Nyomtatás Shortlink

Hochschwab

Viszonylag ritkán dokumentált témakör a pszichológiában, hogy milyen reakciókat válthat ki az emberből, ha egyszer csak talál egy 270-es aknát. Gergőből például azt váltotta ki, hogy meg akarta nézni a bejáratát télen is, hátha – tette fel, valljuk be, némileg naivan – 2000 méter környékén télen egy gödör nincs színültig tele hóval. De ha mégis tele van, az odáig vezető út önmagában is szórakoztató, ezzel a marketinggel sikerült egy kis expedíciós csapatot szerveznie két barlangkutatóból, egy fotósból, és egy… Szóval, én is ott voltam velük.

Ha rendelni kellett volna időjárást, nem nagyon tudtunk volna mit hozzátenni az előrejelzéshez: felhőtlen ég, napsütés, 2-3 fok, szél semmi. Ehhez képest, amikor begördültünk a Bodenbauer (az tényleg azt jelenti, hogy talajparaszt?) parkolójába és ki kellett volna szállni a -16 fokba, komolyan felmerült, hogy menjünk inkább a blumaui termálfürdőbe, de a napon állva egész tolerálhatónak tűnt még ez a hőfok – vagy annak hiánya – is, így egy merész mozdulattal vissza is tettem a kabátomat a kocsiba, rendületlenül bízva abban, hogy majd fent meleg lesz, vagy ha nem, hát bemegyek a Bergfexhez valamivel, ami szilárd és dudoros.

Az első fagyos mezőket elhagyva, hamarosan valóban szebb lett az élet, a könnyű emelkedő megtette hatását, két órával és 600 méter szinttel később pedig a Häuslalmhütte teraszán már igazi, tavaszias hangulat fogadott, ami errefelé azt jelenti, hogy az osztrákok kint söröznek a teraszon. Ez a kis hütte fantasztikusan jól van elhelyezve, a felkelő nap első sugarától napnyugtáig egy pillanatra sincs árnyékban, és mivel bent közben egyetlen kályhával trópusi meleget tudnak csinálni, így a fázás, mint olyan, egészen nosztalgikus emlékké nemesül, olyannyira, hogy Andi este egy hőhullámtól megszédülve ki akart mászni az ablakon a tetőre, de végül kiegyeztünk abban, hogy elég, ha nyitva hagyja. Azt sem gondoltam volna, hogy januárban, 1500 méter magasan egész éjjel szellőztetni kell.

DSC_4620A Tour de Hochschwab mezőnye: Gergő, Gyurci, Andi és én.

Az első napra rendelt nagy terveinket – Ebenstein vagy ilyesmi – hamar lekeverte az a tény, hogy egyikünk sem érezte kirobbanó formában magát, így a délutánt az akklimatizálódásnak szenteltük, mert azért ez a magasság már majdnem a halálzóna. Gergővel elhatároztuk, hogy még komforton belül, könnyű séta keretében felderítjük a továbbvezető utat, különös tekintettel a hóhatárra, ami ez esetben fordítva értendő: ti. hogy a völgyben felfelé meddig lesz síelhető hó, mert az már távolról látszott, hogy maga a gerinc teljesen száraz. Majdnem 2000-ig jutottunk el lécen, onnantól fagyos füvet és egy azt legelésző zergecsordát találtunk. Innentől tulajdonképpen zavartalanul lehetett volna mondjuk biciklizni, ezt egy szembe jövő csapat meg is erősítette, de méznek a madzagra hozzátették, hogy ‘etwas tragen’ után a ‘Rauchtal ist gut’. Szeretnék velük még egyszer összefutni és tisztázni, hogy 3 km séta a gyepen, az nekem már túlmutat azon, hogy etwas, a gut pedig nem a 45 fokos, rücskös jég.WP_20170128_012

Naplemente, jön az este

Akkor még azonban örültünk a híreknek, majd befordultunk a naplemente irányába, hogy poétikusan szép háttérrel tévedjünk el a visszafelé vezető úton a törpefenyőben, ezzel tulajdonképpen kimaxolva a napot.

Vasárnap önbizalommal telve nekivágtunk az expedíció második felvonásának, a jókedvet fokozta a már reggel is határozottan élvezhető napsütés, olyannyira, hogy egyenesen rövidujjúban indultunk útnak, igaz, a fél társaság zöld arccal a fájdalomtól, amit a síbakancsok így másnap okoztak. Ez a blumaui termálfürdőben sohasem fordulhatott volna elő.

DSC_4637És arra van az izé…

Szerencsére a napsütötte táj mindenért vigasztal, pár perc múlva már Andi is inkább a fotózással foglalkozott, ami nála biztos jele a homeosztázis helyreállásának. Az ismert úton elkocogtunk a hóhatáron hagyott zergéinkig, eligazítottunk egy pár osztrákot a Schönberkar irányába, mintha a leghalványabb sejtésünk lett volna, hogy az mi  lehet, majd jármódott váltva folytattuk az utat a Rauchtal felé. Szép hely a Hochschwab gerinc, de nem pont így képzeltem a bejárását, síbakancsban, léccel a háton, időnként meg-meg csúszva egy hátrahagyott, alattomos jégfolton.

DSC_4657Kék az ég, zöld a fű

Mire délután egy tájban elértük a Rauchtal végét, már nagyjából determinált volt, hogy bármit is találjunk ott, a lefelé vezető út csak maga a völgy lehet, mert arra már aligha lesz időnk, hogy ezt a gyephavast még egyszer végigkutyagoljuk, ráadásul utána is lenne még vagy 10 km lesiklás. Ez nem mindenkit töltött el megnyugvással, köztünk szólva, engem sem, de hát tegnap azt mondták, hogy gut.

DSC_4680Rauchtal-felső

A Rauchtal tetejével nem is volt baj, egy szépen síelhető oldalban beereszkedtünk, nem sejtve, hogy ekkor láttunk porhavat utoljára. A Steinbockschacht környékén megint sziklagyep fogadott, kivéve magát az áhított barlangbejáratot, amely cirka 5 méterrel lejjebb rejtőzött valahol a hóban, mondták nekem azok, akik tudták, hogy épp az akna fölött állunk. A pofa kedvéért egy kicsit túrtunk benne, hogy elmondhassuk, megpróbáltuk, de végül abban maradtunk, hogy ez egy izmos csapatnak is legalább fél nap, így hagytuk a fenébe, végül is nem a lejutás volt a cél, hanem hogy megtudjuk, milyen. Megtudtuk. Ideje volt azzal foglalkozni, hogy kerülünk le innen.

DSC_4692Ásatás

A Rauchtal folytatása már sokkal kevésbé tűnt vonzónak, a Bellstein árnyékában maradt csak egy vékonyka, baljóslatú hólejtő, amikor pedig elindultam rajta, már biztos voltam benne, hogy ez nem az a sízés lesz, amiről oktatófilmet csinálnak, de esetleg elmegy a Bitte lächeln-be: a keményre fagyott, göröngyös firn itt még csak kellemetlen volt, de ahogy szűkült a völgy, úgy lett egyre meredekebb is, így a kritikus ponton inkább leültem bevárni a többieket, és közben megnézni, hogy csinálják ezt az osztrákok. Ők is erősen vakargatták a fejüket, hogy akkor ezt most hogy, de aztán bátran beleugrottak a cinkes részbe, amit én akkor még nem is láttam pontosan. Aztán elindultam én is halált megvetően utánuk, majd villámgyorsan megfutamodtam, a sziklák közötti keskeny résig ugyanis csillogó vízjég vezetett.

WP_20170129_009Ott kéne. És így kéne.

Jobb a békesség alapon kiaraszoltunk oldalra, majd 100 métert lesétáltunk a szűkület alá, innen elvileg már járható volt a pálya, de semmivel lett sem élvezetesebb, mint addig: jég hátán göröngy, aminek a csikorgását vészjóslóan visszhangozta a Bellstein felettünk tornyosuló fala. Még vagy 200 métert kellett ezen megtenni, én meg is próbáltam, de az esés-kanyar arány rútul elbillent, és kezdtem arra az álláspontra helyezkedni, hogy ezen síeljen az, akinek hat anyja van. Ausztriában feltűnően magas lehet az anyák aránya, mert amíg leértünk, elment mellettünk jó pár kamikáze.

Még csak a Rauchtal felénél járhattunk, de máris mindenkinek tele volt az összes hócipője, szó szerint és képletesen, tiszta szerencse, hogy itt kiszélesedett a völgy, és végre a napos oldalon is megjelent a hó, ki lehetett menekülni a jégből a szottyos, puha firnre. Micsoda megváltás ezen síelni, gondoltam, majd két gyönyörű kanyar után mintaszerűen fejreálltam megint, már csak megszokásból, mert amúgy ez tényleg élvezetes pálya volt. Lejjebb sem lett sokkal rosszabb, csak annyival színesedett a kép, hogy megjött az erdő, így a fák között az ívek megtalálása önmagában is szép feladat volt. Ahol kicsit kinyílt az erdő, ott a múlt heti lavina göröngyei keserítették az életünket, egyszer pedig kis híján átsíeltem egy teljesen döglött őz keményre fagyott tetemén, ha abban sikerül pofára esni, az valóban feltette volna a koronát a napra. De az erdő minden kihívásával együtt sokkal élhetőbb, síelhetőbb közeg volt, mint feljebb a rideg, jeges sziklavilág, már-már szórakoztató is, így egész pozitív hangulatban értük el a sétautat. Az a tervünk ugyan, hogy innen simán lecsúszunk a szelíden lejtő ösvényen, aprót botlott a Hundswand alatt, ahol a szelídség olyasmi volt, mint fent a gut, de ezzel együtt már nagyrészt csak olyan szakasz volt hátra, ahol a léc végre tényleg gyorsította a haladást. Este öt tájban be is csúsztunk az addigra meglehetősen elhagyott és csikorgóan hideg, árnyékos parkolóba. Welcome back, mínusz 14!

hochschwab_routeA kör

Valószínűleg világrekordot döntöttünk a bepakolás sebességét illetően, és ebbe még egy fizikai kísérlet is belefért, amint a csomagtartóban hagyott fél literes, túlhűlt kóla a kinyitás pillanatában jégkásává vált, tök szép látni ezt a ritka jelenséget, bár most speciel jobban örültem volna valami innivalónak.

Hazafelé rendezgettük a gondolatainkat, Gergő és Gyurci a barlang befedésén ábrándoztak, mert a téli kutatás még lapátolással együtt is jobb, mint egy nyári árvíz, én meg arról, hogy a Rauchtalt egyszer jó hóban is meg kéne síelni. Felírom a többi közé. Már annyi ilyen van, hogy lassan az unokáimnak is bőven jut hülye ötletből. Ha más nem, ez lesz az örökségük. De a blumaui termálfürdőbe biztos eljuthatnak.

Képek