Nyomtatás Shortlink

Lehet, hogy nem kéne ezt erőltetni

Mármint ezt a futás dolgot. Vagy legalább ésszel kéne csinálni. Elfogadható érvet ugyanis egyáltalán nem találtam rá, miért akartam elmenni a Dobogókői Hegyifutóra, talán csak azt, hogy valahogy idegen volt egy üres vasárnap gondolata, így felajánlottam Annának, hogy szívesen elkísérem, ha ő amúgy menne. A dolog rekurzívba fordult, mert ő meg akkor akart menni, ha valaki elviszi, így egy ideig pörögtünk a témán, de a vége az lett, hogy belevágtunk. Közben csak egy apróságról felejtkeztem meg, hogy az egész verseny nem vasárnap van, hanem szombaton, az pedig egyáltalán nem volt üres, de ha megmondtam, hát megmondtam. Mentem Dobogókőre.

A másik, amit jó lett volna megfontolni az az, hogy évek óta nem futottam 2 óra felett, sőt, igazából 1 órát is elvétve. Annyi életösztön persze volt bennem, hogy az ultra hosszú maratoni táv eszembe se jusson, egyszer próbáltam jó régen, majdnem katasztrófa lett belőle. Gondoltam, a 20 km ehhez képest szinte gyerekjáték, azt talán kibírom. Igazából kicsit kísérlet is volt ez, hogy vajon mit szól a szervezetem a hosszú futáshoz. A nagyon optimista szcenárióban még a dobogós helyezést sem lehetett kizárni, mert Anna tavalyi idejével harmadik lett volna a férfiak között, de ahogy körülnéztem az öltözőben, kapásból láttam vagy tíz nálam erősebb embert sárga rajtszámmal, így erről hamar letettem.

Már a melegítésnél megjegyeztem Annának, hogy nem érzem magamban azt az átütő erőt, igazából most szívesen abba is hagynám, így 10 perc környékén. Persze, kinevetett…

Sejtettem, hogy a rajt utáni szakasz majd kényelmetlenül erős lesz, nyilván hergeljük bele egymást a tempóba, és lőn pontosan így, szerencsére az élboly hamar eltűnt szem elől, maradt nekünk a másodvonal. Még ez a tempó is kicsit fölötte volt az én komfortomnak, de tűrhetőnek tűnt, amíg rá nem néztem az órámra: bameg, 175-tel futok lefelé, mi lesz, ha emelkedni kezd? De egyelőre félretettem a bajlós előjeleket.

Dobogókőben mindig az a humor, hogy egy csomó nem tájfutó is elindul, akik aztán a pálya legkülönbözőbb pontjain tévednek el, esélyt adva nekem, hogy újra és újra megfogjam őket. Már abban az esetben, ha legalább én tájékozódok, de idén – nagy mellénnyel – ezzel sem törődtem, volt valami halvány fogalmam a vonalvezetésről – nagyon halvány, mert ezt a távot még sosem futottam, a többit is évekkel ezelőtt – amúgy meg bíztam Annában, majd ő végigvezet. Az első kritikus elágazás kb. az első kilométernél jött, itt mindjárt előtört belőlem a gonosz és előre küldtem egy láthatóan bizonytalankodó csoportot a gerincen, majd mikor elindultak, én elegánsan lekanyarodtam jobbra a sárgán. Nagy hátrányt ezzel nem szenvedhettek, alig hosszabb az a megoldás, feltéve, hogy a második elágazást már nem rontják el. Kíváncsi voltam, látjuk-e még őket.

A sárga valami rém köves lejtőként élt az emlékeimben, ahhoz képest nagyon szelíd volt, de azért figyelni kellett, itt-ott maradtak benne görgeteges szakaszok. Anna előre megmondta, hogy ezt a részt utálja, így terv szerint le is maradt, majd’ egy percet vártam rá az aljában. Onnan aztán megint felvettük azt a tempót, amit csak a pulzusmérő tartott túlzásnak, és szépen előzgettük vissza a közben ellépő sporttársakat. A betonról letérve megjelent az a csapat, akik előre mentek a gerincen. Ezek szerint utána már figyeltek.

Az egyes – bár nem a jelölt helyen volt – meglett rendben. Onnan további lejtők következtek, ezúttal már tényleg kövesek, és ugyan én sem vagyok egy DH-isten, de ez relatíve az én terepem volt, így megint előre mentem kicsit, majd mire az aljába értünk, azt vettem észre, hogy látható távolságon belül nincs senki előttem, azaz én vezetem a bolyt. Ezt kihasználva kicsit fékeztem a tempón, lesz még nekünk rossz nemsokára, legalább addig legyen kényelmes. A többiek szépen felzárkóztak, de nem siettek megelőzni, az elejtett megjegyzésekből következtetve főleg azért, mert nem tudták, hogy merre kell majd felmenni a Prédikálószékre, még egyszer pedig nem adják meg nekem azt a sanszot, hogy én hátul maradjak a kritikus helyeken.

Én azt hittem, tudom, mire készülünk. Ehhez képest, amikor megérkeztünk a völgyelágazáshoz, valami teljesen idegen hegyoldal nézett velem szembe. Elvileg itt kell egyenesen felmenni, de a látványt sehogy nem tudom összepasszintani kopott emlékeimmel. Anna megerősítette, hogy neki kell esni direktben, úgyhogy ezt tettük. A felfelé futásból pillanatok alatt gyaloglás lett, de így sem esett jobban. Rémlik, mintha anno itt nagyrészt futottam volna, ez most teljesen kizártnak tűnt. Igaz, akkor valami ösvény volt alattam, most meg a natúr erdőt túrtuk. De legalább mindenki gyalogolt. Sejtettem, hogy ez a rész szétszedi a bolyt, ez, mire a gerincre értünk, meg is történt, öten maradtunk látható távolságon belül, de ez a csapat is kezdett szétesni, nekem meg azt kellett észrevennem, hogy én vagyok leghátul. Egyszerűen nem ment gyorsabban, majdnem max. pulzussal gyalogoltam, ha nagy ritkán jött egy-egy pár méteres vízszintes szakasz, belefutottam, de ennek nem volt jelentősége, gyorsabb nem lettem tőle, nem is tudtam volna, mert közel álltam az infarktushoz. Szívem szerint most hagytam volna az egészet a francba, és rémlett, hogy anno a hosszú távon is ugyanitt kezdtem utálni a versenyt, milyen kár, hogy ezek az emlékek nem tartanak ki, akkor esetleg el se jövök… A boly eleje lassan eltűnt a szemem elől, és én még csak azt se tudtam, milyen sokáig tart ez a szenvedés, mikor jönnek már meg azok a kiba kövek… Nagy sokára feltűntek, akkor meg azon agyaltam, hogy vajon meddig tartanak még ezek a kiba kövek… Mire elértük az utolsót, már alig láttam az előttem menő hátát, a csúcsra vezető 500 métert meg azt hittem, nem élem túl futómozgással, de azért csak megcsináltam. Még éppen láttam, amint Anna érinti a pontot, majd elhúz jobbra. Halló, nem arról volt szó, hogy együtt megyünk? Ezért vártam rád a sárga jelzés aljában?!

Persze, utolérhettem volna a lejtőn, csakhogy a Prédikálószékről lemenet már igencsak megkopott a sebességem, ebben a szakaszban sem sikerült élvezetet találnom. Ráadásul tökegyedül maradtam, eddig adta a tempót a boly, most meg nekem kellett volna hajtani, miközben szívesebben feküdtem volna az avarban. Egyelőre még élt bennem a halvány remény, hátha utolérem hűtlen futótársamat, a távolba nézve azonban sehol nem volt senki. Szerencsére, mögöttem se.

Embereket csak a betonra leérve láttam legközelebb, ezek azonban a rövidtávosok voltak és szembe jöttek. Sok irigyelni való nem volt az ő sorsukban sem, én legalább lefelé mentem ezen a megdöbbentően monoton szakaszon, de így is azt hittem, már sosem ér véget, ráadásul kezdtek előjönni azok a tünetek, amiktől féltem: enyhe görcsölés az izmokban, kezdődő térdfájás, amely percek alatt tud progrediálni, ha nem történik valami.

Ez a valami most az volt, hogy végre leértem az átok hármasra és elindulhattam felfelé. Ez átmenetileg jót tett a térdemnek, de amúgy sok köszönet nem volt benne, szerencsére az első két kilométer még sík volt, közben lélekben elkészültem egy nagyon kellemetlen végjátékra.

A forrásnál még 37 percem volt ahhoz, hogy belül maradjak a két órán, ezt ekkor kivitelezhetőnek is tartottam, ráadásul a mezőn megláttam Annát magam előtt. Hátha utolérem! A tervezési hiba az volt, hogy ő tudta, hol kell felmenni, én meg nem, pontosabban, amit én ismertem, arról csak annyit tudtam, hogy nem járható, lezárta az erdészet és időközben benőtte a bozót. Anna – szokásos bőbeszédűségével – annyit árult el rajt előtt, hogy valahol a kerítés mellett kell felmenni. Ezt nagyjából nulla esélyem volt megtalálni egyedül, mire azonban a rét végébe értem, ő eltűnt szem elől.

Most akkor mi legyen? Szégyenszemre, elő kellett vennem az itinert, hogyaszongya: a piros/kék jelzésen kell ÉNY irányban 2 kilométert menni az esőházig. Ahol elértem a jelzést, éppen vett egy 90 fokos kanyart, lövésem se volt, hogy merre van északnyugat, a felhős ég alatt a nap sem adott sok támpontot, ettől akármelyik lehetett. Találomra elindultam az egyik ágon, de abban biztos voltam, hogy 2 km-t nem megyek rajta, mert akkor én már fent akarok lenni a betonúton, nem pedig valami rüszmeteg esőháznál. Ennyit hát az itinerről, a kapott turistatérképpel nem is kísérleteztem, abban biztos voltam, hogy az nem ad érdemi segítséget a hazatéréshez. Maradt az ösztön. Túléléshez csak elég, ennél komolyabb céljaim meg lassan nem maradtak.

Kisvártatva egy keresztút jött, ez halványan rémlett, így elindultam rajta balra. Valahol itt kell lenni a régi feljáratnak. Igen, de még ha meg is találom, végigmenni nem lehet rajta… Hármas elágazás következett, ahol – jól sejtettem – előre vitt az általam ismert út, de mivel az le van zárva, így egyéb ötlet  híján mentem jobbra egy jól megtermett dózeren, amelynek kétségtelenül javára írható volt, hogy alig emelkedett, ugyanakkor gyanús volt, hogy az iránya mintha nem lenne az igazi, és hát ha nem emelkedik, akkor nehezen fogok rajta feljutni Dobogókőre. De a betont csak elérem és akkor majd helyreteszem magam.

Hamarosan egy bringásba futottam, épp öntözte az egyik fát és kedélyesen közölte, hogy ez az út egy kapuhoz vezet, ott nem lehet továbbmenni. Neked nem, barátom, de én vissza nem fordulok! Arra kérdésemre, hogy látott-e errefelé futni mást is, nemlegesen ingatta a fejét. Na, fasza… De mondjuk nem meglepő.

Tényleg jött a kapu. Átmászni nem lett volna nehéz, csak amikor a tetején át akartam emelni a lábam, begörcsölt a vádlim, így a vasba kapaszkodva üvöltve próbáltam meg kinyújtani, amit csak nagy nehezen sikerült. A túloldal amolyan vadrezervátumnak tűnt, az úton végig a vadászat sportszerűtlen kellékeivel: vadlesek, szórók, szerencsére mind elhagyatott, de feltettem magamban, hogy ha kérdőre von valaki, hogy mit keresek itt, megmondom, hogy az életemért küzdök, úgyhogy vagy vigyen ki innen, vagy hagyjon békén. De sehol senki. Kisvártatva hajtűkanyar jött. Ekkor azért elővettem a térképet és meg is találtam, hol lehetek, az előttem tornyosuló bozótos hegyoldal azonban nem tűnt annyira hívogatónak, hogy ezért itt kimásszak a kerítésen, így inkább mentem tovább az úton, amely gyakorlatilag visszafordult, így – nagy örömömre – elkezdtem távolodni a céltól.

Végre meglett a kijárat! Az előző malőrből okulva igyekeztem nem behajlítani a lábam az átmászáskor, így Berki Krisztiánt megszégyenítő lólengés-gyakorlattal tudtam csak áttornászni magam a túloldalra. Az út megint kanyarodott egy jókorát, de akkor már nem volt kedvem – és türelmem – tovább követni, ki tudja, hova, így ráálltam inkább egy nyiladékra, amely egyenesen felfelé vitt, reményeim szerint a csúcs irányába. Itt viszont futni alig tudtam az aljnövényzettől, bár a mozgásom már egy jó ideje csak erős túlzással volt futónak nevezhető, inkább vánszorgásra hasonlított. A nyiladék beváltotta a reményeimet: hamarosan fent voltam a betonúton. Innen már csak pár száz méter a régi kék jelzés, azon meg már ismerem a járást.

Rekonstrukció

Éppen ekkor csúsztam ki a két órából, úgyhogy új célként a 130 percet tűztem ki. Sajnos, azt is tudtam, hogy az emelkedőnek ez csak a fele volt, a többit még le kell utálni, én meg már közel a végemet jártam. A lábizmok helyén gyakorlatilag csak görcs volt, a térdem a legkisebb lefelében is vészjóslóan befájdult, erőm már szinte semmi. De azért még megfutottam a steiget, majd következett az utolsó kilométer szintben, ekkor már becsatlakoztak a rövidtávosok is, mind lassabb volt nálam, amit kisebb csodának tartottam, nem hittem volna, hogy futómozgással engem ott és akkor alul lehetett múlni sebességben. Mentális elterelésnek elkezdtem lépést számolni, gondoltam 400-ra elérem a betont, ezt emeltem 600-ra, majd 700-nál sikerült is.

A betonon megpróbált velem szóba elegyedni két rövidtávos lány, akik bizonytalanok voltak a célba vezető – amúgy nagyon bonyolult – útban, de még visszaszólni is képtelen voltam, csak intettem nekik, hogy jöjjenek erre. Még talán 200 lépés… Végre itt az elhagyott hotel, utána fel az oldalban a célba. Jó lenne legalább 130 percen belül, de nem fog menni… Az újabb időlimit a kordont elérve bukott meg, a végeredmény ennél 5 mp-cel rosszabb. Le van szarva…

A cél mögött pár méterre levő padig jutottam első körben. Hirtelen nem tudtam felidézni még egy alkalmat, amikor ennyire kifáradtam volna. Anna persze már bent teázott, hozott nekem is valami meleg, hánytató folyadékot, rettenetes volt, de azért annyi életet adott, hogy bemenjek a házba.

A legtöbb, amit elmondhatok, hogy túléltem. Hogy szórakozásnak milyen volt, arról jó képet fest, hogy még ma, kedden is alig tudok lemenni a lépcsőn. Persze, nagyon lazán álltam hozzá, minimum egy Dobogókő térképet zsebre rakhattam volna előtte, nem is beszélve az edzésmunkáról, amely ugyan nem volt kevés, megkockáztatom, talán túl sok is, csak éppen a futás része lett csúnyán elhanyagolva. Végül is tök érthető, hogy megviselt.

Most úgy lenne szép befejezni, hogy majd jövőre felkészülök és visszatérek. De inkább az jár az eszemben, hogy ha valaki még egyszer azt hallja tőlem, hogy indulnék a Dobogókőin Hegyifutón, az szóljon rám, de nagyon durván.

Ahogy a Polar látta. Látványos az elhajlás a második steigen.

14 hozzászólás

  1. Idén sajnos nem tudtam részt venni, de némileg kárpótoltak ezek a tájleírások a vajúdásról. :) A Prédikáló mindenkit máshogy érint, a közös kooperációval csak utána érdemes kalkulálni, nem fehér embernek való. Sikeres regenerációt! És akkor jövőre elkísérsz a normális körre? Ígérem a Prédikálóig úgy alázhatsz, ahogy csak a kedved tartja. :)

  2. Persze, Isti, feltéve, hogy előtte elkísérsz a Jizerska 50-re és/vagy a Bükk Maraton hosszútávjára!

    (Ez Annára is vonatkozik.)

  3. Szerintem gyere jövőre is, de már a hosszúra. A te korodban már könnyen felejtik a rosszat. Járni ugyanúgy nem fogsz tudni harmadnap sem, akkor meg nem mindegy? :)

  4. Dani, semmilyen ínyencséget nem vetek meg, kérem a linkeket, hogy beleszemezgethessek! :)

  5. A futóbolondok fórumban olvastam a beszámolódat, nagyon tetszett.
    Az nagy akadékoskodásnak tűnik, ha azt mondom, amit a társaimnak is több alkalommal szombaton: “Itt csak aszfalt utak vannak, beton út nincs!” Bocs, útépítési szakközépben érettségiztem valamikor réges-régen. A régi kéknél mi is megszenvedtünk, nem igazán tudtuk, hol vagyunk. Ráadásul nekem akkor már nagyon fájt a lábam, hiszen 1,5-2 km tájékán kifordult a bokám. (Hétfőn traumatológia, röntgen, maradandó sérülés nincs, most pihentetem a lábamat :(

  6. Elnézést a betonért, de ilyen a köznyelv. Én is ugrok arra, amikor valaki fajtát mond faj helyett. Viszont, hogy Jack Kerouacot idézzem: “vetkőzd le irodalmi, nyelvtani és mondatalkotási gátlásaidat” – ez vonatkozik a szaknyelvre is.

  7. Isti:

    http://www.jiz50.cz/en

    http://topmaraton.hu/ – bármelyiket választhatod

  8. “A te korodban már könnyen felejtik a rosszat”

    Hát, ez az… Azért is írok blogot, hogy legközelebb nevezés előtt visszaolvashassam. :)

  9. “(Ez Annára is vonatkozik.)”
    de ezt most miért?
    mondjuk Prédikálószéken tényleg nem kellett volna sok, hogy beérj, de gondoltam a lefelében, simán utolérsz… aztán meg már nem is láttalak, simán felírtalak a veszteséglistára :)
    egyébként a 2-3-ban azért voltál lassabb egy perccel, mert nem vágtál le a völgyben, csak a gerincen. Na majd jövőre! :)

  10. Nem vágtam le a völgyben, mert fogalmam se volt, hogy ott le lehet. Ugyanis nem vártál meg!

    Jövőre csak a fenti feltételekkel. Bár a Bükk Maratont simán megcsinálod, úgyhogy neked csak a sífutás játszik.

  11. Igen, a beton út elnevezés teljesen általános, csak valamiben én is szerettem volna okosnak látszani. :)
    Nézegetve a térképedet (“rekonstrukció”), a futótársaimtól kapott Garmin-adatokat, olvasgatva az itteni hozzászólásokat, az lenne még a kérdésem Hozzátok, hogy a Prédikálószék utáni piros háromszög levágás lehetett volna még nagyobb is? Anna beírása ezt jelenti talán?

  12. A dózerút kanyarjából egyenesen le lehet csapni a völgyben az aszfaltig, itt több sporttársat is utolértünk/beelőztünk, pedig lefelében nem vagyok igazán versenyképes – némi bozótra számítani kell, de kibírható.

  13. A térképen is látszik ott valami út (persze én ezt akkor még nem vettem elő). Az életben nem hívogatott semmi, de biztos van valami lejárat, ha tudja az ember, hol keresse.

  14. Köszönöm! :)