Nyomtatás Shortlink

Az olasz meló

Az arktikus éghajlatú Vercors után napfényre vágytunk hát, de ez nem is ment olyan egyszerűen, Letonak például – miután megharcolt egy váltó javíttatást – még két gumit kellett szereznie a buszra, ami jó fél napos várakozást jelentett, miközben ők bánatukban vettek egy vödör garnélát meg egy tucat leértékelt camembert, utóbbi aztán napokig meghatározta a sátrunk hangulatát, fogyni ugyan nem fogyott, de az amúgy zsúfolt kempingben lett mellettünk egy üres hely.

Mi a másik kocsiban pedig már majdnem a célnál átéltük a Szodoma 120 percét, midőn úgy beékelődtünk Salo mellett a dugóba, mintha egy dolgos hétköznap koccanás történt volna az Astoriánál. A Waze is csak ingatta a fejét, küldött jobbra, majd balra, végül fél óra után visszavitt ugyanabba a körforgalomba, amelyből kimenekültünk, de legalább megnéztük Salot, ami igazán bájos, bár nehéz róla elképzelni, hogy valaha Olaszország fővárosa volt. Igaz, Mussolininek nem ez volt az egyetlen vitatható ötlete.

Estére sikerült teljes létszámban összeverődnünk az Arco kempingben, melynek sajátos szubkultúráját szinte 100%-ban németek képviselték, full extrás lakókocsikkal, kiterített műfűvel és a vonóhoroghoz kötött, szomorú golden retrieverrel. Családiasnak nem mondanám a helyet, ellenben majdnem szállodai árban van (15 euróra jött ki egy éjszaka), hiába, a pozícióért fizetni kell, Arco belvárosa ugyanis alig pár lépésre volt – ami fontos szempont fagylaltfüggőknek – csakúgy, mint a mászóutak egy része, a kemping hátoldalában folyó Sarca ideális menedék forró napokra, illetve két éjszaka egymás után is teljes hangerőn élvezhettük a szomszédban zajló hörgősmetál koncertet, teljesen potyán.

Strangers in the Night – avagy Nick Cave klippet forgat Arcoban

Egyelőre megsütöttük az áldozati garnélákat, majd elkezdtünk töprengeni azon, hogy akkor itt most mit is csináljunk. Abban nem volt teljes az egyetértés, hogy a kanyonozás jó játék-e, így az egy száraz egy vizes program ritmusát lőttük be, remélve, hogy ettől mindenki mosolygósan hajtja majd álomra kócos és/vagy borostás fejecskéjét.

Sentiero Contrabbandieri – Massimo Torti

Első napra kitartottunk amellett, hogy valami olyanba menjünk bele, aminek a nevét egyikünk sem tudja kapásból bemondani a hegyimentőknek. Ez lett a magyarul csak csempészek útjaként emlegetett hosszú párkány, amelyen akár simán végig is lehet sétálni – ha az ember szuicid hajlamú, esetleg francia guide –  de inkább biztosítani szokás egy rövid kötélen, szinkronmászással. Ismét két csoportba osztottuk magunkat, de most már különösebb ideológia nélkül, abban a sorrendben felszerszámozva magunkat, ahogy rátévedtünk a hosszú beszállás után a tényleges mászóútra. Vagy mi ez, mert teljesen sík, mászásról tehát csak átvitt értelemben van szó.

Párkány kilátással

Egy kötélhosszt mentem elöl, ez kimondottan szórakoztató volt, majd átadtam ezt a pozíciót Anitának, és onnantól én voltam a záró, aminek megvolt az a hátránya, hogy a tájból szinte semmit nem sikerült élveznem, húztak a többiek, menni kellett és kapkodni a közteseket kifelé, mindeközben lehetőleg nem hasra esni a kötélben, így az alattunk csillogó Garda és a távoli hegyek helyett leginkább az orrom elé néztem az törmelékes ösvényre. De ezzel együtt is nagyon szép élmény volt, néha szerencsére megálltunk fényképezni, illetve a három kisebb, drótköteles résznek is megadtuk a kellő tiszteletet, ezek egyike sem volt éppen könnyű, különösen a záró poén nem: egy átlendülés (Anitának átlépés), ami alig három méter volt vízszintesen, de nagyjából infinitnek tűnt mélységben, mindezt két szál elaggott, vékony drótba terhelve. Nem hiszem el, hogy ebben a nagy országban nem akadt pár méter normál klettersteig drót… Esetleg legközelebb viszek.

Saller a semmi ágán

Corno di Bo

Visszatérve Pregazinába vesztünkre beültünk – csak egy sörre – a falu három házának egyikében üzemelő étterembe, ebből persze két sör meg egy pizza lett, ettől leültünk, mint az iszap, így az esti sportmászást csak Leto és Anita vették komolyan, mi, korhely alakok, a Garda partján csapra vertünk egy 5 literes dobozos rozét, és adtunk a romantikának. (Az erről készült fotókat közös megegyezéssel 30 évre titkosítottuk.)

Megyünk mászni, vagy mit.

Letoék precízen a naplemente utolsó sugarainál értek vissza a telefonos útból, így indulni kellett haza, amit kicsit sajnáltunk, mert egész ígéretes buli kezdett kibontakozni a parton, sorra jöttek le a parkolóból az éjszakát itt tölteni szándékozó kisebb csapatok, a tájat pedig belengte a frissen szívott fű illata.

Albola

Egy nap alatt kellően átmelegedtünk, így ideje volt ismét vizet keresni, erre a célra a legközelebbi kanyont szemeltem ki, diszkréten elfelejtkezve róla, hogy ennek beceneve a Jacuzzi, ami azért valamire utalhat. A társaság nem vízálló része meg is szimatolta a csapdát, és inkább ferratázni mentek egy nem kevésbé epikus szopást rejtegető útba (Rino Pisetta, de erről ők tudnának mesélni, hozzám csak annyi jutott el, hogy a mászócipő egyáltalán nem túlzás).

Testépítő klubunk bemutatja

Egy kicsit én is megilletődtem, amikor a két éve egyszer már megjárt kanyont megláttuk: most durván kétszer annyi víz volt benne, és egyáltalán nem tűnt hívogatónak. De ha megmondtam, hát megmondtam, igyekeztem kő arccal beleereszkedni az első habzó zuhatagba, nehogy a többiek azt gondolják, nem erre számítottam.

Gondosan a víz mellett

Ez a kanyon tulajdonképpen csak a vége felé technikás, de jelen vízállás mellett már a közepén is elég nyomasztó volt, az összezáró, sötét falak és a köztük megült hideg csak fokozták a hatást, és az érzést, hogy jobb lenne ebből mielőbb kikeveredni. Fennakadást igazából csak a kötél okozott, aminek felesleges, vízbe lógó részére a sodrás fantasztikus csomókat kötött, így sikerült egy 3 méteres ereszkedésből fél órás programot csinálni, majd mire a lényeget jelentő két nagyobb ereszkedéshez értünk, már teljesen biztosak voltunk benne, hogy azokat a száraz, menekülő pályán fogjuk teljesíteni. Belenézve az utolsó, névadó vízesés hömpölygő tömegébe, az leginkább öngyilkosságnak tűnt.

A napsütötte aszfalton hemperegve azonban minden megszépült.

Rita

Jött megint egy nap száradás, ehhez ismét kettéváltunk, négyen elmentek valami ferratára (amelyet rozsdás fixpontjain kívül pár keresztes vipera tett emlékezetessé), én meg elvittem Anitát Ritára. Méghozzá 16 menetben. (Most rögtön elnézést is kérek, szexista bunkó vagyok, de van, aki szerint jól áll.)

A Parete Zebrata egyik legkönnyebb, de legszebb útjához nem először volt szerencsém, két éve másztam ezt – mit tesz isten, akkor egy Gabriella társaságában, mert ez nekem szokásom. Úgy emlékeztem, konstans 4-es nehézségű (mármint a mászás), ehhez képest kisebb meglepetés volt, hogy a letöltött topón 6- szerepelt, több 5+ betéttel… Ezt első körben nem is mertem szóba hozni, csak akkor árultam el Anitának, amikor kimásztunk az inkriminált kulcshosszból, nem mintha nem lenne sokkal jobb mászó nálam, de hajlamos ráparázni a váratlan hírekre. Amúgy túlzás is ide a 6-os, pár méter kéménykiszállásról van szó, ami egy falon mászva tényleg fogós, de barlangász rutinnal, egész testtel, két falon maximum 5-öt adnék rá, ami kis különbség, de nekem pont a lélektani határon van.

Az út lidérces része nem is ez, hanem jóval korábban a negyedik kötélhossz, amit már anno is sikerült elhibáznom, és most sem találtunk fogást rajta – sajnos, szó szerint. A harmadik nitt után törvényszerűen vesztettük el az utat, maradt a törékeny, füves, reibungos rémségen való egerészés, 20 méteres runouttal, ami annyi pszichét szívott le, mint a többi 15 kötélhossz összesen.  A Rita híres, négy kötélhossznyi kéménye viszont mindenért megvigasztalt, szóval, jó ez a csaj, csak hosszú és nyűgös vele az előjáték. Jól van, jól van, abbahagytam…

Anita Ritán

A fieszta kerek öt órán át tartott, és mivel a nap járására optimalizálva csak délután szálltunk be, jó későn sikerült végeznünk, a falban már csak egy kósza parti maradt, s a fejünk fölött elröpült egy nikkel szamovár bázisugró.

Palvico

Remekül szórakoztunk a Gardánál, de minden jó véget ér egyszer, már csak egy napunk maradt, meg egy fél, ha nagyon erőltetjük, de ekkor már ez a kifejezés nagyon távol állt tőlünk, csak élményre mentünk, erőltetés nélkül. Mivel ezidáig csak egy kanyonunk volt, valami nagyon szép, vizes programot álmodtam erre az utolsó napra, a választás pedig a szintén korábbról már ismert Palvicora esett, ami pontosan hozta az elvárásokat: nagyon szép volt és vizes. Annyira, szerencsére nem, mint az Albola, de az is lehet, hogy edződtünk lélekben, most már nehezebb volt meglepni minket pusztán azzal, hogy valami mély és örvénylik. 

Csoportkép, ezúttal felöltözve

Leto nagyon rendesen leszállított minket Storo-ba, hogy aztán visszamenjen a kempinghez Anitával Helenát mászni (csak hogy érzékeltessem, másnak is jutnak ilyen együttállások), mi pedig ott álltunk egy szál gatyában az út szélén, poétikus látvány lehettünk az arra kiránduló családok szemében ülő csodálkozással vegyes rettenetből ítélve. Gyorsan felkínlódtuk a neopréneket, mielőtt ránk hívják a yardot, majd lebukdácsoltunk a vízhez, abban pedig az beszálláshoz. Egy pár bemelegítő, rövid ereszkedés után jött is az első probléma, egy Albolára emlékeztető gyilkos vízesés. Némi szerencsétlenkedés után ugyan megtaláltuk a sötét falon a szárazabb megoldást (legközelebb most már tényleg viszünk egy lámpát…), arról azonban alig akart engedni a kötél, a lehúzás komoly kétségeket vetett fel, visszamászni pedig egyikünk sem akart. Végül segített az ima, a kötél megadta magát.

Innen szerencsére kinyílt a kanyon, besütött a nap, jött a vízmű előtti ugrás, ami már kimondottan a fun kategóriába sorolható, ráadásul, nagy örömünkre, a vízmű elvitte a patak nagy részét is, így innen már egész komfortossá vált a buli, szemünk előtt immár nem az lebegett, hogy a jövőnket vízihullaként kell leélnünk, ami egyedül halloweenkor vicces, amúgy sux.

Az utolsó ereszkedés, ahogy egy sör mellől látszik

A végső, nagy vízesés meg kifejezetten jutalom volt a hét végére: 55 méter egyben, a lenti fürdőtónál söröző olasz fiatalok üdvrivalgása közepette. Az, hogy egy-egy üveggel rögtön a kezünkbe nyomtak, már túl szép is volt, mindenesetre most magasan a léc, minimum ezt várom el minden kanyon-kiszállásnál. Meg barlangok után is, persze.

Ennek folyamányaként a maradék fél napon már csak annyira futotta, hogy a Sarcába beállítsunk egy asztalt, székeket, és ott Buddhává átlényegülve nézzük a tájat. Az élet szép.

További képek

3 hozzászólás

  1. Kedves Dániel! Gratulálok a nagyon humoros beszámolóhoz. Ágnes lányom elküldte a képeket s így találtam rá a beszámolóra. További szép és tartalmas kirándulásokat kívánok mert csak így lehet feltöltődni igazán. Anyaként nagyon sokszor izgultam Ágnesért de szerencsére csak amikor már itthon volt tudtam meg, hogy( szerintem) milyen veszélyes helyeken járt.:-)

  2. Szuper képek!

  3. […] várta a kanyonosokat, ez legalább olyan megható figyelmesség volt, mint a Palvico után az olaszok söre, bár a frizzantét nem mertük kinyitni, mert ha valaki összehányja a kanyont, kerülgethetjük […]