Nyomtatás Shortlink

A francia meló

Én igazából nem is hiszem, hogy elindulunk – sóhajtotta el magát Anita, mikor két héttel a Berger-expedíció előtt még nem tudtam neki megmondani, mi lesz a reggeli a megérkezés utáni napon, és amilyen vészmadár, majdnem igaza lett, mert a jeles nap reggelét a Franciaországba menő autó helyett a Tétényi Kórház Sürgősségi Osztályán töltöttem, hogy segítsek a fiamnak kihordani egy vesekövet, amivel az összes utazásra vonatkozó tervünk rögtön anarchiába fordult, mindenki ment, amerre látott, azokkal a cuccokkal, ami a kezébe akadt, így kisebb csodának éltem meg, amikor első este a Nordwand ölelő kebelén sörözhettem, igaz, ez még csak a harmad út volt Grenoble felé, de az előzmények után kezdetnek több mint biztató. Végül egy szűk nap késéssel, futottunk be Franciaországba, ahol pánikszerűen megpróbáltuk behozni a lemaradást, kezdve a grenoble-i várba menő ferratával, ez rövid, de eléggé velős programnak tűnt a zilált idegszálak kibogozásához.

Les Prises de la Bastille

Kátrányban és tollban hempergessék meg, aki azt találta mondani, hogy ez a ferrata könnyű… Igaz, én némi hendikeppel indultam neki, mert az összes mászócuccom a még úton levő másik kocsiban volt, így megmintázva a tipikus hullajelöltet egy barlangász beülővel és egy Spelegyca kantárral vágtam neki, ez nagyban hátráltatta a haladást (próbáljatok meg egy 40 centis rövidkantárt átakasztani az áthajlásban lógva), így nem csoda, hogy az előttünk menők meglószoltak, a mögöttünk jövő vezetős kínai kislány meg folyton hátba vert. Néha megjelent egy-egy helyi terminátor, akik valószínűleg a városból futva jöttek ki egy kis testgyakorlásra, ehhez méltóan szaladtak tovább a vasakon is, vélhetően már nem először. Ezen a héten.

E, mint extreme

Az út három részből állt, az alsót mondták könnyűnek, ezt én olyan C/D-re becsültem. A középső kimondottan gonosz volt, hosszú szakaszon karos, legalább E, igaz, két vészkijárata is volt, majd következett a jutalom, a harmadik felvonás, melynek során végre kiszabadulhatott a bennem élő Jean Marais és bemászhattam egy vár ablakán, ahol azonban nem a királyasszony várt, csak egy csapóajtó, amit az ellenirányú próbálkozások megakadályozására szereltek fel.

Bejárata a fellegvárba

A lejöveteli út legalább olyan látványos és kalandos, mint maga a ferrata, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan turisták, akik évtizedekkel ezelőtt vesztették el a fonalat az erőd lépcsői között, és azóta itt kísértenek kikukázott szendvicseken élve.

Grotte de Gournier

Estére végre teljes létszámban összegyűltünk a méaudre-i kempingben, majd rövid úton összeismerkedtünk Bélával, aki kutyák számára üzemeltetett nyugdíjas otthont a mellettünk levő sátorban, és nagyon hamar első számú segítségünkké lépett elő, lévén mindent ismert a környéken, beszélt franciául, és nem mellesleg, jóban volt a tábor vezetőségével is. Neki örök hálával tartozunk, hogy a kétségtelenül érdekes, de hosszú távon óhatatlanul félreértésekhez vezető napi activity-t nem kellett sokat próbálgatnunk. Nem is beszélve az ajándék sajtokról és sörökről.

Hamar kiderül, hogy egy nap még a világ, másnap lesz szép idő, utána annál kevésbé, és mivel mi így este 10 tájban, utazással a hátunk mögött lélekben nem voltunk felkészülve egy pár órán belüli hajnali ébredésre, majd egy 24 órás menetre a Berger-ben, inkább halasztottunk és kerestünk valami bemelegítő túrát, ez lett a Gournier. Az előzetes információk erősen szórtak, így most fogadjátok szeretettel a nagybetűs igazságot!

A Gournier-t a Choranche nevű kiépített barlang mellett kell keresni, kb. 10 perc séta egy szintúton, amelyen a kulcsszó a Lac Souterrain (azaz földalatti tó, amatőr nyelvészek felfedezhetik benne a magyar szuterén kifejezést). A tó maga kb. 50 méter hosszú és döbbenetesen hideg. Én 5-ös neorpénben úszva a felénél szívesen abbahagytam volna, majd végül elfagyott kézzel húztam ki magam a túloldalon a vezetett partik által hátrahagyott gumicsónakok mellett.

Szerintetek is kövérít ez az overál? (fotó: ZA)

Innen pár méter mászás következik, azokon a típusú fémizéken, amelyek anyagválasztásában első számú szempont lehetett, hogy minden körülmények között biztosan csússzanak, mint az olajos angolna. Az utolsó lépés diszkréten letörve próbálja elvenni a kedvét a vezető nélkül arra járóknak. Innen egy kb. 40 méter kötelet igénylő könnyű majomhíd következett, amely nekünk, szerencsére, be volt szerelve, mert fél óra biztos ráment volna, mire a saját kötelünket berakjuk. Ugyanez – már visszafelé – a helyi guide-nak 10 percig se tartott, igaz, ő biztosítás nélkül végigrohant a párkányon és több évtized rutinjával bedobálta a közteseket (leginkább RN, meg pár fűzőlyuk, amibe helyi fétisként csakis dyneemát használnak). Itt és máshol is azt láttuk, hogy a vezetők vagy fatalisták vagy egyszerűen fogyóeszköznek számítanak, szerencsére ez a csávó nem itt akart meghalni az orrunk előtt, mert az eléggé elrontotta volna a napunkat, mindenesetre, esélyt bőven adott rá.

Tetarata-fürdő (fotó: ZA)

A majomhíd egy fosszilis hodályba vezet, ami nem nehéz, csak neoprénben a 45 percig tartó séta is elég megpróbáltatás. A végére pont kezdtem megrohadni a cuccban, dacára annak, hogy az itt-ott fellelhető tetarata medencékben többször is megmártóztunk, aztán meglepően hamar jött a lebújás a patakos ágba, amit egy jókora, szabályos kőtömb, megfejelve egy kőbabával és alatta – szerencsés esetben – egy vezetett parti által bent hagyott 10 méter kapaszkodókötél jelez. Az aktív rész tényleg párját ritkítja, élvezetes, kalandos és gyönyörű, bár a vizet mindenképpen szeretni kell hozzá. A sodrás ellen lehet haladni vagy térdig-derékig gázolva, vagy amikor úszásig fajulna a dolog, a falba szerelt műtárgyakon, nagyjából másfél órán át valami vízesésig, amit mi nem értünk el, mert még szerettünk volna világosban kijönni, hogy utoljára megnézzük a napot. A másnapi Berger leszállásunk tiszteletére ugyanis bőséges esőt jósolt a meteorológia.

Gouffre Berger

Utazásunk névadója nem vált azonnal barátunkká. A keddi leszállást egyhangúlag elhalasztottuk, midőn éjszaka egy vihar majdnem felrakta a sátrat a kemping főépületének tetejére, ezek után nem volt kérdés, hogy aznap inkább shoppingolunk.

Ez elég drága programnak bizonyult, így a szerdát már nem eresztettük el, bár ez azzal is járt, hogy a végpontról végleg le kellett mondanunk, a barlang még tele volt vízzel, csak 640-ig engedélyezték a leszállást. Őszintén szólva, ez inkább megkönnyebbülést okozott, rögtön kicsit alá is becsültük a vállalást és naivan 8 órás menetre készültünk lélekben. A végső számla 12 óra lett, plusz kb. 2,5 a felszínen, just for the record.

Have a good sleep – javasolta Blair, egy nagyon készséges – és csillogó szeméből ítélve, enyhén betépett – amerikai lány, aki előző este beavatott a megközelítés és a leszállás részleteibe. Ez volt az egyetlen, rendhagyó este, amikor 10 tájban visszavonultam (majd még két órán keresztül hallgattam, hogy Lord Gonzó, a Tamagocsik Ura a lengyelekkel pingpongozik). A hat órás kelés élesen kilógott a hét rutinjából, mogorván készülődtünk a nagy kalandra, majd szinte szó nélkül autóztunk fel a Moliére nevű, szélfútta parkolóig, ahonnan kb. egy óra a barlang, nagyrészt lefelé. Ott aztán mindenki felébredt.

Bélával együtt heten voltunk, ami egy csapatnak erős lett volna a lefelé vezető köteles részeken, így kettőbe osztottuk magunkat, Az A-csapatot Béla, Leto, Anita és én képviseltük, míg a B-csapatot – amelyik a veszélyesebbik úton megy, ahol velociraptorok is vannak – Gonzó, Andris és Saller. Hagytunk magunk között egy órát, ami zseniálisan pont elég lett az aknasorhoz, lent pedig, ahol már teherautóknak is volt hely, szépen összecsattantunk.

Csapataink bevetés előtt: Béla, Leto, Andris, Saller, én, Gonzó, Anita (fotó: ZA)

A 250 mélyre nyúló aknasor lefelé nem volt se nehéz, se technikás, legnagyobb dobása az, utolsó, Aldo nevű 40 méteres akna kicsit csöpögött, de komoly jajgatást ez sem okozott, a meander pedig – ami meglepő módon nem egy, hanem két darabból áll – ebben az irányban még csak kisebb kellemetlenséget jelentett. Mindennel együtt szűk két óra alatt lent voltunk a pataknál, ahol éles stílusváltás következett be: a PSM után nem használnám rá az iszonyatosan nagy jelzőt, de tekintélyes volt, az biztos, lehajolni innen már többé nem kellett. Közlekedési fennakadást a kisebb köteles szakaszok jelentettek, elsősorban a Lac Cadoux nevű ideiglenes tó, amely szerencsésebb napokon szárazon átjárható, hát, most színültig volt, a falon vezetett majomhíd pedig rövidkantárral pont elég volt a seggmosáshoz, így közvetlenül maillonba kötött karabinerekkel próbáltunk átjutni rajta, sikerrel, de nem mentesen a kínlódástól.

Lac Cadoux (fotó: ZA)

A Berger kutyagolós része nagyjából a bivakig tart, itt se csúnya, csak egy kicsit monoton. Ellenben, ami a bivak alatt van, az maga a csoda! Tobzódtunk a képződményekben, tucatjával voltak olyanok, amikből itthon egy is azonnal egy nemzeti park címere lenne, körbekerítenék és helyben tarkólövés járna érte, ha valaki hozzáér. Mi meg itt ezeken közlekedtünk, mert úgyse lehetett az érintésük nélkül továbbmenni, ráadásul a szépen kiprizmázott út csak a bivakig tartott, utána tág teret adtak a szabad asszociációnak, így mindenki arra és azon keresztül kalandozott, amit nem szégyellt. 

Nem mi vagyunk (fotó: Serge Caillault)

A mi utunk a Couffinades nevű szakaszig tartott, ami ékes franciául lefolyót jelent, állítólag. A 601 alatt nyíló utolsó akna már nem volt éppen vízmentes, ezt csak ketten Gonzóval próbáltuk ki, hogy első kézből jelenthessük: igen, a lefolyó pont olyan, mint a neve. Innen továbbmenni jelen esetben halálos veszély lett volna, de minimum nagyon kellemetlen, így gondolkodás nélkül fordultunk vissza az első komolyabb zuhanyzónál.

A Couffinades, pár nappal később (fotó: Nat Wit)

Felfelé adtunk a homeless feelingnek a bivakban, kicsit henteregtünk a fóliasátrak alatt, ki-ki főzött magának egy más körülmények között vállalhatatlan levest, majd megindulunk kifelé. Hogy ez biztosan fájjon, feltankoltunk az aknasor elején felhalmozott szemeteszsákokból, így az addig slanknak mondható bag pont elég nehéz és kövér lett ahhoz, hogy utáljam ráncigálni a meanderben. Ez, így 10 óra testmozgás magasságában még alapesetben is véleményes lett volna, most kimondottan rémes volt, hosszú és monoton, színfoltot is csak az jelentett, amikor a közepén egy  átható kocsmaszagot árasztó, teljesen beszívott olasz csávót találtunk. Jelenléte annyira rejtélyes volt, hogy egy időre fel is dobta a hangulatot, pedig már mindenki kezdett befordulni, amit ki-ki úgy reagált le, ahogy tudott, Leto rohanással, Anita sóhajtozással, Gonzó káromkodással, Saller pedig olasz diszkóslágerek éneklésével.

Ebéd a bivakban

Este 10 tájban értünk ki, szomorúan tudomásul véve, hogy esik az eső. Mondjuk, egy gonddal kevesebb, mert így legalább nem kellett átöltöznünk, amit a szemeteszsákokkal telerakott bag-ek amúgy sem tettek reálissá, viszont a kocsiig tartó séta, fölfelé a sötét, vizes erdőben a maradék életerőnket az utolsó morzsáig elszívta. Éjjel egy körülre értünk vissza a táborba, és egyikünk sem akart belegondolni, milyen lehet a végpontról feljönni.

La via ferrata de la cascade de l’Oule

Az eső reggelre elállt, a következőt csak péntekre ígérték, így kihasználva a szűk időjárási ablakot, levezető programnak a Berger után ezt a rettenetesen bonyolult nevű ferratát találtuk ki magunknak. Nem mondhatnám, hogy top kondícióban, amit úgy próbáltunk orvosolni, hogy előtte megrohantunk egy Lidl-t és a roki parkolóban az aszfalton megterítve rituálisan széttéptünk pár sütit, hogy esélyünk legyen  beszállni.

Küldjetek pénzt!

Maga a ferrata egy sikló mellől indult, ahol az első tábla azt írta, hogy 1 órát kell gyalogolnunk. Aztán 10 perc múlva egy másik szerint 300 méterre volt a beszállás, ami már csak 15 perc. Újabb fél óra múlva pedig 20 perccel hitegettek, ezen a ponton már biztosak voltunk benne, hogy a francia turistautakat nem a racionális számok halmazán belül kell értelmezni. A beszállás amúgy precízen egy óra alatt lett meg, így maradt kérdésnek, hogy közben ugyan mire gondolhatott a költő…

Az út első része egy látványos vízeséshez vezetett, de olyan törős kőzeten, hogy hideglelés volt bármihez hozzáérni, illetve nekem mindenki alatt mászni. A vízesés ezt még megfejelte azzal, hogy ott meg minden csúszott, amúgy tényleg szép volt, a fotókhoz nem kedvezett, hogy a nap már eltűnt a hegy mögött, de így legalább nem száradtunk őszi falevéllé, miközben amúgy – magunk számára is meglepő módon – éppen 700 méter szintet kúsztunk felfelé egy déli falban. A vízesésnél az út elágazott, gyorsan leszavaztuk az extreme tábla által mutatott utat, regenerációnak pont elég volt nekünk a facile. Az meg egy jókora traverzen ment jobbra, majd fel, majd vissza, míg meg nem érkezett ugyanannak a vízesének a tetejéhez, hogy ismét megcsodálhassuk, mielőtt kiszállunk a sikló felső állomásánál. Innen 11 euró volt a levonás, ezt gondolkodás nélkül fizettük ki, mikor lenéztünk, hogy mennyit kéne ereszkedni a kocsiig.

La cascade

Este pedig menetrend szerint ismét esni kezdett, az előrejelzés alapján tulajdonképpen nem álltunk messze a havazástól sem (éjszakára 5 fokot ígértek), így hiába voltunk szép helyen, az a határozott vélemény alakult ki a csapatban, hogy húzzunk melegebb égtájra. Még lepacsiztunk Jujuékkal, akik pont ekkor futottak be a kempingbe, megittuk a lengyelek össze maradék piáját, majd reggel nagy rutinnal bontottunk sátrat az esőben.

Irány a Garda, ahol remélhetőleg visszanyerjük a régi testhőmérsékletünket.

Folyt. köv.

További képek

Hurrá, egy hozzászólás már érkezett!

  1. […] arktikus éghajlatú Vercors után napfényre vágytunk hát, de ez nem is ment olyan egyszerűen, Letonak például egy […]