Nyomtatás Shortlink

Egyszer én is elvesztem

Vannak nehezen magyarázható szokások, például, aki kijár a felüljáróra bámulni az autópályát, vagy bogarakat tűz gombostűre, neadjisten, használt bugyikat gyűjt. Nekem a jutott, hogy minden év májusában megpróbálok eltűnni valami esőáztatta bozótosban. Tavaly ez az Arak Kupára jött ki, idén a Postás Éjszakai jutott, és igazi level up-ról számolhatok be (ezt a kifejezést a lányomtól tanultam, most ezzel próbálok korszerűnek tűnni, még mielőtt ismét megkapom a retro jelzőt csak azért, mert beszélgetésre is használom a telefont). Egy év alatt elértem azt a szintet, hogy már nem csak elvesztem a fonalat, de konkrétan halvány sejtésem sincs, mi csinálok. Jövőre jöhet a nirvána, amikor vélhetően vissza se térek a célba, készíthetik a legények a demizson pálinkát, hogy megkeressenek.

Eleve baljós jelekkel indult a verseny, a meteorológia jól beszaratott mindenkit a narancssárga riasztással, és tényleg esőfelhők között kommandóztunk le Tatárszentgyörgyre, miközben Szlat Feritől megpróbáltam leinformálni a terepet. Hát, nem egy nagy élmény – foglalta össze röviden, márpedig őt bozóttal nehéz felizgatni, szóval, tényleg tudhat valamit ez a dzsuva.

Ehhez képest a pálya jelentős része a talpalatnyi fehérerdőben cikázott, érződött a rendezők igyekeze, hogy minél több élményt adjanak a maroknyi mezőnynek. Tényleg, hova lettek az emberek az éjszakai versenyekről? Egy közepes tájbringa OB nagyobb tömeget vonz, talán ha 50-en lézengtünk az erdőben, de ami kifejezetten elgondolkodtató, hogy ennek is jelentős része szenior volt, mintha csak azok jöttek volna el, akik 30 éve rászoktak. A férfi elit mezőny is javarészt korukról tudomást venni nem akaró 35-40-es reliktumokból állt, a női mezőnyt pedig egész konkrétan egyetlen Hanga képviselte, de N45-ig felmenőleg is csupán egy ellenfele lett volna, aki viszont erről nem tudott, és átjött hozzánk, hogy a fiúkkal bandázzon. Akárhogy nézem, eléggé gáz az összkép.

Erről, persze, nem a rendezőség tehet, akiknek egyébként is jövök pár jó szóval, ha már verseny előtt felvállaltam a fárasztó barom szerepét, és az értesítő megjelenésekor azonnal belekötöttem a listán a regisztráció időpontjába, amit ők nagyon korrektül javítottak is. De az a baj, hogy akárhogy nézem, ez a Postás Éjszakai nem hagyott bennem jó emléket.

Hamar jöttek a baljós jelek, valahogy az a stílus, hogy lépten-nyomon elvesztem a fonalat, nem nagyon akart működni ezen a terepen, nappal még vállalható, mert az ember nagyjából odafut, ahol a pont van, körülnéz, és vagy meglátja a bóját, vagy helyrerakja magát valamiről. De itt egyszerűen nem volt kapaszkodó. A domborzatot kiolvasni szinte lehetetlen – 1 méteres alapszintköz, sötétben – út nem sok van, a vékony tűnyiladékokat éjszaka különböztesse meg valaki más a sima ültetési sortól, a növényzet pedig, hát, mit tagadás, egy kissé megváltozott a térkép készítése óta eltelt 7 vagy 3 évben (nem tudom, a 2014-es felülvizsgálat erre kiterjedt-e), ráadásul hajlamos a sűrűsödésre, így rögtön a kettesre betáraztam vagy 2 perc hibát, mert ott voltam ugyan a megfelelő domb megfelelő oldalán, csak éppen pont abba a bokorba nem néztem be, ami a bóját rejtette, majd törvényszerűen hátulról mandinereztem vissza a hatosra is, és még utólag sem tudom, hogy lehetett volna ezt jobban megfogni, hacsak mázlival nem.

postas-ejszakai-2017-route_500pxA jobbik része (kattintásra a többi)

De az igazi dráma a nyolcas után jött. Hosszú átmenet, keresztül valami bozótoson, aminek egyetlen alternatívája egy tanya lett volna, de az le volt tiltva, és ennek vélhetően komondorok adtak nyomatékot. Ezzel együtt szépen ki lehetett volna osonni az irtás szélén, ha eljutok odáig, én viszont valami ellenállhatatlan erőtől vezérelve, mint Frodo, amikor nyakába akasztották az egy gyűrűt, húztam bele egyenesen a sötétzöldbe. Ennek éles határa nem volt, így elhullott az a b-terv, hogy majd a szélén korrigálok, mire észrevettem magam, már tökig álltam a cserjében, és hogy az élmény még maradandóbb legyen, elkezdett villámlani és szakadni az eső.

snowwhiteA kép illusztráció

Ilyen helyzetben nincs mit tenni, ha elkezdek visszakozni, csak még rosszabb lesz, legvadabb esetben körbejárok a bozótban, így igyekeztem gyorsan kiérni a túloldalon, de voltak pillanatok, amikor komoly kétségeim támadtak afelől, hogy ez valaha sikerül-e, az eredményes versenyről pedig ünnepélyesen le kellett mondanom, az előzmények után ez már közel 10 perc hiba.

Nagy nehezen sikerült kikeverednem a bozótból – ami eseménydús futómúltammal együtt is simán dobogós lett a leggusztustalanabb 300 méter kategóriában – majd meg is találtam, hol járok, tulajdonképpen nem rossz helyen, pont itt ment be egy út a félúton található irtás felé. Itt átmenetileg tudtam, hogy hol vagyok, ami üdítő változatosságnak tűnt, főleg, miután ismét becsörtettem az erdőbe és 50 méteren belül ismét elvesztettem a fonalat. Azt vártam hogy irányban jön a tiszta erdő, ehhez képest csak egyre nagyobbra nőtt körülöttem a bozót, most már nem az az emberevő fajta, de éppen eléggé kellemetlen, ráadásul ott volt a tudat, hogy már megint nem értem, mi a faszt csinálok. Az erdő idővel kitisztult, de hogy én hol vagyok benne, az továbbra is rejtély maradt, az óra ketyegett, ha jól számoltam, lassan esedékes volt, hogy hajnalodjon. Mivel annak esélyét sem láttam, hogy ezt önerőből kibogozzam, az eredményemnek meg kb. úgyis meszeltek, arra jutottam, hogy menekülőre fogom, de az sem olyan egyszerű, ha az embernek fogalma sincs, merre jár az Alföldön belül. Kisvártatva hangfoszlányokat hallottam, valakik tehát vannak ugyanebben az erdőben, sőt, ugyanebben a nyiladékkockában, ami jó, mert vagy megtudom, hol vagyunk, vagy legalább letanúzzák a végrendeletemet, amit a saját véremmel fogok felírni egy fenyőkéregre. Jó messze voltak, vagy 300 méter futottam, mire megtaláltam őket: a két valaki éppen az én pontomat fogta. I should be so lucky.

Hanem, az a tervem, hogy majd most akkor visszaülök a lóra, hamar kudarcot vallott, mert a következőre menet irányban 50 méterre egy ligetesnek kellett volna következni, ami helyett megint csak, mint egy rémálomban, felkoppantam a bozótra. Megmentőim ez alatt látszólag jól haladtak tőlem balra, ahol ketteszöldnek kellett volna lenni. Továbbra sem értve semmit, arra az elhatározásra jutottam, hogy stratégiát változtatok és nem arra megyek, ahol a pont van, hanem amerre lehet, így egy laza 90 fokkal eltérve az iránytól kifutottam egy nagyobb útra, tudat alatt a cél felé húzva.

Ott aztán megálltam átgondolni az életemet. Tökre fel kéne adni, amit eddig műveltem, az a tragikomédiának is inkább egy morbid, sötétebb árnyalata, ugyanakkor nincs jobb dolgom a célban sem, a futást meg élvezem – az eddigi botorkálásban nem nagyon volt alkalmam elfáradni – ezzel az erővel akár végig is mehetek. Elindultam hát a tízes felé, ami sokáig jól ment, de a dombra felérve el kellett hagyni a biztonságot nyújtó nyiladékot, és megint csak ott álltam teljesen tanácstalanul: a várt ligetes helyett csak két késő-szenior jött szembe, ami valahol jó hír volt, mert vélhetően az én pontomat fogták nemrég, viszont támadópontnak elég sovány. Hamarosan megint ott álltam egy erdőben – a változatosság kedvéért egy ültetett fenyvesben – és halvány sejtésem sem volt, miről fogom magam helyrerakni. Ekkor megláttam a pontot. Végül is működik ez a fejetlen birka módszer, csak idegek kellenek hozzá…

Innen az utunk már könnyebb pályára vezetett, végre visszamentünk a tiszta erdőbe, a pontok messziről látszottak, futni is jól lehetett, kicsit fel tudtam pörögni, sőt, már majdnem el is fáradtam, de az azért is lehetett, mert a végén megkaptuk a Hegyet. Valószínűleg a tatárszentgyörgyi kocsmában nagy tisztelettel emlegetik azt a legendás falubélit, aki elsőként, pótlólagos oxigén használata nélkül, másnaposan megmászta ezt az 50 méteres dombot.

Hajrázni nem akartam, képmutatásnak éreztem volna a történtek után, és igazából azzal is megbékéltem volna, ha tök utolsó vagyok, ehhez képest az a meglepetés ért, hogy több évtized leggyatrább teljesítményével ezt a versenyt meg lehetett nyerni. Igaz, nagy ellenállás a kategórián belül nem volt, rajtam kívül csak ketten mentek végig, abból is egy lány volt, de mindig nagy megtiszteltetés Virággal egy dobogón állni, így volt ez már tavaly is, sőt, az is Postás Kupa volt. Ha jobban meggondolom, ez is lehet egyfajta szokás, és mennyivel kellemesebb, mint rendszeresen elveszni a bozótban. Vagy legalább erőt ad a megpróbáltatásokban.

dobogoKöszönet Sárikának a pillanat megörökítéséért.