Nyomtatás Shortlink

Én, sötétben bújkáló

“Az Éjszakai Bajnokságban az a jó, hogy egyszerre két hétvégi napot lehet vele elcseszni.” Az idézet nem tőlem származik, és a hollywoodi filmeknél megszokott módon finomítottam is a nyelvezetén, hogy beférjek a blogommal a vasárnap délutáni, családi mozik közé. De az igazságtartalma ettől még megkérdőjelezhetetlen, szombaton nem csináltam mást, mint élezgettem és fényesítgettem azt a kis ásót, amit szuicid céllal vettem arra az esetre, ha az előző két versenyhez hasonló performanszt mutatnék be. (A vállalás súlyát külön kiemeli, hogy Visegrád környékén rohadt köves a talaj.) Vasárnap pedig leginkább holdkórosként támolyogtam fel s alá, hiába, a bioritmus nagy úr, az nem úgy van, hogy majd délig kialszom magam.

De ezzel együtt megérte a tortúra, mert remek kis versenyt és piszok jó pályákat kaptunk, amikhez azért tudok széljegyzeteket fűzni, de az összkép határozottan pozitív volt, főleg az előzmények tükrében. És még vállalhatóan is mentem, ami messze nem jelent hibátlant, de arról már rég letettem, és ahogy a versenytársak útvonalát elnézem, az ilyen már-már illuzórikusan ritka éjszaka.

A rajtlistát látva az első kétségem rögtön az volt, hogy fogok én ébren maradni negyed tizenkettőig, bár ugyanakkor hízelgő a végén indulni, és sokkal hálásabb, mint az elején, ezt a pálya jelentős részében fellelhető magas fű is egyértelművé tette, szegény Banyesz mártírként vághatott neki épp csak naplemente után, egyedül azzal a jókívánságommal felvértezve, hogy aztán szép ösvényeket húzzon ám. Nekem ilyen gondom nem volt, ellenben két órát kellett ténferegnem a sötét parkolóban és várni, mint egy betörő, hogy mikor kezdődhet már a meló.

Az első 9 pont rögtön ott volt a rajt utáni egy négyzetkilométeren egy kupacban, ezeket nehezen kibogozható vonalak kötötték össze, sanszos volt rossz sorrendben fogni őket, viszont nagy százalékban jártunk réteken, betonozott járdán, fajátékok között, egy diszkótól hangos vendéglő mellett, meg egy tanyán keresztül, ahol majd megőrültek az obligát kutyák, az egész jópofa játéknak tűnt, és a civilizált környezet miatt egyáltalán nem volt olyan nyomasztó, mint amikor a Szélrózsán elindultam a bozótosba befele. A pontok nagy része itt kimondottan könnyen adta magát, de volt pár csúnya csapda, a hármasra már kicsit hajtogatni kellett az ágakat, a hatos is szépen el volt rejtve, a kilences pedig igazi, aljas, éjszakai ragadozó volt, középzöld mélyén kis gödör, itt az én versenyen az aranyéremért el is dőlt, mert amíg óvatosan megkerestem, Magyus, akivel addig fej-fej mellett haladtam, simán vert rám 45 másodpercet, már pedig aki éjszaka ilyet tud, az ellen nincs fegyverem.

Link mögött a teljes térkép

Jött a pálya első ritmusváltása, egy igazi paraszt húzás fel a sípálya tetejére, amivel feléltünk a nekünk kiutalt 320 méter szintnek nagyjából a kétharmadát. Meglepő módon ez még jól is esett. No, nem a felfelé tartó fibrillálás, hanem az a kis pszichés pihenő, hogy átmenetileg nem kell semmire koncentrálni.

Ahogy a lenni szokott, az eféle mulatságért idővel revansot vesz az élet, amire nem is kellett sokat várni, a 11-14 vidéke volt a pálya hangulati mélypontja, amely erősen emlékeztetett a Mátra oldalában elkövetett ámokfutásomra: a rusnya kis bozótosban semmi sem volt igazán támpont, maradt az iránymenet és az ima, ami a statisztikák szerint meglepően jó arányban működik ugyan, de azért hundertprocentesnek nem mondanám, én pl. rögtön az első alkalommal beletettem két percet a 11-esre, ami határozottan bosszantó volt, de az eddigi versenyszezon megedzett lélekben annyira, hogy ettől még nyugodtan mentem tovább, majd ráérek kétségbe esni az első negyed órás hiba magasságában.

Ezt a 17-esre majdnem sikerült elkövetni, amit pedig a világ legegyszerűbb átmenetének gondoltam, nincs száz méter az egész egy nyílt réten. Félúton csekkoltam a jobbra levő jellegfát, innen már csak pár lépés lehetett a pont, rá is néztem arra a bozótra, ami rejtette, de nem villant be, én pedig nem voltam elég magabiztos ahhoz, hogy csakazértis feltúrjam. Ellenben percekig rohangáltam körbe-körbe, hogy valami támpontot találjak, felfelé volt egy csomó szépen elkülöníthető fa, a pont mögötti fehérerdőt is felismerni véltem, ziher iszt ziher alapon az útig is kimentem, de a pont körüli zöld pötty halmazt sehogy sem sikerült értelmeznem. Érzésem szerint Serdülő itt túlművészkedte ezt a térképet, mert lényegében egyesével felvette egy erdő összes fáját, ami impozáns teljesítmény, de teljesen felesleges, ez esetben pedig egyenesen megtévesztő is volt. Mivel akkor és ott leginkább homályzónaként tudtam értelmezni azt a környéket, ide még egyszer nappal visszamegyek, hátha megértem, mi vezetett félre. Végül a vakszerencse segített, addig nézelődtem, amíg a bozótba gondosan elrejtett bója csak visszajelzett egy ihletett pillanatban.

Mivel rólam most nem készült kép, ezzel a női kézzel vigasztalódok
(Máthé Pisti fotója, és valószínűleg Weiler Virág keze)

Ekkor már nem annyira nyugodtan mentem tovább, erősen kellett arra koncentrálnom, hogy higgadt maradjak, mert a hiba – főleg éjszaka – általában nem jár egyedül. Azért a következőre berohantam blankra, de szerencsére akkora tömeg volt a ponton, amit már-már a gyülekezési törvény is nevesít, és így vagy száz méterről láttam, hogy ezt nem fogom tudni elhibázni. A 19-es megint adott egy kis lehetőséget az idegszálak rendezésére, egyszersmind a pulzus kimaxolására is, őszintén szólva, én azt a megoldást nem vettem komolyan, ami vélhetően egy perccel gyorsabb volt, mint az enyém: lerongyolni az oldalba és szintben megkeresni a felhagyott ösvényt.

A pont után még mindig az járt a fejemben, hogy de jó lenne nem elbaszni a végét (csak bebukom a családi mozi besorolást), ezért a következőre addig nem voltam hajlandó befutni a gerincről, amíg biztosan nem tudtam, hol vagyok, ami újabb fél perc hiba betárazását jelentette, nem beszélve arról, hogy a jobbos vételt észre sem vettem. Viszont legnagyobb meglepetésemre, majdnem a szimból végére értem, ami főleg azért volt furcsa, mert a cél még irdatlan messzinek tűnt.

A titok nyitja egy újabb A4-es átló volt, a felfutás inverze, egy böszme nagy DH a sípálya aljáig. Hogy azért annyira ne legyen jó, előtte fel kellett jutni a nyeregig, a pályának ezen a pontján pedig már nem nagyon vágytam 1500-as atlétikai felmérőre, viszont a lezúzás tetszett, spontán összeverődtünk az F35 bajnoki címe felé menetelő Kain Gergővel, majd mint két űzött vaddisznó átcsörtettünk a bozóton, hogy a szerpentinen folytassuk az őrjöngést. Ennek fénypontján sikerült seggen csúszva egy fél bokorral a kezemben kivetődni az útra, ő riadtan meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e, amire az agresszív kimalac stílusában csak annyit tudtam reagálni, hogy persze, én így mindig szoktam lejtőzni, ami erős túlzás, de most, egy bajnokság vége előtt pár méterrel már nem érdekeltek a következmények.

Szükség is volt a hajrára, mert Magyus ugyan rútul megúszott, több mint 5 percet sehogy sem tudtam volna faragni ezen a pályán, ellenben a második helyre még így is jó voltam, mögöttem pedig annál nagyobb volt a tolongás, Kolos szűk 22 másodperccel lett harmadik, és Dénes Zoli is percen belül volt. Külön öröm, hogy mögöttem nem nagyon rajtolt már ember, így nem kellett a büfében rettegni, hogy kitart-e az ezüstérmem az eredményhirdetésig, ahol aztán gazdagabb lettem egy újabb ikeás illatos gyertyával, úgy tűnik, ennek a terméknek a fő piaca az éjszakai tájfutás. Remélem, van valami szúnyogűző funkciója is, mert arra most nagy szükség lenne otthon a teraszon.

Ugyanitt ásó eladó.

5 hozzászólás

  1. Szép volt Dani! Jó volt olvasni.
    A 9. pontot Én nyugatról, a műútról fogtam volna.

  2. Bár meg is sértődhetnék, hogy egyetelen utánad indulóként nem aggódtál miattam, de a realitások tükrében ehelyett inkább egyetértek veled a 17-es körüli térkép konfúz állapotában. A 17-es nekem ugyan egyből megvolt (én teljes biztonsággal futottam körbe a bokros fát ami a pontot rejtette, viszont a kifutás után már gondjaim voltak nekem is a fa-erdő együttállással vis-á-vis térkép).
    Térdsérülésem ürügyén én a futást amúgy nem erőltettem, viszont jó játék volt azért ez az este, nem sikerült megbánni a részvételt.
    Amúgy a 9. pontot én is fentről fogtam, elég pontosan ki lehetett pipálni 20 méterenként a hinta-domb-gödör-gödör együttállást aminek a végén a bólya világított, bár kétségtelenül sok időt vitt el, főleg ahoz képest, ha valaki nagy magabiztossággal tud egyenesen bulldózerezni a zöldön keresztül irányba.

    A 11-14 sorozatban az rontotta egyedül nekem a játékélményt, hogy a legtöbb pálya pontosan ugyanazt a pontsorrendet követte, így mivel én itt értem utol két sorstársat, elég jól limitálták a mellészaladás lehetőségét, igaz legalább a 14.-re le tudtam tesztelni, hogy mi van, ha csak azért is a saját utamon megyek, és nem a többiek után (utánuk indultam, előttük értem a pontra, bár nem tisztázott, hogy ez a jobb útvonal miatt volt, vagy amúgy is ez lett volna). Mindenesetre jobb játék lett volna, ha kevesebb pálya osztozik ezen a részen, de a letiltott területek eléggé behatárolták a lehetőségeket.