Nyomtatás Shortlink

Tüzes pokol lángjai

Elmondhatjuk, hogy a Középtávú OB indulóit az ág is húzta, és ez most nem üres lózung, hanem a véres valóság, sőt a véres valóság sem üres lózung, hanem pontosan az, aminek hangzik. Ennek a jobb sorsra érdemes versenynek először a soron kívüli, áprilisi hóesés tett be, majd sikerült az Éjszakai OB-tól eloroznia azt a hálátlan szerepet, hogy a tájfutó lista végre összezörrenhessen az Air+ használhatósága végett, végül kiderült, hogy június végén – döbbenetes hír – meleg van, szóval a buli határozottan hátrányos helyzetből indult jó hangulat terén, de a rendezőség elég szép listával rendelkezik már sikeresen lebonyolított világversenyek tekintetében, vélelmezhető volt, hogy megbirkóznak ezzel a hendikeppel is.

Első intézkedésként kiadták az elmúlt évek legalaposabb versenyértesítőjét, ami tényleg párját ritkítja, ha bőrbe kötik, simán beadható doktori tézisnek, benne azonban ott volt egy vészjósló kifejezés: extrém tájékozódási feladat. Ilyen volt a tavalyi is, már arról is azt gondoltam, hogy érdekes dolog ez a terepen bogarászás, de nem lehetne inkább normál, megszokott tájfutó feladatot kapni egy országos bajnokságon? Az még nem feltétlenül egyenlő az unalmassal. Ez a mostani is leginkább olyan volt, mintha a Trail-O szakág tette volna rá a kezét a pályakitűzésre, csak akkor elég lenne az útról mutogatni, hogy az ott balra, a dombon ülő fűcsomó mögött, az a enyém, és nem kéne feltétlenül bemenni hozzá a túlzás nélkül emberevő bozótba, ahol az ember óhatatlanul is a vietnami háborúból visszamaradt defoliánsokról ábrándozik, miközben próbálja indáktól megtépett gatyáját a helyén tartani.

Bár értem én a miskolciakat, itt ez a heroikus munkával készült, ámbár kissé öncélúan részletes, túljavított térkép, ha valamire használni lehet, az vagy egy arborétum tájékoztató füzete, ha már úgyis minden bokor rajta van, vagy esetleg egy középtávú verseny, mert annak meg az a definíciója, hogy szopatós legyen, bár nem feltétlenül abban az értelemben, hogy a pontot a rekettyés alatt kúszva kelljen megközelíteni. Valamit ők is sejthettek a terep leendő népszerűsége tekintetében, amikor a térképeket bibliai viziókról nevezték el, egyben nekem lehetőséget adva arra, hogy felelevenítsem Fenyő Miki munkásságából ezt az ifjú kori zsengét (aztán mindenki döntse el, melyik a rosszabb, ez az unalmas szenvelgés vagy a későbbi, műjampi pszeudo-rockandroll).

Ráadásul ez a középtáv papíron inkább tűnt rövidtávnak, nekünk például 3,5 km jutott a döntőre, amibe 120 méter szintet füllentettek bele, de abba már vélhetően belemérték a rajtig vezető hegymászást is, mert amúgy a pályánkban, írd és mondd, egyetlen egy emelkedő volt, mintegy 20 méter szintért, de futni ott amúgy sem lehetett, így az se nagyon tikkasztott ki. További kisebb oldalazásokkal össze lehetett szedni még 50 méter szintet, de lényegében egyetlen szelíd downhillel volt dolgunk, amelyen viszont a tízes átlag már király teljesítménynek számított, ezt próbáljam meg eladni a terepfutók felé, ahol napi 60 km a beugró, de az is csak akkor, ha van benne minimum 2000 méter szint. Ha megtudják, hogy ebben még el is fáradtam, nem sok respektem marad.

Ismét készült rólam egy kép, amivel lehet a gyerekeket ijesztgetni (thx to Máthé Pisti)

Ennek a nehezen értelmezhető sportteljesítménynek a nyitja pedig egyedül a bozótosban keresendő, volt ugyan itt tiszta erdő is, de azt a pályák gondosan kikerülték, a döntő utolsó kilométere például bigott módon végig egy keskeny, zöld csíkban vezetett a célig, mintha egy agorafóbiás stekkelte volna, aki azonnal megszédült, mihelyt három méternél messzebb látott. A sokk nagy részét, szerencsére, már letudtuk a terepbemutatón, vagy aki addig nem, az utána a selejtezőn, ahol érdekes módon nagy drámák nem történtek, pont azok jutottak be, akik be szoktak, extrém élmény ide vagy oda, ezzel az erővel kezdhettük volna mindjárt a döntővel is.

A selejtező. Barlangász testvéreimnek üzenem,
hogy az ott a 4-es alatt a Nagykőmázsa-oldali-zsomboly.

Valahogy éreztem, hogy ez a verseny nem az én nagy pillanatom lesz, idővel pedig az ember minden racionalitása ellenére elkezd hinni a megérzésekben. Sokan is voltunk, F40-ben 46 induló, nagy részük pedig ért a tájfutáshoz, de a legnyomósabb érvem az volt, hogy idén már nyertem egy érmet, a statisztika szerint ennél több nem szokott járni. A selejtezőről úgy jöttem be, hogy a célnak megfelelt, de a második körben kevesebbet kell hibázni, ugyanakkor muszáj lesz kockáztatni is, ami már így első blikkre is ellentmondásnak tűnik, de azért megpróbáltam a vaskarikát fából kihajtogatni, és a döntő határozottan jól is indult, az első – mondhatni vér primitív – pontunkra rögtön egy győztes átmenetet szakítottam, amiben ugyan ott a kétség, hogy az 1 mp előny nem az Air+ érdeme-e. Valószínűleg igen, de nem furdal emiatt különösebben a lelkiismeret, ez egy mindenki számára elérhető upgrade. Sőt, ha már itt tartunk, bevallok egy titkot. Használok én régóta egy segédeszközt, ami elég drága ugyan , de akár perceket is lehet vele spórolni a pályán, a szabályzat pedig – szerencsére – nem tiltja. Úgy hívják, hogy tájoló. Ki lehet menni nélküle is, ha az ember nem akar rá áldozni, sőt, van, aki elvből nem él vele, de olyan ötletet még nem hallottam, hogy azért tiltsuk be, mert a mezőny egy része még bérelni sem hajlandó.

Az első helytől aztán apránként elkezdtem búcsúzni, a terep csak megkövetelte azokat a kisebb meg-megállásokat, iránykorrekciókat, amik szépen hizlalták a hátrány másodperceit, de a fő problémám az volt, hogy az ilyen állandó küzdelemben én belassulok, ha pedig nem hagynak futni, akkor még a meglevő fizikumomat se tudom kihasználni. Így jártam már a tavalyi nappali OB-n is. Közben azért akadtak kisebb hibák, a négyesre kisebb csoda, hogy helyrerakott a pont melletti határkaró, a következőre máig sem értem, miért zúgtam el a pont mellett, holott féltávnál még tökéletes irányban kereszteztem a rétet. Aztán jött az odahányt zöldborsófőzelék – köszönöm Orsinak a megkapó szóképet – azaz a selejtezőn begyakorolt bozótos-rét kombó, amelyben viszont meglepően jól haladtam, ez volt az egyetlen szakasz, ahol szinte másodpercre tartottam a későbbi győztes Dénes Zoli tempóját, de amint kijöttünk a tiszta erdőbe, rögtön lelazultam, mint az Riga-lánc, ami azonnal büntetett, a mögötte levő zöldségeskertbe figyelmetlenül futottam be, ez pedig még azzal együtt is méretes hiba volt, hogy közben megfogtam Banyeszt, ezzel kb. kipipálva a nap második és egyben utolsó sikerélményét.

És a döntő

Innen aztán együtt mentünk, gondosan ügyelve rá, hogy együtt is hibázzunk, nem nagyokat, éppen csak annyira, hogy ne legyen esélyünk visszaérni a dobogóra. Utolsó lehetőségként még a befutónak is mellémentem, de azt meg tudom magyarázni, tudniillik egész addig a pillanatig, amíg leértünk a kordonhoz, csak a hang után mentem, a térképet meg sem nézve, azt meg nem is tudtam elképzelni, hogy a befutópont a réten belül van, ott, ahol délelőtt még sétáltunk.

Azért szép, harmonikus sorozat egy hétvégére, bár én csak egyet adtam hozzá. Az idegen tollak Orsihoz tartoznak.

Az eredmény egy tiszta hatodik hely lett, jó messze a dobogótól, a győztesről nem is beszélve, ami, sajnos, pontosan megfelelt a sejtésemnek. Hiába, itt a sikerhez valami olyan képesség kellett volna, amit én 15 év bringázás alatt gondosan leépítettem magamban: precíz, végig odafigyelős tájékozódás, illetve terepen a tempó fenntartása. Sokat mondó adat, hogy az Éjszakai OB-n a pálya első, egyszerű felében és a kifejezetten primitív végjátékban voltam ütőképes, ami nekem szokatlan élmény, mert sose számítottam jó futónak (és szerintem most se számítok), ellenben úgy emlékeztem, hogy jól tájékozódom. Változnak az idők…

Düdü komótos rajtja. Rutinos versenyző nem kapkod. (Fotó: MI)

És ami szintén változik, sajnos, egyáltalán nem a pozitív irányba, az a regenerációs képességem, aminek következében a másnapi váltó bemelegítése során sokkal inkább éreztem magam egy Walking Dead statisztának, mint futóversenyzőnek. Még lefelé is fájt a haladás, szerencsére olyan sporttársakkal alkottam váltót, akik mellett szinte lehetetlen hibázni: Düdü hozott pár perc hátrányt, Toncsi ebből csinált pár perc előnyt, ezek után nekem csak végig kellett menni, ez bevált már tavaly, és idén is szinte kottából játszottuk le ugyanazt. Akkor is belefért nekem pár perc hiba, hát most is elég véleményesen indult a parti, mert először is lekéstem a váltást. Ez egyszerű kommunikációs problémából eredt, az átfutó figyelésével megbízott munkatársunk precízen tudatta velem, hogy átfutott már a MAFC meg a Hegyisport, de gondolta, az, hogy mi is, nem annyira meglepő infó, tulajdonképpen szóra sem érdemes, így én békésen melegítgettem tovább, mikor arra lettem figyelmes, hogy Toncsi már a befutón hajrázik. Mire beverekedtem magam a törlésen, csekken és térképfelvételen keresztül a váltózónába, el is múlt a másnaposságom, az ideg már adott volt a versenyzéshez, de a tempóm még mindig zsenge lehetett, gondolom ezt abból, hogy az egyesre menet elhúzott mellettem egy ifi lány (és még hálás lehetek, hogy nem szólt oda, hogy tessék vigyázni, bácsi, ott egy kicsit meredek a horhos).

A váltó

Rögtön után megkaptuk a nap zsibbasztó kimászásainak egyikét, aminek a tetején rejtélyes módon elhúztam a pontom mellett, amit pedig – gondolnám én – 20 méterről irányban elvileg meg tudok fogni, a track alapján máig sem értem, hogy nem vettem észre, lényeg, hogy odaveszett további két percem és Kerényi Dénes, mint üldözőboly, már meg is jelent a domb aljában, mikor végre lepacsiztam a bójával. Ideje volt jobban odafigyelni, de szerencsére innen kicsit rendezettebb tájékozódást mutattam be, egészen az átfutóig sikerült eljutnom hiba nélkül. Futni továbbra is fájt, de szerencsére rá lehetett fogni a bozótra, mert volt ugyan a terepen tiszta erdő, de azon a legrövidebb úton áthúztunk, nehogy disszonáns legyen a hétvége.

Az átfutón aztán megnyugtattak, hogy megvan, reméltem, hogy ez az első helyre vonatkozik, kicsit feljebb Kiácz Bence is hozzátette, hogy nem kell sietni, ez viszont határozottan elgondolkodtatott, mert ha a saját csapattársaim félrevezettek rajt előtt, mit kezdjek az ellenfelektől kapott információval? Mindenesetre igyekeztem ignorálni, majd arra koncentrálva, hogy el ne tévesszem a kerítés mögötti ösvényelágazást, menthetetlenül eltévesztettem a kerítés mögötti ösvényelágazást, mintegy kihasználva az utolsó hibalehetőséget, de gyors korrekció után már tényleg csak szépen, kímélő üzemmódban végig kellett szintezni a hegyoldalt, majd visszatérni a befutóra, ahol senki nem jött mögöttem, így elég volt komótosan felkocogni. A győzelem meglett, ez is, mint a tavalyi, elsősorban Toncsi érdeme, én is így szeretném majd kicselezni az öregedést egyszer…

A kutya nem csak díszlet, Düdü vele készült. (fotó: MI)

Nyugodtan elmondhattam, hogy ezzel a három rövidke futással végem lett, mint a botnak, amiben azért az időjárás is benne lehetett, hiába az árnyat adó erdő, a 30 fok nem az én világom, szerintem víztartalmam jelentős részét elvesztettem a hétvége folyamán. Talán a homeosztázis felborulásából is fakadhatott, hogy utána megálmodtam a jövő évi Hosszútávú OB-t, méghozzá azt, hogy megóvtam, midőn kiderült, hogy a rajtban nincs senki, egy kupac térképből kellett kikeresni mindenkinek a magáét, majd az egyes pont a Koppenhága Helsingor átmenet volt, aminek csak a vége került a térképre, mert közben úgyis tudja mindenki, hogy az autópályát kell követni. Ezen a ponton jeleztem az ellenőrzőbírónak, Engi Imrének, hogy kérek egy A4-es papírt, mert véleményem lenne, mire csak annyit mondott, hogy felesleges, ő is tudja, hogy ez így szar, úgyhogy mire a női győztes Lubinszki Marika bejött, már el is meszelték a versenyt, amit ő nagyon szomorúan vett tudomásul, én viszont el voltam ámulva, mert nem nagyon emlékszem olyanra, hogy óvást sikerült volna elismertetni. Aztán felébredtem és gyorsan ittam másfél liter ásványvizet a sportsikereimre.