Nyomtatás Shortlink

Nyolcvanéveseké a világ

Évek óta tartózkodó a viszonyom a sítájfutással, és most is félve mentem el a last minute meghirdetett bajnokságra, mert tartottam tőle, úgy járok vele, mint amikor az ember összefut egy régi ismerősével, aki emlékeiben egy szép nőként él, aztán kiderül, hogy az elhízott, őszül és protézise van. Még vasárnap reggel is azzal a felütéssel indultam neki, hogy úgyis megbánom, annak ellenére, hogy előző nap a levlistán nagyon ígéretes képeket láttam a nyomfektetésről, amely alapján a kemény, régi havon szinte csak jelzésértékűnek tűnt a szán húzta csík, ha pedig el lehet korcsolyázni a szűz hó tetején, az sokat dob az élményen.

Meg Galyatetőre is kíváncsi voltam kicsit, végül is régen rengeteget jártunk ide, és legjobb bajnokságaink is rendre itt voltak, csak aztán a magyar sífutás és a magyar sítájfutás kéz a kézben elkövetett mélyrepülése ezt a helyet is elhagyatottá tette. Most úgy nézett ki, mint egy visszamaradt díszlet valami szocreál horrorfilmből, esetleg szóba jöhet a hasznosítása jégbarlangként is. Mindez annyira szomorú látvány volt, hogy ha akkor és ott egy rövid időre kineveznek despotának, hűtlen kezelés címén azonnal kényszermunkára ítéltem volna a síszövetség összes volt és jelenlegi vezetőjét, akik kicsinyes játékaik közepette hagyták, hogy a magyar északi sport egyetlen bázisával ez megtörténjen.

Szerencsére kint sütött a nap, különben simán megfagytunk volna még rajt előtt, a hónak sem ártott egy kis melegség, mert azért valljuk be, ez a galyai pálya messze volt a szupertől, a hetek óta buránnal dédelgetett egyetlen nyom mostanra jeges hullámvasút képét kezdte ölteni, ami különösen humoros, amikor az ember a női steigen gyanútlanul leszáguld, majd megpróbál kanyarodni a bírói ház árnyékában megbúvó tükörjég folton. A bemelegítés alatt lélekben nagyjából felkészültem a várható atrocitásokra, lecseréltem a jobb lécemet a kövezőre, a karbon botot pedig a félkilós alura, azzal ugyan határozottan szenvedés haladni, de legalább nem kerül 200 euróba, ha eltöröm, majd felballagtam a lesiklópálya tetejére a  rajtba. Sajnos, a galyai terep sítájfutás szempontjából jól használható két fele között ott van az az 500 méter, aminek csak rossz és kellemetlen megoldásai vannak, a sprinten még a felét letudhattuk versenyen kívül, a váltón már mindezt saját időből kellett.anka

Anka és a rengeteg erdő

Én ugyan a felkészülésemnek megfelelően különösebb cél nélkül neveztem elitbe, de azért végignéztem a rajtlistát, hogy nagyjából sejtsem, mire számíthatok. Balázs tűnt a legkomolyabb ellenfélnek, ahogy pedig rajtolt, már biztos voltam benne, hogy igazából nem is lesz ellenfél, mert csak akkor verhetem meg, ha a Júdea Népe Front elrabolja a pályáról. Maradt célnak az, hogy megpróbáljam élvezni a sítájfutást – amit egyébként elég nehéz – aztán lesz valami.

A térkép átvétele utáni egy percben annyira a rajton és célon átívelő hosszú átmenetre koncentráltam, hogy határozottan meglepett, amikor el kellett indulni. A göröngyös-jegesre járt turistaúton billegve először is megállapítottam, hogy tessék, itt van nekem a sítájfutás, majd megpróbáltam kiolvasni, hogy hova is tartok. Az egyesre az erdőn átvágva érkeztem, viszonylag rendhagyó módon – gondolom ezt abból, hogy más nyom nem volt előttem -, de önmagában nem volt ez rossz, csak közben elvesztettem az irányérzékemet, és tök rossz úton mentem tovább, fel a házhoz, el a hármasra, ebben bizony ott maradt egy perc, de legalább rájöttem, hogy itt tájékozódni is kell, illetve a hármasra már címre mehettem, visszanyerve ezzel 10-20 másodpercet.

sprint_500px

Parkerdő a Nagyszálló felett: a sprint első fele (egyben link a teljes térképre).

A továbbiakban már tartózkodtam a navigációs hibáktól, így is maradt kihívás bőven, elsősorban talpon maradni, ami nem volt evidens például a négyes után, ahol a patak kimosta a havat, meg a nyolcas mögötti köves hegyoldalban. Mondjuk, ez utóbbiba marhaság volt belemenni, mert sokkal gyorsabban körbe lehetett volna síelni, akár felfelé, akár visszafordulva, de olyan bátran indultak be a nyomok, hogy nem tudtam nekik ellenállni, hiába, egy bolond százat csinál, ebből pedig én sem maradhatok ki.

A pályának ez a második fele kimondottan finom volt, technikás a szó minden értelmében, és élvezettel síelhető is, a reggeli pesszimizmusom kezdett átfordulni abba, hogy a maga perverz módján ez tulajdonképpen egész jó szórakozás, vagy legalább is megszokható, csak hát ahhoz egy szezonban kell 10 verseny, nem egy évtized alatt.

Az eredmény pont az lett, amit vártam, Balázstól kaptam négy percet, tekintettel arra, hogy még hibáztam is, azt kell mondjam, naivitás lett volna azt hinni, hogy ennyivel kevesebbel megúszom. A váltóig hátra volt még három óra, ez alatt az egész mezőny kint sütkérezett a napon, mint a gekkók, mert az öltözőnek kijelölt vasbeton mélyhűtőben továbbra is élettel össze nem egyeztethető volt a klíma.

A váltóval kapcsolatban egyetlen dolog volt biztos, hogy én Orsival párosodok, mert amúgy azt sem tudtuk, milyen kategóriák vannak, mi miben indulunk, hány kört kell menni, azok milyen hosszúak, illetve, hogy kik az ellenfelek. Az információhiány részben a mi igen csekély érdeklődésünknek köszönhető, aminek aztán meg is lett az ára, de ez a rajt pillanatában kevéssé érdekelt, inkább azzal voltam elfoglalva, hogy az ebédet ne hányjam ki az egész mezőny szeme láttára, amit, sajnos, a pályavezetés nem nagyon támogatott, durva felfelével kezdtünk, eltartott egy ideig, mire a keringésem és az emésztésem is tudomásul vette, hogy verseny van.

relay_500pxVáltópálya

Ebben a futamban az ETC, azon belül is Ágnes tűnt a legnagyobb ellenfélnek, és ő szívósan kapaszkodott is, fél pályáig játszottuk azt, hogy a steigeken kicsit elléptem, majd technikával elvesztettem az előnyömet. Amikor az átfutás után a lesiklópálya tetejéről visszanéztem, szomorúan kellett megállapítanom, hogy csak nem akar lekopni, pedig jól esett volna már békében nyugodni egy kicsit, de ez a steig megreccsenthette, mert a következő ponton már hiába kerestem, utána nem is láttam többé, a szemkontaktus elvesztésével pedig egy kicsit visszavehetett a tempóból, így tulajdonképpen nyugisan, egyedül mehettem körbe a már ismert nyomokon az utolsó pontokra, két perc előnnyel adva a váltást Orsinak.

orsiOrsi kilátással

Az ETC még adott nekünk tovább bő perc előnyt azzal, hogy a térképtartóval váltottak, majd kisvártatva a harmadik helyen kiment a SPA-GOC konszern képviseletében Balázs is. Ahogy várható volt, ő jött az átfutóra először, ez eddig nem volt nagy meglepetés, mint ahogy az sem, hogy elsőként ért a célba, az már inkább, amikor kiderült, hogy több szempontból sem értékelhetők, egyrészt mert nem klubtiszta csapatot alkottak, így a bajnokságba amúgy sem számítanának be, a másik, hogy Bugár Gergő első futóként mindjárt az első ponton mellényúlt, és ezzel kimeszelte az amúgy szép reményű váltót. Eddig tehát nyitva maradt a bajnokság kérdése.

A világ leghülyébb sítájfutó befutójára – léccel a kézben le a sípályán, majd ott száz méter lapos kedvéért újra felcsatolni – aztán Orsi érkezett elsőnek, és még akkor sem látszott mögötte senki, amikor leért a meredek aljára, így kedélyesen elbeszélgettünk róla, hogy nem kell sietni, csak csorogjon be nyugisan, ekkor azonban megjelent a tetőn Lajszi, úgyhogy gyorsan átértékeltük a dolgot, hogy mégiscsak inkább siessen. Bő egy perc előnyünk így is maradt, azt pedig Lajszi is érezte, hogy ezt innen maximum Superman hozná be, így nem kockáztatta az életét a lefutásnál.

lajsziLajszi az átfutón

Amit nem sejtett, hogy a bajnokságot ezzel együtt ők nyerték, mert a nagy lazaságban nekünk a papírmunkával sikerült elbukni a dolgot: tudniillik, hogy nem felnőttbe neveztünk. Ugyanazon a pályán mentünk, ugyanúgy negyvenes volt mindkét csapattag, ugyanúgy vegyespárosként álltunk fel, csak ők vették a lapot és férfi elitbe adták le a nevezést, mi meg felvállalva életkorunkat, F80-ba. Ha hozzáteszem, hogy a mezőnyben egyetlen valódi férfi elit csapat sem volt, kezd kicsit komikus lenni ez az egész, de hát a szabály az szabály.

Mivel a bajnoki pontverseny intézménye engem jó ideje hidegen hagy, igazából csak kicsit bosszantott ez az affér, utólag nem is értem, miért oda neveztünk, ahova, de ezzel korábban kellett volna foglalkozni, annyit meg biztos nem ér, hogy az amúgy dicséretes módon, korrekten megrendezett bajnokságnak ez legyen a fő emléke. Végül is volt hó, volt pálya, volt jó társaság, hát, fűtés, az nem volt, meg a síélmény is olyan volt, amilyen, de legyen inkább félig tele a pohár, mert az adott körülmények között az is nagy szó.

5 hozzászólás

  1. Viszont örvendezésre adhat okot számodra, hogy a Sprint OB-t Te nyerted, mert a G. Balázsnak nincs érvényes versenyengedélye! :)

  2. A sítájfutó szabályzat szerint az előző évi versenyengedély érvényes az egész sítájfutó szezonra!

    1. A versenyszabályzatban ilyen kitételt nem találtam. Olyan viszont van, hogy “annak a klubnak a színeiben indulhat, ahol érvényes versenyengedéllyel rendelkezik (bármely magyar
      sportág versenyengedélye elfogadott)”
      Gondolom Balázsnak van a sífutóknál rajtengedélye, vagy ki tudja….