Nyomtatás Shortlink

Kedves ellenségem

Azt hiszem, többször hangot adtam már azon véleményemnek, hogy nem szeretem a pontbegyűjtőt, mert nem tartom fair versenyformának, és mondtam ezt annak ellenére, hogy eddig kétszer nyertem ilyen magyar bajnokságot. Illetve most már ez a szám háromra emelkedett, de nem leszek olyan opportunista, hogy ettől most rögtön megváltoztassam a nézeteimet. Maradjunk abban, hogy a hétvégi OB a maga szadomazochista módján egész jó szórakozás volt, úgyhogy azért kap tőlem a műfaj egy jópontot.

Kár, hogy ilyen kevesen élvezhették ki, töprengtünk is azon, hogy miért van az, hogy egy átlagos csütörtöki edzésre többen jönnek el, mint ide, ennek valószínűleg több oka közül az egyik, hogy ennyire alulmarketingelt versenyt keveset látni, mintha a rendezők egyenesen szégyellték volna, hogy lesz, se honlap, se egyéb hírverés, egyáltalán semmi nyoma annak, hogy itt egy magyar bajnokság készül. (Egy honlap – legalább is szerintem – nem egyenlő azzal, hogy a web egy eldugott pontján megjelenik valami írás a versenyről, amelyet a beavatottakon kívül maximum néhány kósza bot talál meg, de azok is ijedten eldobják, annyira érdektelennek tűnik az egész.)

Az összképet a helyszínen sem nagyon dobta fel semmi, bár Zebegény egy napsütéses tavaszi napon igazán kellemes hely, voltak is jó sokan, kirándulók, illetve a falunap résztvevői, éppen csak a mi versenyünket alig találtuk meg, részben mert semmi sem jelezte – tiszta mázli, hogy a zebegényi city center nem bonyolultabb két párhuzamos utcánál – illetve mert a VK elbújt a helyérdekű focimeccs szélén ácsorgó  vattacukorárus mögött.

Nem akarom szegény rendezőket tovább gyalázni, mert amúgy látszólag szívvel és lélekkel azon voltak, hogy nekünk jó versenyt rendezzenek, de ebből a vélhetően lelkiismeretes munkából a körítés szinte teljesen kimaradt, pedig én azt tartom olyan fontosnak, mint magukat a pályákat.

Ez utóbbit azonban nem érhette az a vád, hogy túl egyszerűek lettek volna, sőt, inkább már a másik végletet súrolták, ami persze nem feltétlenül baj egy bajnokságon. Fizikailag kutya keményre sikeredtek, főleg az a fele, ami nekem a végjátékra jutott, majd’ egy óra max pulzuson végzett bemelegítés után nekimenni a 41-36-35 átmeneteknek, darabonként 100 méter szinttel, hát, bizony könnyet csal az ember szemébe. Amúgy a szűk 19 km távban nem is lett volna sok, de itt nem az volt a fő ellenség, hanem a hegy.

Nagyjából ez dominálta a pontok sorrendjének meghatározását, már legalább is, ha ügyesen csinálta az ember. Én a rajtban ennek a jelentőségét még nem ismertem fel, eltöltöttem egy teljesen felesleges percet azzal, hogy összefirkáljam a térképemet, ezt aztán négyszer revideáltam menet közben, elsőre mindjárt az egyes pontra menet, mikor rájöttem, hogy mit is jelent a gyakorlatban a szerényen odavetett öt szintvonal – hja, 10 méteresek, ugye – így a 31-es illetve 38-as maradt meg az eredeti tervből, de utána inkább fent maradtam a tetőn, ha már egyszer felszenvedtem magam odáig.

A pálya azonban olyan ravaszul volt kitalálva, hogy ez sem segített. A 38-37-45-49-47 kellemesnek mondható szekvenciája után elvben át akartam menni a 48-asra, de ez gyakorlatilag a 49-esre való visszamászással lett volna egyenlő, ehhez pedig a 47-esről felnézve vajmi kevés vágyat éreztem, így mikor Cica megkérdezte, hogy én most hova készülök, hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam, hogy inkább a 40-esre, mert az sokkal kellemesebbnek tűnik innen nézve. Erre ő olyan halálsikolyt hallatott, mint aki most jött rá, hogy egy pontot kifelejtett a számításból, és ez valószínűleg azért volt, mert egy pontot kifelejtett a számításból. Bedarálva pár utcán játszadozó kisgyereket elrobogtunk hát a patakparti csalánosba felkutatni a gonoszul megbújó pontot, szerencsére Pálfi Tóni éppen akkor keveredett ki az ártérből, mikor mi odaértünk, így az ösvény megtalálása nem okozott nagy talányt. Visszafelé persze meglett mindennek a böjtje, mászhattam fel a 42-32-48 útvonalon, ahol megint mázlim volt, mert a 32-esre vezető kis lépcsőt éppen ketten is használták, amúgy könnyen elmehettem volna mellette.

A féltáv tehát viszonylag zökkenőmentesen megvolt, jöhet a maradék, gondoltam én naivan, mert a túloldalon kisebb területen kevesebb pontot kellett megfogni, de elsőre az nem látszott rajtuk, hogy milyen gonoszul vannak elhelyezve. A faluba lefelé robogva egyébként sem ez foglalkoztatott, sokkal inkább hogy mi lesz, ha a mélyút egyik kanyarjában szembejön egy autó. De hál’ istennek, nem jött.

Amilyen jól ment az első fele, olyan pocsékul indult a második. Itt valahogy képtelen voltam elszabadulni a legrövidebb poligon rögeszméjétől és elindultam a 33-as felé, bár már akkor megbántam, amikor bekanyarodtam az ösvényre. Ebbe a semmi kis szakaszba – talán 200 méter – sikerült 40 méter szintet elhelyezni, leszegett fejjel toltam hát felfelé és csak akkor vettem észre, hogy bazdmeg van, amikor felértem a Kálváriához. Sikerült úgy elmennem a pont mellett, hogy a vállam valószínűleg súrolta a bóját, de én ezt az avar kitartó vizsgálata közben nem vettem észre. Hátra arc, mielőtt a turistáknak feltűnik, hogy mit bénázok itt, vissza a pontért, majd tolás ismét ugyanoda, amit egyébként a második hiba volt, mert onnan sokkal inkább felfelé kellett volna menni a 46-osra, de a gondolkodás rugalmassága akkor már nem volt az erősségem. Viszont így tudhatom, hogy a Kálvária túloldali ösvénye egész szórakoztató montis feladvány, a kanyarban ugyan majdnem berepültem a temetőbe, de még időben úrrá lettem azon a meglepetésen, hogy ott egy lépcső van.

A 46-osról kitartóan továbbra sem érezve rá a hely szellemére makacsul a 44-es felé mentem tovább, pedig az szinte útba esett volna a 41-36 között, de ekkor én már nem terveztem előre, csak mentem a legközelebbi pontra mindig, és egyre inkább szerettem volna befejezni már a versenyt. Így viszont be kellett vállalnom még egy tolást a 44-es előtti ösvényen, itt meg is állapítottam, hogy nem szeretnék Zebegényben megöregedni, mert itt aki nem aktív hegymászó, az gyakorlatilag halott. Az a szintútnak tűnő dolog ott a 44-es és a 41-es között például mindkét irányban egy-egy olyan emelkedőt tartalmazott, hogy majdnem a harmadik tolás is meglett.

A nap fénypontja azonban még csak aztán jött: a 41-36, aminek csak rossz megoldása volt, illetve a 36-35, ami ehhez képest szinte jól is esett, pedig ugyanúgy ott volt benne a 100 méter szint. Az előbbiben nagyon nem volt kedvem visszamenni a Kálváriáig, talán mert ezzel végképp elismertem volna, hogy tök feleslegesen másztam meg korábban, inkább nekimentem az ismeretlennek, amelynek elágazását a rendezőség utólag rajzolta be tollal a térképre. Marhára reméltem, hogy észreveszem, különben a a legközelebbi pont, amit biztosan felismerek a Börzsönyben, az a Csóványos. De hatalmas útelágazásnak bizonyult, így nem volt vele gond, utána jöhetett a jutalom a szenvedésekért: egy álomszép, enyhén lejtős ösvény a 36-osig, majd onnan le egy erőszakos DH a faluszélen, itt részvéttel tekintettem Bertóti Robira, aki szemben mászott éppen felfelé.

Az utolsó kihívás következett, a nagy völgy a 35-ös felé. Valami rémeset vártam, ehhez képest teljesen konszolidált volt, szinte kellemes, sőt, még azt a bizonyos jelöletlen ösvényt sem szívtam be, amin László elbukta a bajnokságot: a völgy után, a vezeték alatt beindult valami csapás, én is láttam, de komolytalannak minősítettem, és egyébként is tudtam, hogy még nem kellhet az nekem.

A végén még kétszer újraterveztem, először a 35-34-39 sorrendet helyesbítettem 35-39-34-re, ami kétségtelenül nyerő ötlet volt, majd a 34-esről Bunyik Laci után vetettem magam a bénább, de gyorsabb úton a 43-as felé – eredetileg vissza akartam menni a réten a dózerre. Ez is bejött.

A befutóban a két főrendező, Süti és Kopa vártak, gondolom,szerették volna látni, van-e olyan elvetemült, aki megpróbál átmenni a patakon bringával.  Nem tettem meg nekik azt a szívességet, hogy ezt lefotózhassák, egyébként sem hiszem, hogy van olyan élő isten, akinek ez sikerült volna, akkor inkább az utolsó pillanatban vizezem össze a lábamat – és így is lett.

Kopa mondta is, hogy “jó vagy”, de nem tudtam eldönteni hogy ez kötelező udvariasság, vagy tényleges tartalommal is bír-e. A mezőn focizók között próbáltam felismerni a bent levő mezeket, vajon van-e köztük nekem való? Egyelőre nem láttam olyat, csak Anna, Tamás és Toncsi álldogáltak a kiolvasásnál , de az igazat megvallva semmin nem csodálkoztam volna, mert egyáltalán nem voltam elégedett: volt benne egy csomó hiba és fizikailag sem ment igazán felhőtlenül, erőlködtem, de éreztem, hogy valahogy nem úgy haladok, ahogy kéne.

Vajon mi lehetett ott balra?

Máskor az a meglepetés, hogy szinte hiba nélkül és jó fizikai formában is kikapok, most az volt, hogy minden baljós előjel ellenére elsőként jöttem be. Ilyen is kell néha, nem mondom, nem egy helyen volt benne nagy malacom, főleg a hirtelen jött áttervezésekben volt némi kockázat, de László még nálam is rosszabb megoldással indított: a 33-asra kezdett és ezzel már a rajt pillanatában akkora hátrányba került, hogy utána a 35-ösre elkövetett két perc hibája csak a kegyelemdöfés volt.

Nem tudom, ez a terep bármilyen más versenyre alkalmas lett volna-e, de pontbegyűjtőnek kitűnő volt. Általában azért nem szoktam szeretni ezt a műfajt, mert ha utólag sem lehet megmondani, hogy mi a jó megoldás, akkor helyben csak a vakszerencsén múlik, hogy ki merre megy és az nem sportverseny, hanem rulett. Itt most legalább utólag meg tudom mondani, hogy mi lett volna a vétel:

– az, ahogy kezdtem, azaz 31-38-37-45-49-47-40-42-32-48,

– majd a másik oldalon 46-41-44-33-36-35-39-34-43-100.

Ha jól sejtem, ezt nem csinálta senki. Talán ez is a szép benne, és a pályakitűzőnek mindenképp dicséretére válik.

Jövő héten kipróbáljuk ugyanezt sokkal nagyobb kiadásban. Hátha meg is szeretem a pontbegyűjtőt.

Eredmények, részidők

16 hozzászólás

  1. Igen a sikoly annak szólt. Egyébként ott lehettél volna a 32-nél is, mert ugyanilyen megfontolásból kihagytam a 48-ast is. :((

  2. Én tegnap este világosodtam meg, nekünk az ÉNy-i részen nem volt a 38-as és a 40-es, a többit szépen felfűztem a 37-45-49-47-42-32-48 szekvenciára, és maximálisan elégedett voltam a döntésemmel, egészen tegnapig, mikoris rájöttem, hogy 400 m-t és 50 m szintet spórolhattam volna… a vétel: 37-47-49-45-48-32-42. Viszont elmondhatom, hogy a közepes pályá jóval gyérebb mezőnyéből erre 2-en is ráhibáztak, Bunyik Laci és Hegedűs Béla is beletrafált – hiába a rutin az rutin :)

  3. Esetleg a -40-48-32-42-46- sorrend?
    Igaz, ebben kevesebb a szint, viszont mind egyben van, a 48-ra.
    Sírkőért be sem kellett volna repülnöd a temetőbe, ha jól emlékszem, ott a lépcső egyes fokai abból vannak, de hát temető mellett megesik az ilyesmi.
    A pálya meg még így asztal mellett, szép ritka szintvonalakkal is nagyon brutális, de gondolkodtató, az biztos.

  4. a legszebb az egészben, hogy úgy tűnik, hogy utólag is nehéz megegyezni abban, mi a vétel. én pl otthoni tanakodás után így csinálnám:
    31-38-37-45-48-49-47-40-42-32
    majd
    46-41-44-36-33-35-39-34-43-100

    mondanom sem kell, hogy az enyém a valóságban még csak nem is hasonlított erre a sorrendre :)

  5. A részidős eredményeket átnézve szerintem a Sün által választott útvonal a nyerő.

  6. Na, vesézzünk:

    Sün megoldása. Az első körben a 32-45-öt tette máshova, szerintem tulajdonképpen ugyanaz, de egy hajszálnyival jobbnak érzem az enyémet, mert a 32-esre felvezető út rövidebb, mint a 48-49. A végén a 33-39-35 érdekes, de nem győzött meg. Kicsit jobbnak tartom az én ötletemet.

    Golyó. Első körben ugyanaz a dilemma, ismét csak határeset. A másodikban a 36 ill. 33 sorrendje szintén legyen döntetlen. Jövő héten visszamegyünk és kimérjük. :)

    Péter. Nyertél. Volna. :) Ez eszembe sem jutott, de tényleg jobbnak tűnik.

    Anna. Szintén jó, de csak a 40-es nélkül ami viszont nekünk kellett.

  7. miért, Péter mit mondott?

  8. Péter azt mondtam (ha rám gondolt Dani), hogy:
    –40-48-32-42-46–, a többi a Danié szerint.
    Így kevesebb a szint, de az legalább mind egyben jön a 48-ra :-)

    Sajnos Nagy Testvér meszelte ezt a nagyívű elképzelésemet a hozzászólások közül.
    Talán most másodszorra engedi?

  9. Nekem reggel úgy tűnt, hogy elsőre is átment a kommented. Én legalább is olvastam. De valóban most ott találtam a moderálandók között. Hátha másodjára megmarad. :)

  10. Egész jó kis rejtvény egy ilyen pontbegyűjtő…
    Végül mennyi szint lett benne?

  11. 580 m

  12. már akinek. nálam a valóságban 700 :(

  13. Ej, de szorgalmas vagy… :) Mivel mérted? Csak mert vannak kevésbé megbízható módszerek. Az enyém a Polar barometrikus mérése, ez sem egy teodolit, de +/- 10 méterre stimmelnie kell.

  14. a lábammal :)
    amúgy semmivel, térkép alapján számolt, ami nyilván kevésbé pontos, de nagyságrendileg stimmelhet

  15. nagyon köszönjük, hogy eljöttetek, gratulálunk a túlélőknek. :)
    A verseny eredetileg ugyan a jövő hét végén lett volna, s akkor talán jutott volna energia a körítésre is. Így, hogy előbbre jött, azzal foglalkoztunk amiről úgy gondoltuk, hogy fontos. A marketinghez amúgy sem szagolunk sokat :)
    Amúgy jó volt látni a rajt utáni perc tanakodását. :)

  16. Nem tudom, hogy kihangsúlyoztam-e eléggé, a verseny lényegi része teljesen fasza volt. Csak kár, hogy ezt ilyen kevesen tudhatják. :)