Nyomtatás Shortlink

Lost

Mámorító érzés lehet, ha az ember egyszerűen nem tud hibázni. Messze nem arról van szó, persze, hogy ez én lettem volna a Középtávú OB-n – tegye fel a kezét, aki azt a pályát hiba nélkül teljesítette, érdemes lenne továbbtenyésztésre levenni a DNS mintáját -, de azt se gondoltam volna, hogy a balsors üldözte Arak Kupával ennyire eltalálom a tuti felkészülést erre a versenyre. Amikor pedig a váltón fej fölé érő csalánosban kerülgettem a kidőlt fákat, beugrott, hogy ez de ismerős valahonnan! Már csak a random felbukkanó monszunesőket kellett volna jobban időzíteni, hogy a feeling ugyanaz legyen.

Magyar bajnokság külföldön; ezzel a párosítással kétségtelenül sikerült felizgatni a tájfutó közösséget, pedig más szakágakban nem annyira ritka ez a jelenség, sítájfutásban szinte már sztenderdnek is mondható. Viszonylag várható volt, hogy hamar megjelennek a kétkedők, hogy kell-e ez nekünk, meg hogy messze van-e Besztercebánya. Nekem nem kimondottan, ráadásul rutinszerűen járok arra, minden télen többször is, lassan az autó magától is odatalál, sőt, Orsi egyik balsikerű hazaútja után már az ipolysági kórházban is előre köszön a portás. Azért amikor megtudtam, hogy Szivák Ildiék hajnali négykor indultak Balatonfüredről, megállapítottam, hogy ez bizony sokaknak kb. a világ vége. De képzeljük el, ha nincs Trianon, sokkal messzebb is mehetnénk egy OB-ért (nem beszélve az elbénázott Ferenc József-föld nyújtotta lehetőségekről).

A méz a madzagon a terep volt, kétségtelenül kuriózum, ez már látszott az előzetesen közreadott régi térképből is, de hogy mennyire komoly, az csak akkor derült ki számomra, mikor a rajt után 100 méterrel már fogalmam se volt, hol vagyok. És ezen az se segített, ha megálltam, mert ha az ember egyszer eldobta a fonalat, szinte reménytelen volt újra felvenni, maradt a megyek irányba és remélem a legjobbakat taktikája, ami egy ideig működött, de a hármasnál – amikor konkrétan átestem a bóján és én csodálkoztam a legjobban, hogy az az enyém – azért úgy éreztem, hogy 16 ponton át nem lehet végig mázlim, valamit tehát máshogy kell csinálni, különben holnap is itt keringek.

kob_route_500pxMész, mész, mázlid van. Egy ideig.

Szerencsére itt szelídült a pálya, lehetett futómozgással is haladni, persze, telibe neki a Körmöci-Érchegységnek, de már ennek is tudtam örülni, ami látszik is a negyedik átmenetemen, ezt holtversenyben nyertem Magyussal. Ő egyébként végig kísértetiesen ugyanazt csinálta, mint én, pont úgy veszett el, lódult neki, majd persze hibázott, szinte lemásolta az én versenyemet, csak éppen gyorsabban.

Ha az első három pontot betudom terepbemutatónak, és nem kalkulálok az ott elkótyavetyélt 1-2 perccel, akkor az első komolyabb hibámra a tízesig kellett várni. Magyarázat nincs rá, a pálya egyik legkönnyebb átmenete volt, talán pont ezért nem figyeltem, szépen elhúztam a pont fölött, hogy aztán némi szerencsétlenkedés után az alatta levő útról mandinerezzek vissza. Ez másfél percembe került, mondhatnám, hogy ott ment el a bajnoki cím, de mivel nem volt a mezőnyben olyan, aki ne csinált volna ilyeneket, sőt, még ilyenebbeket, ennek nem sok értelme van. Ez volt az én hibám. Másoknak meg más. Utána már jobban figyelve sikerült visszaállni arra az elfogadható kompromisszumra, hogy maximum fél perc plusz időből inkább kiolvasom a térképet rendesen. Ha a végén merek kockáztatni, talán megvan az ezüstérem, de a pakliban benne volt egy méretes elszállás is.

A befutón Zolika hangosbemondta, hogy másodperceken múlik az első hely, erre biztos felpörögtem volna, ha lett volna még hova, de mivel az egész pálya 125 méter szintjéből tisztán 30 méter erre a szakaszra esett, inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a fibrilláció ellenére két lábon maradjak. Ki is kaptam nyolc másodperccel Korcsok Palitól, ebből 4 jutott a befutóra, irigylem őt, hogy itt még hajrázni tudott, de különösebben nem izgatott fel a dolog, pláne, amikor bejött Magyus és még egy percet adott mindkettőnknek, így legalább nem a bajnoki címet buktam el éppen hogy. A bronz meg messze jobb, mint amit előzetesen gondoltam. (Bár az igazat megvallva, nem gondoltam semmit, ezer éve nem indultam tájfutó OB-n, csak abban voltam biztos, hogy ebből a mezőnyből legalább 10 ember veszélyes.)

Miután az eredményhirdetést egy lesből támadó felhőszakadás elmosta, nyugodtan ábrándozhattunk az obligát fokhagymaleves-sztrapacska-sör kombó felett – és a magyar nótára kísértetiesen emlékeztető szlovák cigányzene mellett – hogy másnap a váltón mit kéne ügyesebben csinálni. Elsőként a megfelelő pihenést irányoztuk elő, de ezt a kollégium földszintjén esedékes lakodalom nem támogatta, hajnali négy körül még sikerült azonosítanom a Lambadát, aztán aludtam is egy kicsit.

A második ötlet az lett volna, hogy ne hibázzunk. Nekem 165-ben igen rutinos csapattársak jutottak, nevezetesen egykori edzőm és egykori szövetségi kapitányom személyében, kicsit olyan volt, mint egy túlpörgetett sith-lovagrend, két mesterrel és egy tanítvánnyal, sejthető volt, hogy ha valaki hibázik, az csak a padavan lehet, így azt kértem tőlük, hozzanak nekem annyi előnyt, hogy ne lehessen baj, és főleg ne kelljen hajráznom a szlovákosan kegyetlen befutón. Ezt Düdü kiváló, majd Toncsi zseniális futása méltóképp meg is alapozta, 8 perc előnnyel mehettem ki, csak éppen erről semmit nem tudtam. Igazából azt sem, hogy elsők vagyunk-e, mert bemelegítés közben nem követtem az eseményeket, de próbáltam nem is nagyon foglalkozni ezzel, egy hibátlan futás volt a cél, amit a kettes pontig sikerült megvalósítani, aztán egyszerűen nem vettem észre a pontra vezető tűnyiladékot, csak a mögötte levő sűrűbb fenyvest, nem sok, talán egy percem ment rá erre, de mindenképp bosszantó volt (és ezen a ponton a QuickRoute-ot se bírtam rábeszélni, hogy a trackemet rekonstruálja, így a mellékelt példa még azt sem mutatja, hogy a hármason egyáltalán jártam volna).

kobvob2016_tomegrajtRajtol a negyedik blokk.

Ez intő jel volt, kicsit jobban figyelve óvatoskodtam tovább, és azt kellett észrevennem, hogy tulajdonképpen lehet itt tájékozódni, csak extra türelem kell hozzá. Az ötösre szinte végig gyalogoltam, azonosítva mindent, ami támpont lehet, precízen oda is értem, csak hát ez több mint három perc volt egy kb. 300 méteres szakaszon.

Kis pihenés lehetett volna a hetesre vezető kerülő, de ott meg úgy megörültem a dózernek, hogy ész nélkül túlfutottam az amúgy alig észrevehető elágazáson, na, ezt már nem kellett volna, újabb egy percem veszett oda, ráadásul ilyen ostobán. Ennyit a hibátlan futásról… A horror azonban csak ezután következett: a hetes után valami olyan elképesztő bozótos fogadott, hogy azt még a fentebb referenciaként említett Arak Kupa is megirigyelhetné. A térképen fehérnek jelölt erdőben csak hosszas küzdelem árán lehetett úgy-ahogy haladni, a réteken kicsit segítettek a nyomok, de bent az erdőben reménytelen volt minden, beleértve a precíz tájékozódást is. A nyolcasra például a fölötte levő kis tó fogott meg, az onnan a pontig vezető 30-40 méter legalább egy perc dzsungelharcot jelentett. A kilencesre éppen kezdtem kétségbeesni, amikor Máthé Pistit vettem észre a bokrok között, reméltem, hogy nem blankra jött ki ebbe dzsuvába fényképezni, és valóban, ott volt mögötte a pont is.

miksiNagyon helyes, ha a rendezőség is kiveszi
a részét a bozótozásból. (Fotó: Máthé István)

Az átfutó után bíztam benne, hogy már béke lesz, de súlyos csalódás ért. Kezdve rögtön a nap legszemetebb pontjával, a 12-essel, ami karnyújtásnyira volt az etetőtől, azonosítottam is a kis kúpot, körbejártam(!), de semmi. Jobb ötlet híján elkezdtem végignézni a környék csapásait, hiszen ezt a pontot már fogta előttem pár száz ember, az kizárt, hogy ne vezessen oda valami! Végül cirka két perc egyre reménytelenebb egerészés után visszakeveredtem a kiinduló kúphoz, ahol megleltem a fa mögé gondosan elrejtett bóját. Innen már alig volt hátra, de a türelmem is erősen megkopott, pokolba kívántam az összes fás- és lágyszárú növényt, amik pedig egyre gazdagabb vegetációval borították be az utamat. Nagy nehezen kiverekedtem magam a rétre, ekkor már nem törődve se iránnyal, se térképpel, csak az vezérelt, hogy innen kijussak valahogy. Szerencsére már csak fizikai kihívás maradt a célig, és mivel nem üldözött senki, ezt meg tudtam oldani minimális erőbefektetéssel. Zolika szerint a második helyen érkeztem, de rövid oknyomozás után sehol nem találtuk a győztest, így végül mégis mi lettünk azok, nem is kis előnnyel, hiába bénáztam végig a pályát.

vob_route_500pxUnhappy ending

Utolsó kihívásnak az eredményhirdetés maradt, ami – lévén pótolni kellett az előző napit is, plusz kihirdetni a szlovák bajnokságot – jó eséllyel közelített a Guiness-rekorhoz hosszát tekintve, de minimum az egy időben szlovák réten napozó emberek kategóriában. Ez volt az első pillanat, egyébként, ahol az addig végtelenül precíz és mintaszerű rendezés egy kicsit megbotlott. Nem akarok tárgyfetisisztának tűnni, de a váltó bajnoki címünkért egyetlen fából faragott érmet kaptunk, amin ráadásul egy másik kategória szerepelt. Különösen kontrasztos volt ez amellett, hogy a párhuzamosan hirdetett szlovák bajnokságban pezsgőt osztogattak.

Ezzel együtt ebből a rendezésből sokan tanulhatnának, mert nagyjából ilyennek kell lenni egy országos bajnokságnak. Hogy ilyen terep kell-e hozzá, afelől azért van bennem egy pötty kétkedés, mert ez annyira idegen volt, hogy képtelenség lett volna hazai körülmények között felkészülni rá, de még a hivatalos terepbemutató sem tükrözte ezt a bonyolultságot. Bár a papírforma nem borult látványosan, kicsit úgy érzem, ez a terep túl jó volt magyar bajnokságnak, remekül illett volna egy VB-hez, vagy akár egy kuriózum kupaversenyhez, amit egyébként a szlovákok meg is játszottak már párszor az elmúlt években.

Komoly kifogásnak igazából csak a váltó végjátéka maradt, de a bozót, úgy látszik, végigkísérti az idei szezont. Próbálom megszeretni.

7 hozzászólás

  1. A váltón a 2-3 as átmeneted megvolt Nekem is. Én is ott bóklásztam, csak Én lementem északra majdnem az útig, mert úgy gondoltam, hogy nagyon sokat másztam már felfelé. A nejem is megtúrta azt a hegyoldalt, és megállapítottuk, hogy ott valami nagyon nem stimmel.

  2. Mit bénáztunk el Ferenc József-földön?
    Tudtommal akkor már volt egy nemzetközi szerződés, ami rögzítette, hogy a területen felfedezendő szigetek az oroszoké, ennek tudatában hajókáztak arra a felfedezők.

    Ábel

  3. Gratulálok Dani! Érett ez a jó helyezés a tavasziak alapján.

    Nekem személy szerint ez a hétvége több negatívumot és nehézséget tartogatott, mint amennyiért a terep kárpótolt volna (ha kárpótolhat egyáltalán)…túl sok macera és kellemetlenség volt ez az egész így on block, szerintem. De a pontok pl a helyükön voltak.

  4. Na de Ábel, Danit nem azért szeretjük olvasni, mert minden betűje színigazság, de a stílus ennyi rugalmasságot igazán megér :-)
    Aki a FJföldről olvasna:
    http://index.hu/tudomany/tortenelem/2014/11/03/ahol_majdnem_magyar_gyarmatok_lettek/
    (na jó, nem egy Encyclopedia Britannica, de valami közelítést azért ad)

  5. Sőt, bár ez már valóban csak fikció, lehetett volna még az Egyenlítői Magyar Afrika is:
    https://moly.hu/konyvek/trenka-csaba-gabor-egyenlitoi-magyar-afrika