Nyomtatás Shortlink

Botladozva

Let’s spend some money! – Idéztem magamban a Sekély sírhant motivációs üzenetét, miközben a parkolóból a végtelen távolban felderengő cél felé vettem az irányt – hiába, itt aztán adnak a rendre, nehogy akár hajózási zászlójelekkel kiszivárogjon valami a karanténból. A túra célja az volt,  hogy a zárás előtti utolsó percekben valami szép, csillogó üveggyönggyel megvendégeljem magam a nagy esemény előtt. Az ilyesmi be szokott válni edzés helyett, a Postáson is így kezdtem a szezont. Rögtön el is meszelték a versenyt.

Az üveggyöngy azért praktikus alapokon nyugodott, szükségem volt egy tájolóra, de legalább egy szelencére, mert ugyan reggel otthon hulladékokból összeraktam kettőt is, de az egyik olyan kopott volt, hogy nem lehetett átlátni rajta, a másik meg a laphoz rögzítetten mutatta az északot, azaz, ha elfordítottam, a tű is vele fordult, így legalább is szép kihívás lett volna egy bajnokság. Viktort sikerült épp az utolsó pillanatban elkapnom, mielőtt elnyelte volna a vad erdő, így gazdagabb lettem egy meleg-büszkeséget idéző, színes szelencével, meg azzal az információval, hogy manapság már nem úgy csinálják, mint régen, hogy beforgatják a szelencét az iránymenethez, hanem megjegyzik a tű állását. Próbáltam én a pályán is komolyan venni, hogy akkor most a rózsaszín C5 felé megyek, de ezt még gyakorolnom kell, mindig az lett a vége, hogy összekevertem a narancssárga A1-gyel, és inkább vállalva a reménytelen őskövület titulust, beforgattam (úgyse tudja meg senki).

A bajnokságot amolyan koronának szántam, csak azt nem tudom, mire, mert előtte azért komolyan vehető futószezonom idén sem volt, épp csak bebillentettem annyi versenyt, hogy rangsorra kerüljek, bár ez is elég fura perverzió, mintha járna érte valami érdemrend, vagy mintha különleges képességek kellenének hozzá azon kívül, hogy néha elmegy az ember versenyre. Aztán úgy alakult, hogy igazából már a rangsor szempontjából nem kellett az ONEB, de amúgy is elment az egész rangsorosditól a kedvem, amikor megnéztem az aktuális állást, és elsőre meg se találtam magam, mert nem lapoztam el a 38. helyig, mindenesetre megállapítottam, hogy ez nem tudom, mit mér, de hogy nem az objektív tájfutó tudást, az egészen biztos. Végső csapásként felkészülés helyett barlangásztam egy hétig, amiből úgy kerültem haza, hogy további egy hétig próbáltam az alváshiányt pótolni, így kicsit árva maradt ez a verseny, sőt, árvából is egy hátrányos helyzetű, amit még a szép, színes, új tájoló sem tudott feledtetni.

img_1406Itt a vége, futok még be.

A másik borítékolható konfliktus a 15 ezres térkép volt, ezt a méretarányt szerintem évek óta nem vettem kézbe, és azt kell mondjam, szerencsére, pedig jogosítvány-hosszabbítás okán épp a héten igazolta nekem a háziorvos, hogy tökéletes a látásom. Erre a terepre azonban látványosan alkalmatlan volt a 15 ezres, annyira aprólékosan – bár szó se róla, kiválóan – volt javítva a térkép, hogy ilyen miniatúrában inkább csak egy zavaros jelhalmazt adott vissza, csúcspontján az utolsó előtti ponttal, ahol egy árkot kerestem teljes lelki nyugalommal, mert nekem a kis rétfoltok sora barna pontokként jött le, de ami nagyobb baj, hogy találtam is egy árkot, amiben eltöltöttem egy bő percet, egyre kisebb lelki nyugalommal, mert fél lábbal már a célban éreztem magam, tök balekság itt elbukni a dobogót (még szerencse, hogy az már jóval korábban megtörtént). Tudom, nézzek szimbólt. Vagy a térképet rendesen, de tény, hogy tízezresen ez a konstelláció remekül látszott, miként pár korábbi félreolvasásom is. Azt hiszem, a 15 ezres felett eljárt az idő, azt akkoriban találták ki, amikor még fele ennyi jel volt egy térképen.

oneb2016_route_500pxKezdődik! (kattintásra folytatódik)

Ezek után már csak egy mentségem maradt: egyszerűen nem voltam elég agresszív ehhez a bozótharchoz. A pályát végigbotladoztam, talán kétszer 500 méter olyan futás volt benne, amikor nem a talpon maradással voltam elfoglalva. Pedig ez nem egy kimondottan dzsuvás terep, csak épp konstans egyeszöld, állandó feladatot ad, valamit kerülni kell, hajolgatni a fák alatt, ép bőrrel lejutni egy völgybe, vagy ha végre semmi probléma, akkor emelkedik. Igazából ki se tudtam futni magam, aminek azért némileg ellentmond a 170 feletti átlagpulzus, és az, hogy a Suunto verseny után 90 óra büntibe vágott, amit persze nem fogok betartani.

Hogy biztos legyen a kudarc, még hibáztam is, nem csak a fent említett végjátékban, hanem kapásból a kettesre egy percet. Ezt igazából már az elsőre el kellett volna követnem, mert a rajtból kicsit fejetlenül rohantam ki, de ott még mázlim volt, az ugyanolyan stílusú kettesre azonban nem kegyelmezett a pálya, végignéztem a völgyoldalt, mire meglett a pont. Ez kicsit kijózanított, a négyesre mentem is egy győztes átmenetet, azt meg nem értem, hogyan, mert tök egyszerű volt és futni mások jobban tudnak. Utólag a RouteGadgeten azért sok érdekeset felfedeztem, többek között azt, hogy tökéletes futásról itt szinte csak elméletben lehet beszélni, az ellenfeleim is hajmeresztő hibákat mutattak be, mintha fejenként nem 30 éve gyakorolnák a tájfutást. Igaz, a győztes útvonala ezidáig nincs fent.

Megosztó volt a pálya egyetlen igazi hosszú átmenete, már ha az megosztás, hogy volt pár balek, aki keresztülvágott a völgyeken, beleértve engem is. Itt, azt hiszem, túlkompenzáltam, annyira koncentráltam rá, nehogy bringás rutinnal kerüljek, hogy egyszerűen nem hittem el a futásban egészségtelenül nagy kerülőt észak felé. Pedig ez még semmi nem volt a női elit hasonló húzásához képest, ahol egyenesen ki kellett futni a térképről a vételhez – ezen a ponton kérdezném meg, hogy ez így normális? Számomra a plusz 1 km könnyű út kontra 50 méter szint dilemmája, sajnos, az előbbi felé billent, kaptam ott is két percet, igaz, ebből valamennyit visszahoztam a 11-esre, ahova, aznap immár másodszor, címre mehettem, de így is bukó volt az átvágás. Ami azonban szíven ütött, az a 13-as, ahol úgy kaptam majdnem 3 percet, hogy észre se vettem a hibát, csak éppen ennyivel lassabban kerültem ki a hegytetőn a bozótból. Itt azt hiszem, csak az segített volna, ha előző nap indulok a váltón, ott állítólag ezt a poént már ellőtték.

Akárhogy is volt, befutáskor az ötödik helyet teljesen reálisnak éreztem. Utólag elemezve, meg óriási mázlinak, mert azért 8-9 perc hibát már inkább tekint ravatalnak az ember, mint dobogóra esélyes teljesítménynek. Az első kettő – Nagy Pista és Boci – egész egyszerűen más dimenzióban futott, őket nem volt esélyen befogni, a harmadik – Dénes Zoli – nagy mázlival elérhető lett volna, de a nagy mázli aznap máshol járt, így csak az maradt apró örömnek, hogy ismét Banyesz előtt végezhettem egy hellyel, ami lassan kezd fétissé válni. Hátha ezen felbuzdulva szénné alapozza magát és jövőre megnyeri a Szenior VB-t. Már megérte.

Eredmények

Részidők

9 hozzászólás

  1. az RG-en lévő kivágat nem azonos a versenytérkép kivágatával, nem kellett vakrepülni annak sem, aki észak felől került – hogy mi a vétel szerintem vitatható, na meg az sem mindegy, hogy kinek – az biztos, hogy nem keresztbe : )

  2. szélsőséges – a térkép két széle között?
    volt útvonalválasztás, úgy istenigazából
    nekem tetszett

  3. Az 1:15000 térkép semmi más, csak nettó kib@szás,mely a szpari versenyek elengedhetetlen velejárója. Főleg, hogy ugyanarra a kivágatra, 1:10000 méretarányban mindig ráférnek a pályák.

    1. IOF előírás a 15 ezres.

  4. F40-ben biztos, hogy nem. Ha jól tudom F16-F21-ig előírás, amitől indokolt esetben el lehet térni és hát amennyire szét vannak helyesbítve a térképek, ha más nem, ez indok lehet.
    Ha jól emlékszem a 2011-es vb-n volt olyan a terep, hogy már az elit is kérte jobb méretarányt. Persze a mogorva IOF bácsi nem engedte, helyette inkább küldtek svéd térképgurukat, akik a négymillió szintvonalból kiradíroztak hármat, egyszerűsítés címszóval.