Nyomtatás Shortlink

Nordwand avató

Nagyjából 20 éve nézegetem a Grimminget, amely eltéveszthetetlen monolitként magasodik Tauplitz fölé, de mivel mindig síelni jöttem ide, az a vágy, hogy fel is másszak rá, csak mostanában tört rám, mióta a Nordwandra keresztelt apartman a kezelésembe került. Végül is, innen a név, egész pontosan a teraszról nyíló kilátás ihlette, bár a Grimming összes fala, legyen az Nord, Süd, vagy akármi más, egyformán vadnak tűnik, tulajdonképpen kész misztérium volt, hogy lehet oda egyáltalán feljutni, pláne a kalauzok által ígért relatív könnyű utakon.

Azért a relatív jelző nem véletlen, a Normalweg is B-fokú Klettersteig, a többi meg ‘leichter Kletter’, általában 1-3 között nehézségben, és közös jellemzőjük, hogy 1300 méter szintnél kevesebből egyiket sem lehet megúszni. Gondoltam, ez remek felkészülés lesz a Berger-túrára, már abból a szempontból, hogy sokáig talpon kell majd lenni, ehhez pedig felfűtöttem pár embert, mert mégiscsak társaságban az igazi a szenvedés. Hogy a pár ember mind lány lett, arról isten bizony nem tehetek, de nekem nem először jutnak ilyen lapok, egész komoly gyakorlatom van már a csirkék terelgetésében, és meg kell mondjam, minden prekoncepció ellenére nagyon jól szoktak sikerülni az ilyen túrák, azt leszámítva, hogy reggel fejenként fél órát töltenek a fürdőszobában a mászáshoz tökéletes frizura beállításával, más hátrányát még nem láttam, nem cipeltetik a cuccukat, nem akarnak minden butikba betérni és nem harapják át egymás torkát öt percen belül. Szóval, jó buli a csajos túra, ajánlom mindenkinek.

Hölgykoszorú

Most a Grimming keresztezését tűztem ki célul: azaz a Südostgraton terveztük a feljutást, majd a Normalwegen könnyedén lefutunk, gondoltuk naivan. Amikor Trautenfelsből startolva nagyon kellemes egy óra alatt elértük a civilizáció utolsó bástyájának számító Grimminghüttét, még egész komolyan felmerült, hogy vajon mit fogunk csinálni délután, ha túl hamar végeznénk a traverzzel. Ekkor volt reggel 9 óra és ragyogó napnak néztünk elébe, felhő sehol, se szél, se eső, ajándék az ilyen idő az Alpokban. Bizakodva kaptattunk felfelé az amúgy is barátságos és jól jelölt ösvénykén.

Az erdőhatárt elhagyva hamar szembesültünk két meglepetéssel. Az egyik, hogy nem vagyunk egyedül, pedig valamiért azt hittem, erre a madár se jár, de mint utólag kiderült, még a forradalminak gondolt traverzen is osztoznunk kellett egy társasággal, amit egy nagy hangú lány vezetett, ha kilométeres körzetben volt, biztosan hallottuk, merre jár, de szerencsére itt előre húztak magabiztosan, miután lefényképeztették magukat velünk, gondosan beállva egy kis fa árnyékába, hogy véletlenül se legyen jó a kép. Aztán jött egy öregúr, egy szál fürdőnadrágban, úgy tűnt, eltévesztette az utat a strand felé menet, majd egy bizarr rocker-szerű képződmény, nyakkendő-mintás pólóban, vádlira tetovált, ördögszarvas cseresznyékkel (isten bizony).

A másik meglepetés a napsütés volt, én pillanatok alatt megbántam a reggeli 10 fokban felvett melegebbik pólót, innentől kicsit átvettem a strandgatyós bácsi stílusát, mert különben ronggyá izzadtam magam, ezzel azonban egy jókora leégés is kezdett körvonalazódni, szerencsére egyikünknek volt annyi esze, hogy naptejet hozzon. Ez nem én voltam.

Körülbelül 1300 méter magasságában az ösvényt pár létra tette változatosabbá, itt találtunk egy barlangocskát, amiből szépen kiépített forrásban csörgedezett a víz, már akkor nagyon örültünk neki, később pedig mennybe mentünk volna egy hasonlóért, de persze, akkor már nem volt körülöttünk csak por, kő és rekkenő meleg. Fejenként nagyjából másfél liter folyadékkel vágtunk neki az útnak és szívem szerint már az első 2 órában megittam volna mindet, beleértve a csúcsra tartalékolt sört is. A Südostgrat topójának kezdetéig ugyan találunk még egy hófoltot, de más nedvesség aztán tényleg nem volt többé.

Vizet!

Ellenben jött a tényleges mászás, aminek alaphangulatát egy jókora kő adta, midőn nyomasztó effektek kíséretében lezúgott mellettünk a morénára. Remek alkalom volt felvenni a sisakokat, illetve kihúzni a fal melletti könnyű, ámde kissé nyűgös, omladékos ösvényről a sokkal látványosabb és biztonságosabbnak tűnő rámpára. Annyira vagányak azért nem voltunk, hogy reibungosan végignyomjuk itt direktben, a szélén óvatoskodtunk fel, csak egy-egy fénykép erejéig ugrottunk ki a csúszdára, inkább nem elképzelve, hogy meg tudnánk-e rajta állni a szakadék előtt, ha alulbecsültük a tapadást.

A rámpa

A rámpa aztán hamar véget ért, jött egy hosszú, füves-törmelékes ‘gehen’ szakasz, ami bennem mérsékelt bizalmat ébresztett, itt ugyanis semmi nem volt szilárd, minden lépést, fogást háromszor meggondoltam, mielőtt beleterheltem volna. Úgy egyébként egy sima ösvény volt, csak hatásvadász környezetben.

Trittsicherheit erforderlich

Kicsit aggódtam, milyen lesz ez, amikor a tényleg nehéz részhez érünk. Igaz, az út a csúcspontján is csak 2+, de beülő nélkül vagyunk, vész esetére egyetlen félkötéllel, amit majd mellbulinba kötve, vállról biztosítva használunk, ha ráparázunk valamire. Őszintén szólva, elég retro megoldás, nem is nagyon hittem benne, de szerencsére a fogósabb részek sokkal barátságosabbnak bizonyultak, mint az előjáték: végre kompakt kőzeten lehetett mászni, ráadásul általában kéményekben, ami nekem amúgy is szívem csücske, így további rémüldözés helyett maradt a színtiszta élvezet, igazi örömmászás, fel alá hülyéskedtünk a sziklán, pózoltunk a fotókhoz, majd kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy szinte fel is értünk, a csúcskeresztig már csak egy rövidke szakasz vezetett, amit egyedül egy kis lemászás tett emlékezetessé, az is csak addig tűnt ijesztőnek, amíg rá nem próbáltunk.

Az út nehéznek mondott, de leginkább élvezetes része

Végül közel 6 óra menetidővel értünk fel a platóra, kimondottan jó hangulatban, bár kissé kiszáradva. Itt leheveredtünk a fűre, részben mert jól esett, részben meg vártunk, hogy az előttünk felérő társaság fejezze már be a sörözést és kotródjon el csúcskereszttől, hogy méltóképp le tudjuk fotózni magunkat, de ehelyett csak újabb cigikre gyújtottak, majd amikor egy ihletett pillanatban a cseresznyetetkós csávó elkezdte letolni a gatyáját egy szelfihez, jobbnak láttuk nem megvárni, mekkora buli kerekedik még ebből, és inkább elindultunk lefelé.

Szieszta a csúcs alatt

A Grimming-platón áll egy bivakház, kimondottan barátságos környezetben, nagyon kulturáltan berendezve, de pár jel arra mutatott, hogy a funkciója komoly: benne hálózsákok, izolírok és  egy telefon, amivel a graz-i hegyimentőket lehet közvetlenül hívni. Úgy tűnik, ez a hegy most a barátságos arcát mutatja, de ha begorombul, akkor odacsap durván. És valóban, a feljárati utunk sem olyan volt, mint ahol szeretnék a mostaninál rosszabb időben leereszkedni, de mint kiderült, az ún. Normalweg semmivel sem könnyebb. Mászás az is végig, 1-2 nehézségben, néhol törmelékes, potyogtak is a kövek mind előttünk, mind mögöttünk, sosem gondoltam volna, hogy Anitának  – akit máskor észre sem lehet venni – ekkora hangja tud lenni, amikor az általunk elindított kőomlásra kell figyelmeztetni az alattunk menőket.

Amennyire jó buli volt a mászás, kezdett annyira nyomasztóvá válni az ereszkedés. Az a tény, hogy a délkeleti oldalon kezdtük reggel, majd az északnyugatin fejezzük be determinálta, hogy végig precízen ránk süssön a nap, a tizedik gyaloglással töltött órában már a lejtő sem nagyon vigasztalt, sőt, kezdett inkább fájni, az összes vizünket megittuk, a védtelen testrészeket pedig szemmel láthatóan megégette a nap. Az egy dolog, hogy az összes lány texasi redneck stílusban nyomta már (én valamiért nem, pedig védtelenebbnek tűnök hajzatilag), de Móninak megégett a vádlija és a térde, ami így nyár derekán legalább is meglepetés. Lehet, ha marad az eredeti szakmájában és követ tör egész nap, ez nem következik be, de hát az irodai munka elsorvasztja az embert.

Alattunk a Nordwand. Mintegy 1400 méterrel.

Igazi megváltás volt elérni az erdőt, ahol hirtelen minden jobbra fordult, lett árnyék és egy jókora csőből kifolyó vizet is találtunk, amit kineveztünk forrásnak, bár ránézésre akár szennyvízcsatorna is lehetett. Itt némileg helyreállt a homeosztázisunk, legalább is esélyt kaptunk, hogy élve elérjük a Nordwand hűtőjében nagyon jó érzékkel betárazott söröket. Utolsó megpróbáltatásként még lementünk a kulmbergi sírepülősáncon, a hosszú percekig tartó monoton lépcsőzés végére már biztos volt, hogy másnap lesz problémánk az izomlázzal, de ezt átmenetileg feledtük egy emberes tésztaparti, némi pia, majd egy kómás alvás idejére.

És valóban. Másnapra ugyan nagyvonalúan behúztuk magunknak az egy órányira, Windischgarsten mellett található Kampermauer extrém Klettersteigjét, a Geiler Hengst-et – ami kanos csődört jelent, ha lehet hinni a Google-nek – de a kocsi körüli mozgásunk inkább emlékeztetett arra, amikor az öregeket kiengedik az otthon kertjébe sétálni, mint egy elszánt mászópartira.

A Kampermauer, szerencsére, nagyon barátságosan elhelyezett fal, 50 méterrel előtte lehet parkolni, így a beszállás és a fal alsó, könnyű – A/B-nek mondott – része hamar meglett. A tánc azonban a második kötélhíd után kezdődött volna, amikor az eső is kezdődött, és ez a kettő így együtt nem volt túl bizalomgerjesztő. Az első, fél órás felvonást különböző helyeken vészeltük át, Melinda a híd utáni áthajlásba ragadt, és ezzel sokkal jobban járt, mint Móni kint az ázó falon. Anita és én egy füves párkányon, amolyan félig öntözött pozícióban találgattuk, meddig fog ez tartani, illetve milyen gyorsan szárad majd fel. Hamar elment és nagyon hamar fel is száradt, de ekkor már meghoztuk a lélektanilag fontos döntést, hogy visszamegyünk, az előző napi séta után nem kívántunk belemenni egy olyan extrém élménybe, amit egy nedves fal és a szemmel láthatóan alulértékelt út kombinációja tartogatott. Egyszer, egy szerencsésebb napon majd visszajövünk ide és megnézzük, milyen az E szakasz egy olyan útban, ahol már a C-ért is fél kézzel az áthajlásban lógva kellett átakasztani.

A kötélhíd, és ami mögötte van

A fal alatt ismét napsütésben nézegethettük a mászók hűlt helyét, mert mint kiderült, ez egy kimondottan pofás mászóiskola is egyben. Egy, csak egy parti maradt mutatóba az eső után, de ők is igyekeztek már lefelé, mert az átmeneti laufot követően ismét megdörrent az ég, jelezve, hogy ez eddig csak a bemelegítés volt, húzzunk a kocsihoz, de most már tényleg.

Mi meg húztunk a kocsihoz, tényleg.

Képek

2 hozzászólás

  1. Hát, szóval na. Végre más is észreveszi innen messziről, hogy van a Grimming. Leírni is majdnem rossz, hogy 20 éve jártam rajta, miután évekig nézegettük alulról. A Totes Gebirgébe és a Dachsteinbe jártunk ki kirándulgatni, főleg ez utóbbiba, ami minden mészkövek mészkövét termi. A dachsteini mészkő a mészkő.
    Az osztrák hegymászó ismerősök is mindig elmosolyodtak a Grimminget említve: ja, hát a Grimming az a Grimming. Nehogy hasonlítsuk bármelyik másik környékbeli hegységhez, mert ő egy önálló entitás. Bárhonnan le lehet jönni rossz időben, a Grimmingről nem. Úgyhogy mi is nagyon tökéletes jó időben mentünk és jöttünk, a csúcson boldog osztrákokkal találkozva, akik “du hast es geschafft!” felkiáltásokkal üdvözölték beavatandó társukat.
    A homeosztázisért külön köszönet :).