Nyomtatás Shortlink

York napsütése

Az úgy kezdődött, hogy Andi megkeresett az önsegélyező pszichoterápiás csoport ötletével, aminek hétvégi foglalkozását a Magas-Tátrában tartjuk valami bóklászással, miközben megpróbálunk 48 órán át nem egymás idegeire menni.

A célnak találtunk egy valaha szebb napokat megélt, de most így télen enyhe Ragyogás-hangulatot árasztó, szinte kihalt, szocreál üdülőt, amelyben rendelkezésünkre bocsájtottak egy tánctermet, mondván, ez itt egy szoba, kisebb nincs, ha agorafóbiánk van, nyugodtan hívjunk vendégeket.

Határozott tervünk volt, hogy megmászunk egy darab valamit, vagy legalább is elmegyünk addig, amíg még rettegés nélkül lehet, bár a langyos, novemberi ködben úszó Csorba-tó nem igazán hívott elő extrém ösztönöket, így rettegés helyett bénázással ütöttük el az időt: először elmentünk kocsival a talán kilométerre levő parkolóig, majd meghallgatva az árlistát, inkább visszatértünk a Hotel Litvorhoz, ahonnan immár gyalog nekifutva ugyanannak az útnak, el is jutottunk egészen a FIS Hotel étterméig, hogy a parkoláson megspórolt 6 eurónkat elverjük két kávéra, majd gyorsan megszavaztuk magunknak a sípálya tetejéig vivő felvonót is, amihez röpke fél óra alatt megtaláltuk a jegypénztárat. Két óra elteltével sikerült kikeveredni a faluból, és boldogan libegtünk a napsütésben fennkölt céljaink felé. Még ha nem is tudtuk pontosan, mi az.

A Solisko-felvonó felső állomásától már gyalogolni kellett, bár ettől azonnal eltanácsolt egy tiltó tábla, de meggyőztük magunkat, hogy ezt nekünk lehet. Tény, hogy nagy tömeg nem állt utunkba, konkrétan ketten voltunk a hegyen aznap – nem számítva pár zergét és Andi imaginárius medvéit – ami önmagában felért egy pszichoterápiával.

dsc_4471A Furkota-völgy még szárazon

Nekem a Tátrával az az egyik bajom, hogy képtelen vagyok megjegyezni benne a neveket (a másik, hogy állandóan esik az eső). A szlovák olyan idegen, a magyart viszont semmilyen térkép nem tartalmazza (kivéve ezt, de ezt nehéz zsebre rakni), ergo azok alapján tájékozódni képtelenség, és általában azt sem szoktam érteni, amikor mások egyeztetik tapasztalataikat, hogy mikor merre jártak, mit másztak, vagy honnan fordultak vissza, ezzel az erővel Tanganyikában is túrázhattak volna. A mi napunkat talán úgy a legegyszerűbb elmondani, hogy a sárga jelzésen mentünk egy kört clockwise, egyik völgyben fel, a másikban le, a legtávolabbi ponton megkísérelve egy csúcsmászást, ami eredetileg a Hruby vrch lett volna – magyarul állítólag Triumetal, amit egyszerűen nem hiszek el – de végül megelégedtünk a Furkota-csúccsal (úm. Furkotsky stit), ami kicsit emészthetőbb volt mászásilag és etimológiáját tekintve. Igazából ezt is úgy lőttük, hogy oda ment egy vékonyka nyom, ugyanis a legfelső tónál kemény téli világ fogadott minket, hóval, faggyal, széllel és főleg köddel, mi meg azért örültünk neki, hogy valami mutatja az utat.

dsc_4486A Furkota-völgy havasan

A tél első lépéseként díjnyertes hátrabukfencet mutattam be egy vékony jéggel borított szikláról lecsúszva, ez határozott utalás volt arra, hogy elő kéne venni a vasakat, meg az összes meleg ruhánkat egyszersmind, mert mire a kriptaszökevény hágóvasamat ráigazítottam az archívumból visszahozott öreg Hanwagomra, úgy éreztem magam, mint a viccben az amputált, hogy doktor úr, nyolc ujjal fogok tudni zongorázni? Persze. Az jó, mert eddig nem tudtam.

img_7872A pillanat, amikor lefagyott a kezem (megörökítette: Andi)

A tó fölött meglepően gyorsan haladtunk, az első ránézésre kicsit vad oldalban teljesen jól követhető volt elődeink nyoma, az első havazást már csak vékony, de álomszerűen kemény firn képviselte, süllyedni kevés volt, tartani viszont tökéletesen elég, így vidáman felkocogtunk a Furkota-csúcsra, majd pillantást vetve a szomszédjára, nagyon gyorsan lekevertük az eredeti tervet, mondván, hogy az inkább megöl, mint megerősít, arra pedig momentán lelkileg nem vagyunk felkészülve.

dsc_4503Jeges-kávé a csúcson. Mögöttem az, amit már nem kértünk. (Fotó: Andi)

Amúgy is későre járt, le is kellett érni valamikor, a nyomot és a nagy ritkán felbukkanó jelzéseket így világosban is állandóan elvesztettük, ugyanez fejlámpával már nyomasztó lett volna. A jelzés egy bűbáj kis nyergen át vezetett (Lorenz-hágó, azaz Bystre sedlo), majd lényegében szűzdéhában robogtunk le a túloldalon, amerre kedvünk volt, mert igazából bármerre lehetett menni egészen a Szentiványi-tóig (ld. még Capie pleso). Ezt a szakaszt kicsit meg is kívántam egy méterrel több hóval és síléccel, ez az ördögi terv pedig aztán kiterjedt a teljes túrára. Ide még valami szerencsés téli napon vissza kell térni!

trockijGood bye cruel world (elkövető: Andi)

A tó alatt már nem kellett a vas, és a visszataszító, görgeteges ösvény is hamar megszelídült, olyan jól haladtunk, hogy Andi megszavazott magának – és így, persze, nekem is – egy bő félórás fotó-session-t a Fátyol-vízesés felett (Vodopad Skok – az hétszentség, hogy ez sem tükörfordítás). Itt találkoztunk először élő lélekkel a felvonó óta, kicsit el is méláztunk rajta, hogy ugyan hova a bánatba megy naplementekor egy csávó egy szál bőrkabátban felfelé, majd amikor kimászott a vízesés feletti sziklákra, erősen reméltem, hogy nem ugrani készül, de úgy tűnt, csak a tájat nézi. Vagy még gondolkodik. Mi mindenesetre húztunk lefelé, mert azért sok volt már a talpalásból, és az is egészen biztos volt, hogy itt lámpaoltáskor elszabadulnak a medvék, és akkor nekünk annyi. Az utolsó pillanatban értünk be a faluba.

dsc_4539Jég hátán is

Régi tapasztalat, hogy egy nagy túrát ritkán követ azonnal egy másik, így vasárnapra nem is álmodtunk nagyobbat, mint hogy igazi kocaként átmegyünk Ótátrafüredre (gyk. Stary Smokovec), majd onnan siklóval fel Tarajkára (vö. Hrebienok). Én reggel azért körbekocogtam a tavat, gondoltam, évtizedes emlékek alapján megpróbálom megtalálni a sífutó utakat, ami tulajdonképpen sikerült is, de nyomokban sem emlékeztettek arra, ami valaha volt, igaz, itt csúnyán szétcsapott a 12 évvel ezelőtti vihar, szinte jobb is, hogy a köd miatt csak a pusztulás legszéléig láttam el.

Ótátrafüreden azzal kezdük a napot, hogy igazi retro élményként megpróbált átvágni minket a parkolóőr, ragaszkodván ahhoz, hogy az egész napra érvényes parkolás hat euróját angolul ten euro-nak mondják. Abban maradunk, hogy: three hours then, amúgy meg kapdbe. Egy pillanatra visszahőköltünk a siklóba beáramló tömegtől, én régen békávéztam már, de mintha ilyen lett volna anno a reggeli nyolcas busz. Szerencsére a tömeg teljes létszáma, mínusz mi ketten, a fenti jégszobor kiállításra igyekezett, amihez vidám, ránézésre egy órás sorban állást kellett még kibekkelniük a nyirkos szélben, hát, nem tudom, ki van ott megformálva, de annyira nem lehet izgalmas, hogy mi erre befizessünk, gyorsan el is húztunk a Magistralén kelet felé, majdnem visszanyerve előző napi szerzetesi magányunkat, csak néha-néha jött szembe a Tátrai Rollerfesztivál egy-egy résztvevője, legalább is nem tudtuk másra fogni azt a tényt, hogy frankón egy összecsukható gyerekroller volt náluk, ami így a méteres köveken billegve legalább is elgondolkodtató. A Nagyszalóki-csúcsra (Slavkovsky stit, mint közismert) vezető kéken aztán már szinte senkivel nem találkoztunk, leszámítva egy kószát, aki talpig Spartan Race feliratban robogott el mellettünk, hogy aztán belegyalogoljon, amikor már azt hitte, nem látjuk.

dsc_4587Lőn világosság!

Feltett szándékunk volt, hogy megkeressük a napot! Ez az elhatározás annyira szilárd volt, hogy egészen 1900 méterig hajlandóak voltunk felmenni érte, de tovább egy lépéssel sem. Mikor már vagy két órája csak a szemerkélő ködszitálásban másztunk, igazából lélekben lemondtunk róla, de ekkor bekövetkezett a csoda: a kijelölt pont alatt 50 méterrel kitisztult nekünk – tényleg úgy éreztem, hogy nekünk – az idő, mi meg betegre fényképezhettük magunkat a napsütésben, amíg csak át nem fagytunk a szélben, és el nem kezdett havazni, bár azt így utólag sem értem, hogy a tiszta, kék égből hogyan.

dsc_4571Oroszlánkirályos

Fél napos programunkból így megint egészet sikerült csinálni, majdnem négy óra lett, mire leértünk a kocsihoz, kicsit lesoványodva, mert evésre aznap sem nagyon jutott idő, ezt a Donovaly alatti Kolibában egyenesítettük ki ipari mennyiségű csirkemájjal két palacsintatészta között, ami valami helyi csemege. Sajnos, azt nem sikerült lekommunikálnunk a pincérrel, hogy én vezetek, így akaratomon kívül belefutottam egy valódi sörbe, Andi pedig némi morgás után azzal vett revansot, hogy felébresztve a benne szunnyadó Niki Beluccit Laudát rekordidő alatt érte el Budapestet, ahol végül kitett árván hagyott autómnál.

47 óra 59 perc. Mission completed.

dsc_4580Csoportunk

További képek, amiken leginkább Andi fotóz.