Nyomtatás Shortlink

Van lejjebb

Unom már a saját vernyákolásomat, de mi volt ez már megint? Az egész Szélrózsa Éjszakai alatt az a kérdés foglalkoztatott, hogy: 1. miért állok már megint éjszaka valami bozótos közepén, miközben ez teljesen életidegen dolog, 2. a tipósok vajon mit szívtak, amikor ezt a terepet kiválasztották? Már távolról sötétben is olyannak tűnt, mint ahol a kullancsok éppen örömtáncot járnak, hogy végre nem csak birkát kapnak vacsorára, igaz, van benne pár tiszta erdőfolt, amit a pályakitűző nagy mogorván tudomásul vett, és igyekezett gyorsan kiterelni minket belőlük a zöldebb részek felé, ahol olyan ínyenc feladatokat kaptunk, mint rögtön az egyes: le kellett számolni nem kevesebb mint 10 – azaz tíz – metsződést a pontig. Más azonosítható tereptárgy nem volt.

Én személy szerint már a rajtban kapituláltam, tudniillik bő fél percig kerestem a rajtbójától jobbra kiinduló ösvényt, szerintem a rendezők remek jól szórakoztak rajtam, hogy ott keringek a lámpafényben, mint egy betépett molylepke, csak nagy sokára hittem el, hogy ez a rés a bozótban, ahol egyszer egy girhes kecske keresztülfúrta magát, még ez előző vegetációs periódusban, egy térképen jelölt út lenne. Aztán mikor meglett, ötven méteren belül elvesztettem, innentől maradt a vakdüh, mentem irányban a bozótban, mindenféle koncepció nélkül, és én lepődtem meg a legjobban, amikor találtam egy pontot.

Az ideg okozta sokk számlájára írható talán, hogy a kettesre nekiestem a hegynek, majd nem lévén kedvem az útba eső újabb dzsungelhez, jobbra kerülve rátettem még vagy 50 méter szintet, rohadt soknak tűnt, de gondoltam, megéri, mert onnan lefelé könnyen és gyorsan megfogom majd a pontot. Rejtő után szabadon elmondhatom, hogy az egészen fiatal lánykák és öreg tudósok mellett a szenior tájfutók hiszékenysége is korlátlan, mert egy stabil támadópontról 200 méter iránymenettel úgy szálltam el az árok vége mellett, hogy öröm volt nézni (megélni kevésbé). Mentségemre szolgáljon, hogy én még a keresztbe jövő utat vártam, de az valahol elmaradt a teremtésben, ellenben a pont mögötti tűnyiladék markáns útnak bizonyult, igaz, hogy kicsit távolinak tűnt, de azért párszor bepróbálkoztam a mögötte levő bozótba, hátha találok valamit, sőt, egyszer még a bója is bevillant, de aztán arról kiderült, hogy egy fénytől megkövült, riadt őz szeme. Az ámokfutásnak végül Gyulai Tomi vetett véget, aki a pontról kifutva épp a lámpájába próbált életet lehelni, és készséggel belement abba az üzletbe, hogy kap tőlem fényt, ha elkísér a pontig. Mivel volt nálam egy egész Tikka – mostanában többet barlangászok, mint tájfutok, ott pedig ráneveltek, hogy egyetlen fényforrással nagyon kiszolgáltatott az ember – így ő megkapta a tarcsi vilcsit, ami ugyan alig adott több fényt, mint egy szentjánosbogár, de arra jó volt, hogy ne menjen fának. Tomi két átmeneten keresztül kapaszkodott az én lámpám fényébe, aztán a bozótban elmaradt valahol.

Merthogy gyorsan kitereltek minket a tiszta erdőből, végre jött megint egy bozótos, tele árkokkal, ennél jobb szórakozást el sem tudok képzelni így péntek este. Igaz, hogy tájfutó feladatként teljesen tehetetlenül álltam előtte, mert pontosan irányba menni ebben az őserdőben lehetetlennek tűnt, az meg valahogy derogált, hogy az ujjaimon számoljam a keresztezett árkokat, végül arra a fatalista megközelítésre jutottam, hogy nagyjából haladok, aztán majd az Úr odavezet a ponthoz, vagy ha nem, hát legyen meg az ő akarata. És legnagyobb meglepetésemre sorra jöttek a bóják, miközben igazából sejtésem sem volt, mit csinálok. Nézegettem körbe, hogy ég-e valahol egy csipkebokor, de semmi. Pedig alapanyag volt hozzá bőven.

Így kisebb földi csodának éltem meg, hogy feljutottam a pálya legmagasabb pontjára, a hatosra. Innen a jutalom jött, egy egész kilométer élvezhető erdő, ez tényleg ott volt a szeren, enyhén lefelé ráadásul, a végén ugyan megint eldugták a pontot valami reménytelen zöldségbe, de ez már nem lepett meg, miként az sem, hogy véletlenül meglett. Vajon hányszor lehet az embernek mázlija egy 5 kilós pályán? És akkor a kettesre miért nem volt?

Hogy a baj ne legyen egyedül, a nyolcasra ismét sikerült hibázni, de ez azért lehetett, mert megpróbáltam gondolkodni, figyeltem az irányra, távolságra, majd abbéli félelmemben, hogy esetleg túlfutok a nagy büdös semmiben levő kis sziklaponton, kicsit hamarabb megálltam, és csak némi sasszézás után jöttem rá, hogy igazából van egy ösvény keresztben a pont előtt. Mondjuk, ezt előbb is észrevehettem volna.

Ismét jött két jutalom, a másodikat már Cseri hátáról fogtam, aki felnőttben indult ugyan, de itt éppen két közös pontunk volt, tetszett, hogy kicsit felpörgette nekem a tempót, amit ráadásul simán bírtam is, szerencsére időben kapcsoltam, hogy utána már másfelé vezet az utunk. Mehettem megint egyedül a bozótba, mert az utolsó 200 méter – mintegy emlékeztetőül – megint egy förtelmes dzsuvába vezetett. Habnak a tortára, a szimbólon 50 méternek mondott befutó nekem 46 másodpercig tartott, értem én, hogy lassulok, de azért ennyire…

szelrozsa2017_mi_procViszont készült rólam egy sokat mondó kép (fotó: Máthé Pisti)

A célban egy lelkiismeretes rendező azonnal elkobozta a térképemet, amit azóta sem értek, el nem tudom képzelni, pontosan milyen előnyhöz jutott volna bárki is a másnapi Tipo Kupán, ha megnézi az éjszakai pályáját. Hacsak ijedtében nem fut világgá, ez esetben jogos a prevenció. De mivel én nem maradtam ott, mert a nappali versenyzést idén eddig perverz módon kerülöm, még ez a veszély sem fenyegetett volna.

Azért az eredményhirdetést megvártam, bár a harmadik helyezésemet legfeljebb hősies helytállásnak tekinthetem, és azt is csak mentális síkon, mert nem jöttem vissza a második pontról. Az azért kicsit vigasztal, hogy a többiek idejét és útvonalait elnézve, itt ritka volt a tiszta menet, de ez sem változtat azon, hogy idén eddig az éjszakai tájfutás kettő nullra vezet ellenem, és már csak az OB maradt szépíteni. Komolyan elgondolkodtam, hogy az immár sztenderddé nemesedő 10-15 perc hibával érdemes-e elindulnom rajta, de aztán mégis beneveztem. Lesz, ami lesz. Mindenesetre veszek egy ásót.

2 hozzászólás

  1. Szép volt Daníííí! :)

  2. Nem volt ez a terep ennyire súlyos!
    Szerintem jól kijavított , és futható erdő volt!
    A pályakitűző bezavart bennünket az egyes- kettes zöldbe, de még abban is lehetett haladni, köszönhetően, hogy a terepen nem volt sok csalán, szeder!
    Futottam ennél sokkal szarabb térképen, terepen, pályán!
    Annak kifejezetten örülök, hogy a rendezők ” találtak” egy használható terepet, ami nincs leversenyezve!