volt karnyújtásnyira, hiszen a kiszállás után még a túra része, hogy ebben a mederben kell visszajutni a kocsihoz.

Azt  is írta a könyv, hogy a túra első negyed órája enyhén idegesítő, mert nem történik semmi, csak csapatni kell a köves mederben. Ez pontosan így is volt, csak inkább fél órán át tartott, közben komolyan felmerült, hogy jó kanyonban vagyunk-e egyáltalán, de aztán jöttek sorra az ereszkedések, olyan 10-20 méteresek, kedvesek, játékosak és stresszmentesek, gyönyörű kis medencékbe, mindezt napsütésben, szóval ez az, amit az ember kanyonos élmény címén keres.

Ennél szebbet?

Mindezt ráadásul sikerült azzal megfejelni, hogy Gonzó elhozta a vendéglő jobb sorsra érdemes labdáját, így új sportágat is avathattunk: a vadvizilabdát, ennek legszebb pillanata az, amikor az embert ugrás közben még fejbesomja egy jól eltalált lövés.

Ami a Vizes VB-ről lemaradt

Egyedül az utolsó ereszkedésnél hőköltünk vissza egy kicsit, mert nagyon nehéz volt elhinni, hogy az egyetlen nagy, nyálkás, ferde falon a 60 méter kötél leér az irdatlan messzinek tűnő folyómederig, különösen pikáns volt ez akkor, amikor felderítőnk eltűnt az áthajlás mögött, de aztán láttuk kisétálni a kavicsra és onnan boldogan integetni, így megnyugodva mehettünk utána. Rohanásról nem volt szó, ekkora szakaszon a vizes kötél már eléggé leszabályozza a sebességet, viszont lehet vagizni azzal, hogy egy kézzel sem tartja az ember az ereszkedőgépet és mégsem zuhan le. Haladók ezt még megfejelhetik azzal, hogy közben megcsúsznak az algás falon.

Az kijárati ötvenhetes

A leérkezés után a rég áhított Fella-mederben caplathattunk vissza, ehhez már le lehetett tűrni a neoprént, aminek tiszteletére másodperceken belül megcsípett egy bögöly, arról pedig, hogy jobban ne akarjak levetkőzni, maga a Fella is gondoskodott, a vékonyka patakról ugyanis kiderült, hogy azért van mélysége és sodrása is, egész komoly expedíciónak tűnt rajta az átgázolás, ebből pedig több is volt, ahol a vékonyabb testalkatúak közül könnyen elveszthettünk volna egy párat, ha nem vigyázunk. Elképzelem még ezt krokodilokkal, biztos, hogy nem akarok Afrikában kanyonozni.

Fella gázló

A romkocsmánk előtt főzőcskézve aztán mind arra jutottunk, hogy ez parádésan jól sikerült, miként az egész hétvége is, Chiantone ide vagy oda. Kár, hogy vége a nyárnak. Egész ismerős érzés ez nekem, minden tavasszal így szoktam visszatekinteni a síszezonra. Ami viszont napról napra közelebb van! Addig most már tényleg pihenek.

Képek