Nyomtatás Shortlink

Bénázás a havason

Évek óta kerülgetem a Dachsteint, és évek óta nem sikerül két legendás helyszínt bevenni. Jobban hangzana két legendás csúccsal, csak az a helyzet, hogy az egyikük völgy: a Hoher Dachstein mellett az Edelgriesskarról van szó. Tovább pontosítva, ezek téli megmászása-megcsúszása ölt lassan patinás színezetet, olyan rég tervezgetem. Nem mintha embertelen vállalás lenne bármelyik, csak éppen nehéz összehozni azt, hogy éppen ott legyek, éppen jó idő legyen, éppen olyan hóval, ami kellemes, de nem halálos, illetve, hogy éppen legyen még valaki, aki ugyanezt szeretné csinálni.

Idén is adódott lehetőség a lassan hagyománnyá váló PSE edzőtáborban, amelynek lényege, hogy evezősök összegyűlnek nem-evezni, még csak nem is különösebben edzeni, inkább a téli táj apropóján a társaság kedvéért. Az egész komolyságáról sokat elmond, hogy az esték a disznótoros – sör – pálinka szentháromság körül szerveződnek (pedig saját dietetikusunk is van, becsszó), esetenként olyan fiesztával fűszerezve, amiről ez a kép száz szónál is szebben beszél:

pse-farsangEzen a ponton tagadnám, hogy én ott voltam (fotó: talán Midi?)

Ennek a harmadik napjára álmodtam meg a csúcs- (illetve völgy-) támadást, remélve, hogy a friss hó okozta négyes lavina-fokozatot addig leviszik valami szubletális értékre. Tényleg levitték eggyel, így kicsit gyanakodva ugyan, de nekivágtunk. Az idő amúgy perfekt volt, napsütés, szélcsend, odafönt kellemes -12 fok fogadott, de ez nem fájt, még a kabát sem kellett a gleccseren, ha ez nem alkalmas körülmény, akkor semmi.

WP_20170313_007A gleccseren

Maga a Hoher Dachstein nyáron 10 perc könnyű klettersteig a gleccser végétől, reméltem, hogy télen sem sokkal több. Az előttünk menő helyi faszi ezt igazolta is, mire mi ledepóztunk és felvettük a vasakat, ő már vissza is ért a csúcsról. Kicsit hitetlenkedve néztem, ahogy csákány és kötél nélkül balettozva lemászott a félig behavazott dróton, majd amikor mi is megpróbáltuk, megállapítottuk, hogy ez vagy eszement, vagy rohadt profi, mert a vas vizes kesztyűben csúszott, mintha egy jégcsapot akarna megszorítani az ember, a friss hóba vájt lépések meg hol tartottak, hol nem, így részünkről inkább az óvatos túlélés taktikájához folyamodtunk, és kötéllel végigbiztosítottuk az egészet, valahol a szinkronmászás határán, azaz rendes standot nem csináltunk, a biztosítás is csak annyi volt, hogy legalább egy pont mindig rögzítve legyen, de azon kívül mentünk szabadon, remélve, hogy egyikünk sem csúszik ki, ha pedig mégis, majd a kötél végén megbeszéljük, hogy mit kellett volna másképp csinálni. A módszer működött, csak rohadt lassú volt – másfél óra per irány – illetve néhány évet öregedtem közben, főleg lefelé, amikor még azt sem láttam, hogy pontosan mi az a lépés, amire az életemet bízom.

Mehetsz, foglak! (fotó: Andris)

A mászás maga egyébként gyönyörű volt, a csúcson pazar kilátás és pár obligát havasi csóka fogadott minket, akiket rituálisan megetettünk marcipános csokival, szelfizgettünk, és élveztük, hogy egyedül vagyunk, ami ezen a csúcson még télen is ritka kiváltság.

WP_20170313_016Teátrális mozdulat a fotó kedvéért

A gleccserre visszaérve jött volna a jutalom, a síútig tartó lesiklás a kétségtelenül remek, friss hóban, csak ezt már nem nagyon tudtam élvezni, azt kellett észrevennem, hogy terven felül kimerültem, részben az előző napok sífutó edzései miatt, részben meg a mai mászástól. Amikor kora délután – nehezen indokolható öt óra menetidővel – visszaértünk a felvonóhoz, komoly kétségeim támadtak a folytatást illetően, úgyhogy mindenképpen be kellett ülnünk az étterembe egy levesre, egy sörre és némi újratervezésre. Utóbbiból az lett, hogy Andris átvette a köteles-vasas zsákot, amivel síelni még pihenten is büntetés volt, így nekem lett esélyem továbbmenni, de amúgy az útvonal változatlan maradt: északról megkerüljük a Koppenkarsteint, majd hátulról beszállunk az Edelgriessbe, azon pedig le a kocsihoz. Mindezt délután kettőkor startolva, ami akkor nem tűnt rossz ötletnek (az volt).

edelgiessAz útvonalunk. Hozzátenném, hogy az Edelgiess
normál bejárata – az alagúton keresztül – nem volt nyitva.

Összeszedtük a csúcsot nem mászó részlegünket – Orsit és Petit – akik addigra már a gleccser összes felvonóját kipróbálták jegy nélkül, majd elindultunk a Koppenkarstein árnyékában lefelé: ez a kétségtelenül csillagos ötös freeride egészen addig tartott, amíg el nem fogyott a hó. Kisebb, gyalogos interruptis után még egy vidám lejtő vezetett minket a Koppenkar mélypontjára, ahol felfókázás közben megnéztem az órát: délután három. Ekkor ismét kétségeim támadtak, de nem akartam senkit riogni, inkább elindultunk a völgyben felfelé a szépen kijárt nyomon. Elvileg innen egy óra az Edelgriess beszállása. Ez nagyjából stimmelt is volna, ha tudjuk, melyik az pontosan, de nyugat felé fordulva egy jókora völgyfalat és azon két felmenő nyomot találtunk, az egyik jobbra, a másik balra tartott. Mi a baloson álltunk, az jóval békésebben vette fel a szintet és látszólag többen is járták, így az intuíción kívül nem sok szólt a másik mellett, maradtunk is a sztrádán, majd amikor az vett egy legényes balost és elkezdett az ellenkező irányba tartani, már tudtam, hogy megszívtuk, de ezt csak akkor osztottam meg a többiekkel, amikor kiértünk a gerincre.

WP_20170313_025Séta két hómező között

Komolyan felvetődött, hogy itt visszaforduljunk, mert talán még elérhetjük a felvonózárást, ami Orsi szerint 17:40 lett volna – akkor volt kb. négy óra, határeset, de megcsinálható. Csak éppen nem ez volt a terv, és az ember már csak olyan, hogy ragaszkodik a hülye ötleteihez. Így tettünk mi is, és továbbmentünk az Edelgriesskar peremére, ahol azt reméltük, lehet majd korrigálni a beszállás felé. Ment arra egy bizonytalan nyom, közel sem akkora, mint amit eddig követtünk, de már az is biztató volt, hogy rajtunk kívül is járt így már valaki, ha ő eljutott a völgybe, akkor talán nekünk is sikerül.

WP_20170313_035A Koppenkar

A gerincen azonban újabb probléma támadt, és ez már utolsó csepp volt a pohárban: egy rövid, de annál kellemetlenebb szakaszon Orsi nem mert lejönni, amit teljesen megértettem, miután én átóvatoskodtam rajta. Csikorgó, köves jégen kellett talpon maradni, alatta 40 fokos, meredek lejtő több száz méteren át, kellően élénk fantáziával a lezuhanástól a megindított lavináig mindenfélét bele lehetett képzeni, és bár semmi nem történt, határozottan jobban éreztem magam, amikor kiértem mögötte a laposra. Innen már csak 10-15 perc lehetett a beszállás, de hiába van közel, ha nem haladunk. Peti is lejött még körülnézni, hátha bevállalja az egyik kuloárt, de szerencsére ő sem merte, azért az Edelgriess fala ezen a ponton még extrém sízésnek is túlzás lett volna.

Némi fejetlenség után, amikor küszöbön állt, hogy négyen négyfelé próbálunk meg lejutni a hegyről, hatalmi szóval kiadtam a parancsot a visszavonulásra. Nem hiányzott sok az eredeti tervhez, de kezdtünk nagyon megcsúszni az idővel, még volt egy óránk a világosból, és bármi jobb ötletnek tűnt, mint itt egerészni sötétben (és a hozzá tartozó -10 alatti hőmérsékletben), ráadásul úgy tűnt, a társaságban kezdenek pszichés problémák is jelentkezni, talán pont ennek a jövőképnek köszönhetően.

Hogy miben bíztam a másik irányban? Tulajdonképpen csak abban, hogy elérjük a sípályát, ott meg majd csak lesz valami, az végül is már civilizáció, hátha felvisz egy ratrak, sőt, esetleg jár még a felvonó, végső esetben pedig megmásszuk két kellemetlen órából, az szarul esne, de legalább nem halálos veszély, ellentétben azzal, ha itt ragadunk a déli falban.

Az Edelgiesshöhe felől a visszacsúszás határozottan élmény lett volna, ha akkor még fogékonyak vagyunk az ilyesmire, de hátunkban a lemenő nappal, már inkább pánikszerű rohanásba kapcsoltunk át, szét is szakadtunk, de ezúttal tudatosan: hátha a leggyorsabb még elér valakit a sípályán.

Ebben ugyan naivitás volt bízni, mert az – Orsi emlékeivel ellentétben – 15:30-kor zárt, így ratrak helyett egy másnapra gyönyörűen előkészített pályát találtunk, meg az álló felvonót, és a hozzá tartozó, bezárt házat, amin azonban… Amin azonban ott volt egy telefonszám arra az esetre, ha nem működne a felvonó! Nosza, ezt nekünk írták ki, az én telefonomban még volt annyi élet, hogy felcsöngessük Hanzit a felső házban.

Hanzi elsőre nem vette a lapot, ott vagyunk lent, sagschon, gyalogoljunk fel, kis időbe telt, amíg elmagyaráztuk neki, hogy ez nekünk most eléggé fájna, sokkal jobban, mint neki beindítani a felvonót, b-terv, hogy iglut építünk a szépen megcsinált sípályájukra, esetleg felnyomjuk a felvonóházat és ott alszunk, egy marék kekszen osztozva, mint a Mézga-család, amikor az Antarktisz felé sodródtak. Volt egy c-terv is, de azt nem mertem neki vázolni: végül is van biztosításunk, hívjuk a mentést és levisznek. Kicsit blama, de megoldásnak megoldás.

Végül Hanzi megadta magát és közölte, lejön szánnal, viszont a déli falon levivő gondola is leállt már, így ha nem akarunk vele aludni, az pénzbe fog kerülni, lévén fel kell hívnia valakit a faluból, hogy elindítsa. Mint kiderült, az egész buli 240 euró, ami 4 főre nem is olyan rettenetes, ráadásul a szános mentés ingyen van benne, így akár szabadidős programnak is egész gazdaságos. Villámgyorsan igent mondtunk neki, amitől kicsit szomorú lett, mert már örült, hogy lesz éjszakára társasága, szerintem közel volt hozzá, hogy megkérdezze, legalább Orsi nem maradhatna-e, de aztán tövig húzta a gázkart, és kábé nyolcvannal felszáguldott velünk a gleccseren. Ez állati szórakoztató lett volna, ha közben nem fagy le az arcom.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Indulhatunk! De előbb egy fotó. (By Andris)

A nap utolsó sugarait a gondolából nézhettük, amihez ráadásul ezúttal nem tartozott sofőr, ha igazán vagányak vagyunk, végignyomogathattuk volna a gombokat, de inkább nem feszegettük tovább a pofonosládát, örültünk, hogy lejutottunk a civilizációba, majd a szerpentinen lefelé gyorsan kitekertük egy üveg rozé nyakát, hogy a lenti társaságnak már kellően hősiesen tudjuk tálalni gyáva megfutamodásunk történetét.

Hamar el is jutottunk oda, hogy másnap visszatérünk és befejezzük a túrát, de aztán aludtunk rá egyet, és az Edelgriess inkább megmaradt tervnek. Majd egyszer, ha ismét együtt állnak hozzá a csillagok. És főleg, ha ezek után találok még balekot, aki megpróbálja velem.

Képek

2 hozzászólás

  1. Én boldog vagyok, hogy úgy történt, ahogy!
    Kb. Hat évvel ezelôtt június végén megpróbáltunk
    feljutni Petivel a kereszthez, de a térdig érô hó és a heves hóesés,
    olyan szélben, hogy öt percenként sütött ki a nap, majd ismét rákezdett a
    havazó, meghiúsította a tervünket! Síléc nélkül, gyalog voltunk, hótaposó nélkül…
    Peti az Edelgriess-t már számtalanszor megsíelte és imádta, szóval ezért csatlakozott
    hozzátok annyira lelkesen ?????? nächstes Mal!