Nyomtatás Shortlink

Nem nekem való

Egy ideig versenyben volt a címért az ‘érintésmentes dugás az iskolaudvaron’, kicsit kíváncsi is vagyok, a TEK, esetleg valamilyen nőszervezet, milyen gyorsan kopogtatott volna az ajtómon, de végül maradtam a tárgyilagosan semleges megoldásnál. Félek, nem tájfutó ismerőseim így is rémülten kapcsolnak el az első bekezdés után és elkönyvelnek valami… Minimum furcsának.

Az Eötvös EV önmagában is egy marketing tanulmány, valaha az ország egyik legnagyobb versenye volt, olyan ínyencfalattal, mint a 8 fős váltó, azonban ugyanúgy elment mellette a történelem, mint számos, ma már csak régi dokumentumokban és idősebb sporttársak nosztalgikus merengéseiben fellelhető kortársa mellett. Ki emlékszik még a Kilián EV-re? Vagy a hírhedt Vasutas Kupákra? Nagy részük rendezői erő és világos koncepció híján elmúlt, esetleg paródiává csökevényesedett, mint a Semmelweis, kevesen tudtak változatlan formában túlélni, talán csak a Spari Kupák és az örök monolit, a Postás. Az Eötvös fennmaradása tulajdonképpen abból ered, hogy a BEAC nem akar többet, mint amire képesek. Már évek óta nem országos ez a verseny, viszont a regionális rangsorolók szerény mezőnyében az egyik etalon. Kellően laza, amolyan nagyranőtt edzés, itt senkit nem zavar, hogy a rajtszalagozás a pálya utolsó kilométerével azonos, hogy melegíteni tulajdonképpen csak a versenyterepen, pontokat óhatatlanul is megtalálva lehet, vagy hogy a már befutottak térképéről a későbbi indulók azt néznek meg, amit nem szégyellnek. A rendezés a térképre és a pályákra koncentrál, és jól teszi, napsütéssel kombinálva ez biztos befutó, a mezőny pedig ezt most közel 400 fős részvétellel honorálta, amit szerencsétlenebb sorsú országos rangsorolók irigykedve nézhetnek.

Visszakanyarodva a profanitáshoz, én azért választottam szombati szórakozásnak ezt a gödöllői túrát, mert végre, négy hónap böjt után kipróbálhattam az érintésment dugást! Most egy csomó hülye vicc következhetne, hogy például érintve sokkal jobb, meg hogy egy bizonyos kor fölött már ennek is örülni kell, de ezeket most lapozzuk át, biztos vagyok, hogy így is lesz olyan éretlen kommentelőm, aki nem bírja ki.

SIAC dugókám ugyanis már május óta van, én balek hittem a felhívásnak, hogy mostantól ez sportági etalon lesz, aztán azóta egyszer sem volt alkalmam érintésmentes módban használni (illetve, egyszer lett volna a péterhalmi CSTSZ-en, de a várható élmény nem ígért annyit, hogy ellensúlyozza a nyári záportól ronggyá ázott terepet). Az Eötvös adta lehetőség most még azzal együtt is vonzó volt, hogy a sprint műfajával kapcsolatban vannak fenntartásaim, pláne, ha városi, márpedig ez töményen város volt, épp csak a cél került a parkba, azon kívül pattogtunk a virágágyások között és kerülgettük a kukatárolókat, nem mondom, hogy ehhez nem kell valami képesség, például abban a tartományban kéne tudni futni, ahol én már legalább egy évtizede nem jártam, de azon kívül, hát hogy is mondjam, eléggé unalmas.

eotvos_route_500pxÁmokfutás a nyolcas körül

Ami mégis említésre méltó, az inkább felbosszantott, és kissé el is vette a kedvem. A hetes pontig király voltam (kicsit korábban még vezettem is*), majd jött az iskolaudvar, amivel rútul megszívattak, persze, hogy bementem a legközelebbi – gondosan kinyitott, és a térképen is kiemelt – bejáraton, majd megpróbáltam balról, aztán jobbról megkerülni az épületet, de csak zárt kapukat sikerült döngetnem, végül felismerve, hogy azt beszoptam, még rá tudtam tenni egy lapáttal azzal, hogy amíg az iskola hátába kerültem, nem vettem észre egy lehetséges átvágást. Talán mert végig azon füstölögtem, hogy ez most komoly? Futás közben kéne a térképről kiolvasnom, hogy hol van egy milliméteres rés a fekete vonalak kavalkádjában? Az ilyen maradjon a Füles gyerekrovatában, de engem hagyjanak vele békén.

kifestoSportágfejlesztési javaslatom

Opponenseim most mondhatják – valószínűleg joggal – hogy ilyen a sprintverseny. Én meg erre azt tudom felelni, hogy na, ezért nem jártam én eddig se sprintre, mert ez csak felbassza az agyam. Emlékszem, akkor szakítottam ezzel a műfajjal, amikor – jó régen – a tatabányai fürdő büféjénél keresett pontomról kiderült, hogy a fejem felett van a napozóteraszon. Én inkább maradnék a tradicionális tájékozódási feladatoknál, a futás közbeni rejtvényfejtés nem szórakoztat. Azért újabb tíz év múlva majd megpróbálom, hátha addig történik valami változás, vagy leszoknak az ilyen viccekről, vagy az én leszek teljesen demens, és megszeretem.

Az udvarból kifutva tudtam, hogy ez a cirka két perc nagyjából le is nullázta a versenyemet, ami kicsit visszavett a lelkesedésemből, de a pálya maradékát azért becsülettel végigtoltam, legalább edzésnek legyen alkalmas, magamtól biztos nem nyomtam volna maxra egy MHK-kört, arra pedig nem is emlékszem, mikor mértem utoljára 187-es pulzust.

Hibám az az egy maradt, de az valóban végzetesnek bizonyult, igaz, rajtam kívül is jó páran megették a nyolcast. Azért naivitás lett volna azt várni, hogy minden esélyes elszálljon ott, így egy tisztességgel megharcolt hatodik hellyel lettem gazdagabb. Meg azzal a megnyugtató tudattal, hogy nem véletlenül nem neveztem a ROB-ra, ez a sprint dolog nem került hozzám közelebb.

Viszont az érintésmentes dugás nagy királyság! Nem tudom, ettől gyorsabb lettem-e, de van abban valami rendkívül macsó, hogy az ember csak lepacsizik a dobozzal, és már robog is tovább. Még ha zárt kapuk felé is.

*Update. Kijöttek a részidők és kiderült, hogy mégsem, mert Banyesz utolsó indulóként elvitte a pálya első felét. De majdnem.